Vergilius bizonytalan. Felismeri az aranykor paradoxonát, de feloldani nem tudja. A paradoxon: az aranykort csak az igazságosság és az irgalom hozhatja el, de éppen az gátolja az eljövetelét, hogy az emberek képtelenek igazságosan és irgalmasan élni.
Máté evangéliuma radikális feloldást kínál. Olyat, amely szétfeszíti a történelem, a tér és az idő kereteit. Ha a történelmen belülről szemléljük, egyszerre igaz, hogy már az aranykorban élünk, és hogy soha nem jön el az aranykor. Ennek megértéséhez pedig kívülről kell tekintenünk a történelemre.
Augustus és a hamis álmok kapuja
Vergilius római hőseposzának, az Aeneisnek sorait uralkodó dicsőítésében nehéz felülmúlni:
„…kit olyan sok jós megigért – ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
Istenigék által megjósolt jötte hirére
Már most retteg a Caspium és a maeótisi tájék
S rémülten kavarog mind hét torkával a Nílus.
Alcídés maga sem látott tán ennyi vidéket,
Bárha megölte az érc-lábú gímet s Erymanthus
Erdeit elcsititotta s a lernai szörnyet is íjja,
Sőt Líber se, ki nysai bércéről venyigével
Kormányzott tigrisfogatán le-leront diadallal.”
(VI. ének 790–805, Lakatos István fordítása)
Az Aeneis a Róma alapításához vezető hőstörténetet énekli meg, ebbe a történetbe ágyazva szerepelnek e sorok jövendölésként. A költő a művet Augustus felkérésére írta, így nem meglepő, hogy ő maga is ilyen jó színben tűnik fel benne.
Ám Vergilius nem volt bértollnok. A dicsőítést mint jóslatot Anchises szájába adja. Őt fia, a Trójából Itália felé menekülő (a Rómát majd ott megalapító) Aeneas keresi fel tanácsért a holtak világában, amikor elbizonytalanodik, hogy jó úton jár-e. Ekkor jövendöli meg neki apja Róma – és benne Augustus – eljövendő dicsőségét. Meggyőződve, hogy érdemes az új hazát megalapítania, Aeneas visszatér az életbe. Csakhogy az alvilág kapujánál, amelyen át kell haladnia, az elbeszélés meglepő fordulatot vesz:
„Két kapun át járnak föl az Álmok. Egyik szaru. Rajta,
Mint mondják, a való árnyak szoktak kilebegni;
Hószínfényü, fehér elefántcsontból van a másik,
Itt a csalárd jelenéseket engedik égnek a mánok [holt lelkek].
Erre, a csontkapun át mutat Anchísés utat, aztán
Szót befejezve, fiát a Sibyllával kibocsátja…”
(VI. 893–898)
A „csalárd jelenések”, a hamis álmok kapuján száll tehát vissza Aeneas lelke a földi világba. Becsapás, illúzió lenne, amit az augustusi dicsőségről hallott? Vergilius nem mondja ki – de mégiscsak világosan fogalmaz. Hogy mi a hamis a jövendölésben, itt még nem tudjuk meg. És zavarba is jövünk, hiszen Augustus valóban nagy, sikeres, a birodalomnak békét és jólétet hozó uralkodó volt. Vergilius a megfejtést a figyelmes olvasónak a mű végén adja meg.
Aeneas már Itáliában van. A döntő küzdelemben legyőzi Turnust, a meghódítandó itáliaiak, az ottani rutulus nép vezérét. Az kegyelmet kér – nem önmagáért, hanem hogy apját ne döntse gyászba –, és mert ellenfele tulajdonképpen már mindent megnyert. Aeneas hajlik rá, de amikor meglátja ellenfele vállán megölt barátja, Pallas övét, nem tud uralkodni magán, és haragból kegyetlenül megöli:
„… a gerely röpül éjszinű szélként…
Majd csikorogva csapódik a comb közepébe. Találtán,
Térddel a térre, a tagbaszakadt Turnus lebicsaklik.
Felszökik és rutulus hada zúg, nyög a hegy körülöttük,
Visszaverik zajukat székében a mély vadonerdők.
Az meg alázatosan szemeit szegi rá, s könyörögve
Karja kinyúl: »Méltán sújt – szól – sorsom, nem is esdek;
Élj a szerencséddel. De ha bánata árva atyámnak
Hat kebeledre kicsit, kérlek – hisz apád is ilyen volt,
Anchísés –, könyörülj legalább Daunusban az aggon,
S adj ki, avagy ha neked tetszőbb, add élete-fosztott
Testem vissza enyéimnek. Győztél, a legyőzött,
Látja az ausoni nép, könyörög; s a tied, feleséged
Lett Lávínia is, ne gyülölj hát.« S áll a haragvó
Aeneás, szeme jár le-föl, ám keze késik a karddal;
És már-már habozik, kezd rá mindjobban a szózat
Hatni, midőn ama vészes szíj fent villan a vállán,
Ismeretes, ragyogó boglár-díszével, az ifjú
Pallás kard-öve, kit Turnus taszitott a halálba,
S ellensége jelét most is vállára vetette.
