A „juhászbojtár naplója” alcímmel – melyet az új kiadás is megőrzött –  bizonyára a népi írók iránti általános érdeklődésnek is kedvezni kívánt az első kiadást gondozó Athenaeum,, ám az a tényeknek sem mondott ellent, hiszen a szerző négy elemit végzett legényként számadó juhász édesapja mellett bojtárkodott 1912-ig Bugacon. Apja halála után azonban – tizenhat évesen – a fővárosban próbált szerencsét. Volt borbély- és szabóinas, kifutó, küldönc, liftes, villamoskalauz, majd pincértanonc, szobapincér, s kicsit megtanult németül is. A fogság megpróbáltatásait tehát nem csupán a juhászbojtár, hanem a fővárosi tapasztalatokra szert tett ifjú élte meg.

Fogságba esésesekor társaival kozákok sorfala előtt kellett végigmennie, s mindegyiküktől hatalmas pofont kaptak, összesen legalább húszat. Majd a verésén jót nevető győztesek elszedték értékeiket, pokrócaikat, sőt a zászlósnak még a csizmáját is lehúzták. Ezt azonban később  egy szigorú orosz kapitány visszaadatta. A bojtár gyorsan megtapasztalhatta a társadalmi különbségeket is: „az orosz tisztek a mi tisztjeinkkel hahotázva nevettek, cigarettáztak, és együtt paroláztak”. Ezt látva mondták is: az úr a pokolban is úr, s „minket hoztak ide, hogy legyilkolja az egyik a másikát”.

Az igazi megdöbbenés azonban már „történelmi” volt. A velük együtt fogságba esett csehek ugyanis azonnal átálltak, letették az esküt a cárra, s orosz egyenruhát kapva ütötték-erték volt „bajtársaikat”, majd megkezdték a nemzetiségek szerinti válogatást. Először a szlovákokat akarták elkülöníteni, „de a magyar tótok nem akartak kiállni. A magyar zsidók ugyanúgy tettek, mint a tót atyafiak. Egy sem állt ki.”  Erre az egyik cseh káplár megkérdezte mindenkinek a nevét, aki zsidónak látszott, de  ma is tanulságosan „a magyar zsidók mind magyar neveket mondtak be”.

A cseheknek utóbb sikerült a szlovákok egy részét is maguk közé kényszeríteni. Nem voltak különbek a szerbek sem, ők is átálltak az oroszokhoz. Egyikük azt mondta Kádárnak: miért akarsz hazamenni, Magyarország úgyis megszűnik. S amikor a magyar foglyok szóvá tették e bánásmódot, az orosz őrnagy azt válaszolta, ne panaszkodjanak, mert Magyarországon az orosz hadifoglyokat eke elé fogják, szántani. Ugyanis ezt terjesztették a szerb, cseh és román foglyok.

A csehek 1917 márciusában külön légiót alkotva részt vettek a bolsevikok elleni küzdelemben, egyúttal magyarellenes fellépésük is egyre fenyegetőbbé vált. A kezük közé került magyarokat, köztük Kádárt is lemeztelenítve, ájulásig botozták, majd fogdába dobták. Három nap múlva, étlen-szomjan új helyre szállították őket. Kádár az egyik őrnek odakínálta az öngyújtóját, arra kérve, hogy csak egy falat kenyeret adjon neki. Az őr ingyen is adott, és suttogva ezt mondta: „Én is magyar vagyok, de mert tót az anyanyelvem, ezek a disznók addig kínoztak, míg csak kötélnek nem álltam.” Meghökkentő mondat. A magyarokkal szembeni ellenségeskedés tehát korántsem volt általános. De a cseheket kerülni kellett, s ezt használták ki a magyarokat toborzó bolsevikok: megértően szóltak az ő hazameneteli vágyaikról, de arra figyelmeztettek: ha most folytatják útjukat, a csehek kezébe kerülnek; tehát álljanak be vöröskatonának, mert ez a legbiztosabb menekülés a csehek bosszúja elől. A szerző – aki a vörösöktől is gyorsan megszökött – maga is átélte azt a cseh–magyar hadifogoly-ellentétet, ami annyi magyart állított a vörösök mellé.

Hazafelé igyekezve eljutott Odesszába, ahonnan Kerenszkij nemzeti demokratái éppen kiszorították a bolsevistákat. Az összecsapásnak mintegy hetvenen estek áldozatul. A bolsevikok azonban gyorsan visszafoglalták a várost, és kemény bosszút álltak. Az elfogott cseheket egymáshoz kötözve teherautókra rakták, és a tengerbe gurították őket.

A bolsevikok a magyar hadifoglyoknak előadásokat tartottak. Kun Béla felszólította őket, álljanak be a Vörös Hadseregbe, akkor fegyveresen megyünk haza, és felelősségre vonjuk  azokat, akik miatt háborúba kellett mennünk. Erre nagy felháborodás tört ki, mert a foglyok nem akartak a saját hazájukra támadni. Lárma, dulakodás támadt, Kun Bélát megdobálták, s vagy negyven ember került kórházba.

