Itt ülünk a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium igazgatói irodájában, de a történet valahol nagyon messze kezdődött.

Vissza kell menni az I. világháborúig. Súlyos családi história rajzolódik ki, mely végigvezet a kommunizmuson, és nem változik 89 után, Ceaușescu bukása után sem. Csak miután kijöttem 1993-ban Budapestre, onnantól kezdve van másfajta színezete a történetemnek, ami az életben maradásról és az önmegvalósításról szól.

Horgonyt vetett?

Csak részben. Négy-öt év teljes bizonytalanság, mindenféle táncházi meg színházi élmény alapján

rádöbbentem, hogy Erdélyben mekkora kultúra van – és elkezdtem hazajárni.

Nem anyámhoz mentem, hanem célzottan kerestem fel olyan helyszíneket és embereket, akikről még magam sem tudtam, mekkora formátumok.

Kikkel találkozott?

A kilencvenes évek vége felé ismertem meg Halmágyi Mihályt és Gabriellát, a moldvai gyimesközéploki muzsika két kiváló művelőjét. Ugyanekkor találkoztam Zerkulával is, aki vak volt, de képes volt minden segítség nélkül végigmenni a faluban, elment a boltba, elment bárhova. Bár zenészként rivalizáltak,

a Zerkula vakon elszerette a Halmágyi feleségét. Én meg ott voltam náluk egy-két hétig. Nagyon jó volt.

Zenélt is?

Nem voltak zenei előtanulmányaim, voltak viszont kételyeim önmagammal kapcsolatban, nem találtam a helyemet. Véletlenszerűen találkoztam Lajkó Félixszel, aki látva a vergődésemet, a kezembe adott egy brácsát, mondván, úgyis folyamatosan nyomott a hangulatom, akkor legalább próbáljak muzsikálni. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek én a brácsával. De hát hogyan lehet megtanulni a legjobban zenélni? Nyilván nem egy budapesti kollégiumban, így visszamentem Szászcsávásra a Csángálóhoz, és beköltöztem a cigánysorra népzenét tanulni.

Ekkor történt, hogy mind a falu magyar részén, mind a cigánysoron alakult egy focicsapat, és a bajnokságban összesorsolták őket. Látták, hogy milyen jól bánok a labdával, ezért rábeszéltek, hogy a következő mérkőzésen játsszak úgy, mintha külföldi vendégjátékos lennék. Persze nem volt 42-es stoplis cipőjük, ezért kaptam egy 45-öst, aminek az orrát ki kellett tölteni újságpapírral.

Madarász Levente fiatalon (a családi archívumból)

 

Elérkezett a nagy nap, tömve volt a pálya széle, rúgtam egy gólt és egy kapufát. Vezettünk, azt hittem, minden rendben van, mert nem tudtam, hogy mekkora feszültség van a két társaság között. Egyszer csak úgy felrúgtak, hogy azt se tudtam, hol vagyok.

Óriási verekedés alakult ki, kihívták a rendőrséget, engem – mint a budapesti vendégjátékost – kimentettek, de a rendőrök visszamentek verekedni.

Éreztem, hogy ha tényleg jól meg akarok tanulni brácsázni, akkor végleg ott maradok és ráhagyatkozom a bizonytalanságra, de ezt az életet úgy kell választani, hogy minden mást magam mögött hagyok. Erre nem voltam képes, úgyhogy fölpakoltam, hazamentem Maroskeresztúrra és az egyik este elkövettem életem egyik legnagyobb bűnét: összetörtem a brácsát és elégettem. Könnyebb volt elpusztítanom azt, amit nem tudtam megszelídíteni. Ez időnként még mindig kísért.

Jobb lett tőle?

Más irányt vett az életem: felvételiztem az ELTE magyar szakára, aztán angolra is, de anyagi gondjaim voltak, ezért kétszer is kimentem Amerikába dolgozni. Óriási csalódás volt! Azzal kecsegtettek, hogy sok pénzt lehet keresni, de valójában szerény órabérért dolgoztattak. Megkerestem a pénzt, amit akartam, de napi tizenhat órán keresztül dolgoztam különféle állásokban.

A közép-kelet-európai fiatalokat azért vitték ki például a Stone Mountain emlékparkba, hogy ne kelljen a helyi feketéket alkalmazni.