Az pedig emlékét felszíva szemébe kegyetlen
Kínjainak, dühre gyúl és ádáz lesz a haragtól:
»Mit, menekülni akarsz, aki még kérkedsz az enyéim
Díszeiben? Nem, Pallás, ő pusztít el e sebbel,
Pallás bosszuja vet vétkes véredre ma vámot!«
Így szólt és kardját izzón mellébe meríti.
Annak a fagy tüstént minden tagjában elárad,
S lelke az árnyakhoz búsan, keseregve lesurran.”
(XII. 823–952)
Aeneas győz tehát. Augustus is győz majd. De a győzelemben elveszik valami, ami talán a lényeg: az igazságosság és az irgalom. Persze, ezt nem mindenki tartja túl nagy árnak. Valószínűleg ezért is merte leírni Vergilius.
Térjünk vissza egy pillanatra az Augustust dicsőítő sorokra: Nincsen-e ott ezekben is a rettenet? Miféle aranykor is ez?
Az igazira várva: „Új sarjat küld le a földre az ég a magasból”?
Ha nem a dicső római uralkodók, akkor ki hozza el a valódi – nem csalárd – aranykort Vergilius szerint? A válaszért egy másik művéhez, a Negyedik eklogához kell fordulnunk, amely egy homályos kilétű gyermek születéséről értesít. A mitikus jóslatok, isteni alakok zagyva világából bukkan elő a fiú, aki új korszakot hoz:
„Eljött már az idő, mit jósnő szent szava hirdet,
Ujraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.
…amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk,
Eltűnik s az örök remegés elhagyja a földet.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben
Látja a héroszokat meg s őt is látni közöttük,
S kormányoz megbékélt földön ősi erénnyel.
…
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
Illatosan szelíd bölcsőd maga szirmokat áraszt
…
Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!”
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Erényes, isteni férfiú kerül tehát hatalomra, aki megváltja bűnétől a földet, és paradicsomi életet hoz. E korai művében Vergilius e reményeket formálisan ugyan pártfogója, Pollius konzul születő fiához kapcsolja, de ez inkább csak ürügy, hogy megragadhassa kora homályos várakozását valamely megváltó, üdvhozó alakra.
A mitikus látomás mögött pontos gondolati sémát azonosíthatunk. Az igazi aranykor nem a ragyogó jólétben élő birodalom, amely csak felszíni csillogás, hanem az igazságosság és az irgalom érvényesülése. Ám Vergilius pontosan tudja, hogy az emberek nem képesek kitartani az igazságosságban és az irgalomban – éppen ezért nem élnek aranykorban. Mi oldhatja fel ezt a paradoxont? Csak az emberi erőt meghaladó, isteni beavatkozás. Ennek eszköze az uralkodó, aki isteni kegyből az erények útján jár, és valamiképpen a bűneitől megszabadítva megújítja az emberi nemet. Ki lesz ez? És hogyan képes erre a megújításra? Két évtizeddel később, az Aeneisben Vergilius jelzi, hogy Augustus biztosan nem ez a személy, a császári hatalom gyakorlása pedig nem a sikeres módszer. Azt azonban nem tudja, mert nem tudhatja, valóban eljön-e egy ilyen megváltó, s ha igen, ki lesz az, és hogyan ér célt. Nagyon tisztességesen a mitikus, költői homályba utalja a kérdést.
Másik álom
Aeneas álmában jár az alvilágban, és hallja apjától, hogy Augustus aranykort hoz el. Ám Vergilius körülnéz, és nem mondhat mást, mint hogy ez hamis álom. Máté evangéliumának elején is egy álomról olvasunk: itt is álmot lát valaki egy megváltó királyról. A műfaj azonban egészen más: nem a költői képzelet szárnyal, nem mítoszt sző a szerző, hanem valós történésekről számol be. Az álmot látót magát nem ismerte ugyan személyesen, de a feleségét és a nevelt fiát igen. Vergilius jó húsz éve halott, amikor a galileai Betlehemben a zsidó ácsmester, József álmot lát:
„…az Úr angyala álmában megjelent neki, és így szólt: »József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg a népét bűneitől.«” (Mt 1,20-21)
Máté magyarázatként pedig hozzáteszi:
„Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a proféta által mondott: »Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni«. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,22)
Az idézett prófécia – a héber névtől eltekintve – mintha Vergiliustól származna. Ám valójában azt igazolja, hogy Vergilius ősi képekből merít: a Máté idézte jövendölés Izajás profétától ered, aki hétszáz évvel korábban írt a megváltó királyról, Dávid sarjáról, aki felszámolja majd a bűnt, és az aranykor békéjét hozza el:
„Vessző kél majd Izáj [Jessze, Dávid apja] törzsökéből,
hajtás sarjad gyökereiből.
