A politikai fordulat előtt a szerveződő, majd táborrá bővülő ellenzéki csoportok még nem minősítették magukat jobb- vagy baloldaliaknak; ezek a terminusok akkor még nem voltak önmagunknak adományozható érdemérmek vagy másoktól várható stigmák. Mai ismereteinkkel elképzelhetetlen az akkori ideológiák határainak, sőt tartalmának a tisztázatlansága, s hogy mennyire képlékenyek is voltak azok az ellenzéki vagy nem hivatalos polgári csoportosulások, amelyek aztán 1990-ben mint pártok az első szabad választásokon összemérték erejüket. Minthogy a politikát érintő közéleti kérdésekben a kulturális, irodalmi/tudományos élet képviselői szólaltak meg legálisan vagy az úgynevezett második nyilvánosságban, elsősorban az e közegben élő népi–urbánus kategorizálás volt népszerű – persze ismét anélkül, hogy a kortársak többsége mélyebben elgondolkodott volna annak tartalmán. Kiss Gy. Csaba szerint különben a két világháború közötti népi–urbánus vita fölelevenítése 1945 után a kommunisták manipulációja volt, amit máig sikerült átörökíteniük. Sok társadalmi jelenség, akarat, érzékenység nyilvánult meg abban az időben – de visszatekintve úgy látszik, semmi sem olyan átütő erővel, mint a szerves politikai kultúra hiánya. Talán a fogalmi káosz is magyarázza, hogy a később megszilárduló világnézetek képviselői korábban szemrebbenés nélkül léptek át egyik pártból a másikba, majd onnan a következőbe. Magam azt sem kétlem, sokan örültek neki, hogy szabadon lehetett halászni az eszmezavarosban. Én éppen a fordulat idején hallottam először a politizálni kezdő értelmiségi réteg új felosztásáról: megkörnyékeztek, hogy „lépjek át” a népiből a liberális táborba. Ennek itteni fölemlegetése talán azért sem érdektelen, mert arra utal, hogy a valamiképpen közéleti szerepet vállaló személyek mások szemében még nem feltétlenül szenvedtek eredendő bűnben az egyik csoporthoz való csatlakozásuk miatt; a határokat akkor még sokan átjárhatóknak tartották, csak utólag tűnik minden predesztináltnak. Persze a népi–liberális szembeállításban már eleve ott rejlett a stigmatizálás lehetősége. A sok szláv és nem egy nyugat-európai világnyelven beszélő-olvasó-nyilatkozó Kiss Gy. Csaba már akkoriban tudta, hogy magyar szellemi-közéleti-politikai dolgokról szólva menyire fontos megtalálni „különböző nyelveken az alkalmas kulcsszavakat” (1988–1989, 193.). A nyugati újságírók a népinek két értelmezését ismerték: a völkischt és a populistát. S közülük szerinte egyik sem volt érvényes a magyar népi írói mozgalom hagyományára.

Kiss Gy. Csaba háromrészesre tervezett visszaemlékezéseinek első két kötetében lépten-nyomon efféle kérdések tűnnek elénk. A két kötet jelentőségét nyilván az adja meg – innen ered fogalomtisztázó szándékuk is –, hogy szerzőjük egyike volt annak a hét személynek, akik aláírták az 1987-es lakiteleki találkozóra meghívó leveleket. E tanácskozásból nőtt ki a Magyar Demokrata Fórum, a rendszerváltást megelőzően létrejött legnagyobb létszámú ellenzéki csoport, mozgalom, majd párt, amely az 1990-es választások után a legerősebb kormánypártot – a kormányalakító pártot – adta, és Kiss Gy. ennek volt alapítója, szervezője, szóvivője, „külügyese”, választmányi és elnökségi funkciókat vállaló tagja. Meggyőződésem, hogy az MDF és az SZDSZ között az első demokratikus kormány idején dúló szellemi belháború szabta meg azt az ideológiai teret és nyelvezetet, amelyben (mutatis mutandis) ma is élünk, így leginkább arra voltam kíváncsi e két kötetet olvasva, mennyiben cseng össze a szerzőnek az MDF-ről kialakított és a könyvben dokumentált koncepciója azzal a kétféle „közvélekedés”-sel, amely az eszmeharcok idejével kezdődően máig – részben tehát utólag – kialakult a mozgalomról/pártról, és a napi politikai érdekeknek megfelelően visszamenőleg is változik. Az, hogy mennyiben volt törvényszerű az ideológiai eltagolódás mértéke, hogyan alakult ki a végletes szembenállás, illetve a (mai magyar értelemben vett) jobb- és baloldali politika.

A visszaemlékezések 2017-ben, majd új kiadásban 2019-ben megjelent nyitókötete főként az 1987-es év eseményeit írja le, de bemutatja az előzményeket is, a szerző eszmélkedésétől a nyílt közéleti részvételéig tartó tanuló- és vándoréveit, a klubmozgalmat, az 1986-os emlékezetes írószövetségi közgyűlést és következményeit, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárságának – a lakiteleki találkozó igényét megfogalmazó – működését. A második kötet 1989 nyaráig, Nagy Imréék újratemetéséig idézi föl a történteket. A történéseket 1990 végéig nyomon követő harmadik részen a szerző még dolgozik, így hiánytalan választ a fönti kérdésekre nem kaphatunk, de érdemes már most kiemelni néhány fontos tételt.