A gazdag középosztálybeli fehéreket – akik eljöttek megnézni az amerikai polgárháború emlékművét – irritálta, ha feketék szolgálták ki őket. A szabadság földjének hitt Amerika valójában a restrikciók hazája. Soha sehol nem találkoztam annyi szabállyal, mint ott.

Akkor másodjára miért ment ki?

Ekkor már menedzsernek hívtak. A self-made man mítosza működik, a szorgalmas munkának és a megbízhatóságnak köszönhetően egy bizonyos szintig el tud jutni az ember, ez kétségtelen. Aztán kaptam egy ajánlatot a következő évre, hogy három város és százötven-kétszáz ember tartozna a kezem alá, zöldkártyával, házzal, autóval, de nem éreztem jól magam kint. Hazajöttem, harmadjára ki sem mentem.

 

Itt van a helyem Magyarországon

 

Hazajött – mármint Magyarországra?

Ekkor éreztem először azt, hogy Magyarország az otthonom. Azelőtt az volt bennem, hogy haza fogok költözni Erdélybe, mert otthontalannak éreztem itt magam,

hazavágytam a határon túli létbe, a végekre. Van ennek a túlvilági magyar létnek egy szép költőisége,

ezt éreztem, akárhová mentem az elcsatolt területeken. Mindenhol az enyészetet láttam, és azt, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy valaki magyar. Visszavágytam ebbe a létbe, de az a fajta szépség, ami Erdélyhez csatolható volt a kilencvenes években, eltűnt. Már itt van a helyem Magyarországon, megállapodtam ebben a létben.

A tízemeletesek közül sem vágyik a fagerendás faluvégi házba?

Van ebben az újpesti miliőben egy erős karakterisztikum, egy plebejusi, feltörekvő munkás lelkivilág, ami erősen összekacsint a marosvásárhelyi kilencvenes évekkel. Ahogy ide megérkeztem és tanítani kezdtem, rájöttem, hogy egyáltalán nem vágyom budai vagy belvárosi gimnáziumba. Rá kellett döbbennem, hogy

tévúton vagyok a centrumot és a perifériát illetően. A centrum az, amit annak érzékelsz,

a világ olyan, amilyennek látod, és itt is létre lehet hozni egy centrumot, ami kisugároz. Merthogy iszonyatosan hálásak az itteni gyerekek, hogyha valami pozitív dolgot kapnak.

Erdélyi motívum (a szerző felvételei)

 

Büszke arra, amit itt elért?

Örülök a megvalósult dolgoknak, de valójában mindig is nyughatatlan lélek voltam, és soha nem elégedtem meg azzal, amit elértem. Ez most sincs másképp. Lassan ötévnyi iskolaigazgatás után sikerült összehoznom egy olyan csapatot a technikaiaktól a pedagógusokig, beleértve a szülői közösséget is, akik értik, akarják ugyanazt, amit én:

elsősorban jó közösségi szigetté kell válnunk, aztán az eredmények is érkeznek – amúgy már érkeznek.

Szeretem, ha a kis közeg, amiben mozgok, egyre jobb, egyre szebb és egyre élhetőbb.

A legfontosabb kis közeg az iskola lett?

Most már igen, hazára találtam az iskolában. Egy balatoni nyaraló tetején dolgozva váratlanul arra gondoltam, hogy kipróbálom a tanítást. Nagyon bejött. Egy hirdetés által találtam rá arra a hivatásra, amiben a legkevesebbet nyugtalankodom. Óriási lehetőségként élem meg, hogy magamra csukom az ajtót, és különféle szerepjátékokon keresztül segíthetem a kamaszokat, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a saját létezésüknek.

Hogy érti a szerepjátékot?

Úgy fogom fel a tanári létet, mint egy szerepjátékot. Egyik pillanatban haver vagyok, a másikban pótapa, időnként szigorú zsarnok, máskor csöndes hallgató vagy bátorító.

Ezeket a szerepeket nagyon szeretem játszani, s arra használom őket, hogy a gyereket eredményességre sarkalljam.

Időnként szigorú zsarnok vagyok, máskor csöndes hallgató vagy bátorító, és ezeket a szerepeket nagyon szeretem játszani.

A gyerekek Pilau Ildikó tanárnővel

 

A gyerekeknek is azt tanítja, hogy ne spórolják el az életútjuk vargabetűit?