Kádár egy Dnyeper-parti városkában ismerkedett meg az orosz társadalommal. Meghökkentették a kulturális különbségek, így az oroszok „nemzeti szokása”, a tetvészkedés. A nők egymás hajából szedték ki a bogarakat, de ruháikat is átnézték, s a varrások mentéről, nagy ügyesen tűvel szurkálták ki a nyüveket. Ha három tű megtelt, azt mondták, te már könnyen alszol, s úgy tartották: minden egészséges emberben kell, hogy legyen három tűre való tetű. Másik meglepetés akkor érte, amikor egy fogolytársával fürdött, s a nők – orosz szokás szerint – a parton meztelenre vetkőzve bementek hozzájuk a folyóba. A két átfagyott magyar alig merészkedett ki előttük a vízből.

Az orosz lakosság általában rokonszenvvel fogadta a „Nyugatról” érkezett hadifoglyokat – nemcsak a magányossá váló nők, akikre azonban egy-két fiatal orosz ügyelt, s akik egy alkalommal Kádárt is elagyabugyálták. Ez azonban nem vetett véget a párkereséseknek, s akadt olyan magyar fogoly is, akinek három asszonya volt; a hiányzó férfi anyja, felesége és húga.

Az élelmes hadifoglyok  üzletelve némi pénzhez jutottak. Le tudták fizetni az őröket, s kimehettek a városba. Ehhez persze emberséges parancsnok kellett, de ha nem volt ilyen, szökni kellett. Így került szerzőnk a Don-vidék  legrettegettebb fogolytáborába, ahol napi tizenkét óra kemény bányamunkát kellett végezni. 1916 karácsonyán, amikor a magyar foglyok épp elénekelték karácsonyi dalaikat, belépett hat tatár, s kosaraikból kalácsot, cigarettát és vodkát szedtek elő. Elmondták, hogy muzulmán papjuk szólította fel őket az adakozásra, mert ez a magyaroknak nagy ünnepük, s a tatárok meg a magyarok „fajrokonok”, ahogy az ő papjuk magyarázta.

Kisvártatva Kádár innen is megszökött. Új bányatelepre vetődött, ahol a jóindulatú főmérnök és a bányatiszt egymás közti beszédét nem értve oroszul megkérdezte, milyen nyelven beszélnek. Finnül – volt a válasz, majd teát, cigarettát kapott, és lehetőséget a talpra állásra. Azaz negyvenhat kilóról ötvenegy kilóra „hízott”!!! Amikor a finnek almát adtak neki, megkérdezték: mi a neve magyarul, s mikor megmondta, meglepődve azt válaszolták: finnül is az. Csakhogy, tudjuk, a finn szó „omena”. A mi „almánk” pedig ótörök jövevényszó. Csak egy török ismerhette volna fel. A szerző emlékezete nyilván téved, vagy rossz tanácsot kapott.

Kalandos-színdús naplót olvasunk, de ez csak a felszín, mert a küzdelem életre-halálra zajlik. Ettől drámai. Egy alkalommal kémkedés gyanújával még halálra is ítélték az elbeszélőt, de – érdekes módon – orosz katonaszökevény fogolytársai segítségével sikerült  megszöknie a halálos ítélet elől.

Élni akarásból kérte orosz szerelmét, hogy jöjjön vele Magyarországra. A lány édesanyja azonban el akarta küldeni gazdag rokonukhoz, akinél a jövőjüket biztosító állást kaphat. Kádár természetesen nem sejthette, hogy az orosz belpolitika miként fog alakulni, s nem a bolsevikok hatalma elől menekült, amikor felcsillant egy újabb szökés lehetősége. Azonnal erőt vett rajta a hazatérés vágya, és szerelmétől is elvált.

Az 1918 áprilisában hazajutott fiatalember ügyesen-érzékenyen megírt kéziratát eljuttatta Zilahy Lajoshoz, aki bővítésre biztatta. Ez azonban végül Zilahy szerint is „sokat ártott az első kézirat üde… hangjának”. Ezért visszatértek az első változathoz, s csak néhány, az adatok miatt fontos részlettel egészítették ki. Ennek ellenére benne maradt a kéziratban egy-két, az író által csak később megismert kifejezés is. Például a foglyoknak 1918-ban előadást tartó magyar bolsevikok tevékenysége aligha juttathatta eszükbe a „nemzetromboló” szót, az csak az 1920-as évek Magyarországán terjedt el.

Kádár Lajos könyve a talpraesett, vállalkozni kész ember megpróbáltatásainak története, aki mindenáron vissza akar térni a hazájába, az otthonába. Nem arra gondol, hogy úgysem sikerül, hanem nekifog, hogy megcsinálja. S ha mégsem sikerül, újrakezdi. Németh László szerint a magyar általában reménytelenül fog munkához: „nekiállok, bár úgysem sikerül”. Ellentétben a nyugati emberrel, aki azzal a tudattal kezd bele, hogy megcsinálja. Ez utóbbit kell nemzeti sajátossággá tenni. S ezt tette ösztönösen is Kádár Lajos, akit ez az eltökéltsége haza is segített.

A doni halálbánya: Kádár Lajos juhászbojtár naplója.  Zilahy Lajos előszavával; Medvigy Endre utószavával. Időjel Kiadó, Budapest, 2020, 240 oldal