Kiss Gy. vállaltan szubjektív memoárt adott közre. Az alcímében személyes történelemnek nevezi, talán abból a meggondolásból, hogy amit megjelenít benne, történelem ugyan, de még nincs hozzá távlat. „Tanúságtétel gyanánt vetettem papírra emlékezéseimet. Szemtanú és résztvevő kér szót e könyv lapjain” – írja az első kötet előszavában. Másrészt viszont a munkáját azzal tette külön értékessé, hogy döntően ellenőrzött ismereteket rögzít benne. Kiss Gy. többek között saját följegyzéseire, naptárára, levelezésére támaszkodik, az emlékezésbe sűrűn épít be dokumentumrészleteket, részben eddig némaságra ítélt forrásokat szólaltatva meg; gyakran citál koherens álláspontot közvetítő saját előadásaiból, cikkeiből, interjúiból. A recenzens véletlenül azt is tudja, s így nem hallgathatja el, bár a kötetekben nincs erre utalás, hogy a szerző az Országos Széchényi Könyvtárban ugyancsak gyűjtött anyagot a művéhez; memóriáját forrásokból ellenőrizte, emlékeit szembesítette azzal, ami nyomtatásban fennmaradt azokról az évekről; az MDF korabeli dokumentációját is használta.

Emlékezés, citátum és kommentár között nincs ellentmondás. Előfordul persze, hogy a korabeli dokumentumokhoz való ragaszkodás zavart okoz: a lakiteleki találkozón részt vevő Tóth Károly Antalt Kolozsvárról érkezőnek állítja az első kötet függelékében szintén szereplő eredeti lakiteleki lista, és Kiss Gy. helyesen meg is jegyzi, hogy az Ellenpontok című erdélyi szamizdat egyik szerkesztője emlékezete szerint akkorra már áttelepült Budapestre, de arra nem utal, hogy Tóth tevékenységét Nagyváradon fejtette ki, nem Kolozsváron (1987, 132., 244.). Ezt azonban csak annak bizonyítására hoztam föl, hogy van úgy: emlékezetünk megbízhatóbb, mint a forrásaink. A visszaemlékezésekben egyébként nem tűnt föl számomra olyan állítás, amelynek az ellenkezőjében biztos lennék.

Kiss Gy. Csaba – utaltam rá – meggyőzően cáfolja a korai MDF-ről kialakult dogmákat. Nemcsak a magyar értelmiség népi–urbánus felosztásában nem hitt; még azt sem tartotta jogosnak, hogy az MDF szervezőit a népi táborba sorolják. A társadalomszerkezet átalakulása miatt a két világháború közötti népi írói mozgalom hagyományát csak igen korlátozott mértékben tartotta folytathatónak, és azt csak az egyik, méghozzá inkább baloldali MDF-hagyománynak – vagy előzménynek – tekintette. Az 1989-ből idézett, az ő akkori véleményét tükröző dokumentumok értelmében az MDF-ben három-négyféle világkép (önálló csoporttá nem szerveződő, de később akár platformalapításra alkalmas) képviselői voltak jelen: liberálisok, népiek, kereszténydemokraták – és szociáldemokraták. Ő azok közé tartozott, akik minél nagyobb tábort akartak megszervezni, 1989-ben pedig széles ideológiájú néppártként képzelte el az MDF-et. Egyrészt tisztában volt vele, hogy az eszmekörök tisztázódása hosszú folyamat, másrészt (szemben azokkal, akik utólag úgy látják, az egész társadalom ellenzékben volt) tudta, hogy a reformkommunisták a nyilvánosság fórumainak birtokában sokkal jobban tudják népszerűsíteni eszméiket, mint a polgári kezdeményezések képviselői. A szerveződő ellenzék nehezen jut el a tömegekhez, és a rendszer sokkal nagyobb tömegbázissal rendelkezik, mint visszatekintve gondolnánk – amiben közrejátszott az is, amit a szerző egy (éppen nekem akkoriban adott és az emlékezések első  könyvében idézett) interjúban bendősovinizmusnak nevez. 1987–88-ban Kiss Gy. és az akkori MDF-vezetők ezért is tartották olyan fontosnak a nyilvánosságot és a legalitást; nem azért, hogy „lepaktálhassanak” a kommunistákkal. 1989 nyarán az MSZMP-nek még mindig több mint hétszázezer tagja volt, az MDF-nek pedig alig tizenötezer. Ezért írhatta Kiss Gy. 1988 végén Wacław Felczaknak küldött levelében: „Egy kicsit minden gyorsan jött” (1988–1989, 119.).