Igen. Egész életemben az motivált, hogy a hétköznapokat szent monotóniaként éljem meg. Valahogy megálljon az idő, és a cselekvésekben – főleg a tanításban – így létezzek. Kacskaringós utakat tettem meg, amíg végül eljutottam az iskoláig és az igazgatóságig, ami nagyon kemény gályamunka és szolgálat. Mindeközben nagyon szeretem a vargabetűimet, a vakvágányaimat, a „zsákvágányaimat”, a potyautakat, az üres perceket, a hatalmas magányokat és az árvaságokat itt, Budapest utcáin. Bárhonnan is indul az ember, a szélsőségek megtapasztalása,

egzisztenciális határaink feszegetése elvezethet a bölcsesség valamiféle palotájába,

ahol felismerhető: mindenképpen át kell adni azt a békességre és jó cselekedetre való nyugtalanságot, melyet jómagam folyton megélek.

Több évtized után igaz lett az életére az egykor megismert ferences jelmondat: Pax et bonum?

Igen, ennek az érzete megvan egy ideje. És belső kényszernek érzem ennek a továbbadását azzal, ahogyan az iskola közösségében és tágabb baráti, ismeretségi körömben létezem. A világ olyan, amilyennek látod, a világ olyan lehet, amilyennek látni szeretnéd, amilyennek lennie kellene. Egy barátom szerint mindig is szerzetes voltam, pedig kézzel-lábbal tiltakoztam a hit ellen, Isten ellen, vallás ellen. Teljesen mások voltak a céljaim, és arra kellett rádöbbennem, hogy

mindaz, amire vágyakozom, az már itt van bennem és körülöttem. Semmit sem kell tennem, csak elfogadnom,

hogy a saját életem merre vezet. Beigazolódik életemben Simone Weil gondolata, ami kamaszként nagy hatással volt rám: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Itt valami történik ebben a térben 

 

Béke, hátradőlés. De tervek azért csak vannak?

A békéhez még egy találó idézet Walt Whitmantól: „Vagyok, ahogy vagyok, elég ennyi. / Ha senki más nem vesz észre a világon, békén ülök, / És ha mindenki észrevesz, akkor is békén ülök.” A tervekről pedig azt gondolom, hogy az iskolát tovább kell építeni. A kazettás mennyezet elkészülése revelatív pillanat volt, mert olyan járulékos hozadéka lett, amire nem számítottam: összerántotta az iskolai közösséget. A két év Covid bizonyos krízisnormalitást és válsághelyzetet hozott, ami kimozdított a komfortzónánkból.

A kazettafestést legalább öt-hat évre terveztük, de a járvány miatt feleannyi idő alatt elkészült.

Olyan lett, amilyennek elképzelte?

Amikor kitaláltam, a középkori, mocskos lábú, piszkos körmű parasztember járt az agyamban, aki belép a frissen freskózott templomba, és lenyűgözi ez a fajta ismeretlen, színes világ. Ilyen hatást szerettem volna létrehozni: ha valaki belép ide, ne tudjon továbbmenni.

Olyan térpszichológiát, hogy beleborzongjon, lejátszódjon benne egy dráma,

hogy itt valami történik ebben a térben.

Amikor végigsétál a zsibongón, a kazetták alatt, visszaköszön az ihletadó nyárádszentmártoni unitárius templomban megélt nyugalom?

Igen, és nem csak az, hanem egy olyan elképzelt erdélyi világ is, amely részben tényekből, részben egy belső otthonra találás utáni vágyból fakad. Hatalmas közösségi alkotás jött létre, ugyanakkor az egyes kazettadarabok nem művészi alkotások. Eredetileg ezeket egyszerű asztalosok és iparosok készítették a maguk naiv motívum-, szín- és formavilágával. Nagy felismerés, hogy ugyanezt gimnazisták is létre tudják hozni.

Az igazgató festett kazettát?

Nem, viszont

nekem festettek egyet. Életem egyik legszebb ajándéka volt, amikor megkaptam Pilau Ildikó tanárnőtől,

a projekt véghezvivőjétől. Egy idézet van rajta Ézsaiás prófétától: „A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislogó mécsbelet nem oltja ki.” Ezen kívül is minden egyes kazettát nagyon szeretek, mert szerepel rajtuk a gyerekek neve. Ahogy rájuk nézek, megelevenedik, hogy éppen ahhoz a gyerekhez milyen történetem vagy emlékem fűződik.