/A lakitelki találkozó 1987-ben. Fotó: A Napkiadó jóvoltából/

Fontos tényező, hogy az MDF alapítói közül többen Közép-Európában gondolkodtak; a vezetők közül leginkább éppen ő. Nincs értelme azt firtatni itt, hogy Európának hány történeti régiója van; akkor nyilvánvaló volt, hogy a szovjet övezetben lévő országoknak ugyanaz a sorsa-gondja, s közülük nem egynek egymással több a közös kulturális és mentális vonása, mint a megszállókkal. Kiss Gy. filológusként sokat foglalkozott a szláv irodalmakkal, erős szálak fűzték a lengyel (ellenzéki) értelmiséghez, amiről emlékirataiban is ír, és amiről naplót is vezetett. (1980–1982-es Lengyel naplója 1997-ben jelent meg először Miskolcon, a Felsőmagyarország Kiadónál.) Emlékezéseiben gyakran hasonlítja össze a lengyelországi és a magyarországi viszonyokat, az MDF lehetséges mintájának a lengyel Szolidaritást tekintette, kapcsolatban állt a cseh ellenzék egyik szárnyával, közvetlenül Bohumil Doležallal. A népiség- és a Közép-Európa-problematika pedig egyenes ágon függ össze.

A népi–urbánus ellentétről például így fogalmaz Kiss Gy. (az 1988-as második lakiteleki találkozó sajtótájékoztatója, a külföldi újságírók kérdései kapcsán): „Jellemző, hogy nem maradt el a népi–urbánus megosztottság problémája sem. Kellemetlen bélyeg rajtunk, hiszen egykönnyen az orosz sémát villantja föl: narodnyikok és nyugatosok. A polgári Budapest és az agrárius vidék. Haladó européerek és elmaradt mucsaiak. Kívülről nézve: az egészben a Keletnek tekintett Közép-Európa iránti értetlenség” (1988–1989, 72.). A szerzőnek, mint utaltam rá, meggyőződése, hogy ez a felosztás a kommunista párt eszköze volt az ellenzék megosztására. Mindenesetre Lakiteleken már 1987-ben sem pusztán a „népiek” jöttek össze. A szervezők a két fő előadásra Gombár Csabát és Bihari Mihályt kérték meg, akik később nem tartoztak a Magyar Demokrata Fórumhoz. „Lehetne arról is összesítést készíteni, hogy a Lakitelekre meghívottak közül ki milyen politikai pályára került az átmenet éveiben. Szinte nem volt olyan demokratikus párt Magyarországon (az SZDSZ-t is beleértve), amelynek ne lett volna fontos tagja, képviselője ezen a találkozón” (1987, 132–133.)

E recenzió nem követheti végig az MDF első éveinek a visszaemlékezésekben okadatolt történetét, inkább azokra a tényezőkre próbál utalni, amelyek miatt a mozgalmat nem lehet begyömöszölni abba a bugyorba, amelybe oly szívesen szokták. Az MDF-nek magam is alapító tagja voltam (a pártba nem léptem át), s nem berzenkedtem az ellen, ha a „népi” táborba soroltak. De a népiséghez sokak által automatikusan társított antiszemitizmussal nem találkoztam ott, a szervezők, vezetők részéről ilyen típusú-jellegű megjegyzést nem hallottam. Antiszemita hang a tagság bővülése, „polgári”-vá (kvázi „urbánussá”) válása után ütötte meg a fülemet először – amiből nem akarok olcsó következtetéseket levonni. Az emlékiratok egyetlen, ám igen fontos utalására térek ki még röviden. Annak idején úgy tudhattuk, hogy a későbbi SZDSZ-tagok közül a direkt elhatárolódás, illetve az ideológiai tagolódás elindítása végett nem hívtak meg Konrád Györgyön kívül senkit Lakitelekre. Ennek meg is lehetett volna a maga logikája. Kiss Gy. viszont meggyőzően érvel amellett, hogy ez sem így igaz. Az oda meghívott, előadónak fölkért Pozsgay Imre – akinek világnézetével a szerző éppúgy nem azonosult, mint ahogy később Antall József elnöki módszereivel sem – kérése volt, hogy a Beszélő szerkesztői és Rácz Sándor ne legyenek jelen a lakiteleki sátorban. Az úgynevezett demokratikus ellenzék – Kiss Gy. egyébként ezzel a névhasználattal sem ért egyet, szerinte senkinek nem volt mandátuma e jelző kisajátítására – több olyan tagját meghívták viszont, így Vásárhelyi Miklóst, Magyar Bálintot és Juhász Pált is, akiknek jelenlétét Pozsgay nem sérelmezte volna. Kiss Gy. Csaba például éppen Vásárhelyi Miklóssal beszélt, aki akkor arra hivatkozott, hogy a lumbágója miatt nem tud utazni. Lakitelekre már azt üzente Bába Ivánnal: „Azért nem jött el, mert voltak mások, akik nem jöhettek el” (1987, 118.).

Van ilyen személyes történelem is.

/Indulókép: Kiss Gy. Csaba felszólal a II. Lakitelki találkozón, 1988. szeptember 3-án. A fotó megjelent Kiss Gy. Csaba: Harminc év utáb című kötetében/