Az Úr nyugszik rajta
…
Igazságosság lesz derekának öve,
és a hűség csípőjén a kötő.
Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal,
és a párduc együtt tanyázik a gödölyével.
Borjú és oroszlánkölyök együtt legelészik,
és egy kisgyermek terelgeti őket.” (Iz 11,1-2, 6)
József álma valós, de igazat álmodik-e? Az ébrenlétbe az igaz álmok, a „való árnyak” szarukapuján vagy a „csalárd képzelgések” elefántcsont-kapuján tér-e vissza? Máté arról igyekszik meggyőzni minket, hogy az előbbin. A megszülető Jézus valóban isteni sarj, aki elhozza a megjövendölt új aranykort. És nemcsak a zsidó népnek, hanem mindenkinek a „föld határáig”. A vergiliusi vágy beteljesült.
Hol késik tehát az aranykor?
De hogyan állíthatja Máté, hogy Jézus elhozta az aranykort? Hol a bűntől mentes emberiség, hol az örök béke? Hol legel a bárány a farkassal, s heverészik a gödölye a párduccal?
Az Evangélium nem tagadja, hanem kiélezi az aranykor paradoxonát, amelyre Vergilius is rátapintott. Az ember igazságos és irgalmas csak szabadon lehet, és éppen a szabadsága az, amit arra használ, hogy ne legyen igazságos és irgalmas. Ezért az aranykort sem uralkodó, sem Isten – sem politika, sem vallás – nem kényszerítheti az emberekre. Aranykor csak az lehet, amikor az emberek önként és szabadon fordulnak el a hazugságtól az igazság, az igazságtalanságtól az igazságosság, az irgalmatlanságtól az irgalom felé. Isten annyit tehet, hogy megadja nekik a lehetőséget erre az elfordulásra. Felajánlja nekik, hogy szabadon az Ő életét, „Isten országát” válasszák – vagy elutasítsák. Jézus abban az értelemben hozta el az aranykort, hogy megnyitotta mindenki előtt ezt a lehetőséget, a maximális isteni segítséget felkínálva, amit az ember szabadsága még lehetővé tesz. Halálával és feltámadásával megnyitotta az utat a „mennybe”, vagyis Istennel közös élethez mindenki számára, aki a tanítását követi, ami a tökéletes igazságosság és irgalom. Majd elküldte a Szentlelket, hogy az ember teljes szabadságát meghagyva csodás módon segítse őt e követésben.
Az aranykor mint történelmi idő az Evangélium szerint tehát eljött, abban élünk. Hol van? Azoknak a szívében, akik igent mondanak Isten ajánlatára. Akik hajlandók megkezdeni a Vele közös életet, és kitartanak benne. Ott valósul meg az a béke és öröm, amiről Vergilius vagy Izajás jövendöl. Amíg az emberek szabadon dönthetnek, az aranykor csak töredékesen jön el. „Isten országa elközelgett” – mondja Jézus: itt van bennünk és köztünk, csak nem vesszük észre, mert nem akarjuk észrevenni. Ám ettől még nem kevésbé valóságos. És minél többek szívében és minél erősebben él, annál inkább alakítja át láthatóan is a társadalmat. Szent Ágoston később úgy fogalmaz, hogy Isten városa és az (Isten nélküli) Ember városa egyszerre, egymással kibogozhatatlanul összekeveredve van jelen a földön; a kettő határvonala sokszor az egyes emberek szívén belül húzódik.
Hogy ez sovány vigasz a nagyszabású izajási és vergiliusi látomások után? Az lenne, ha az aranykor, Isten „elközelgett” országa a történelembe lenne zárva, ha csak ebben várnánk a kibontakozását. Ha ennek legjobb pillanatai nem csak ízelítők lennének valami sokkal nagyszerűbből. A Jézus által elhozott aranykor azonban a történelem terén és idején túl teljesedik be: a „mennyben”, vagyis örök közösségben Istennel.
Az egyén szabadságát ez a kilátás nem ássa alá, ellenkezőleg: a tétjét a végletekig fokozza. A mennybe jutás ugyanis az ember szabad választására adott isteni válasz: csak aki Isten mellett dönt, kerül vele közösségbe. A földi halállal a döntésre kapott idő lejár, az igazságosság és az irgalom melletti vagy elleni elköteleződés így véglegessé válik. Így nyer stabilitást az „aranykor” – az elutasítóknak pedig a pokol.
Mindez azt is jelenti, hogy a földi jövőben a mostanitól lényegileg különböző, új ígéreteket hordozó aranykorra nem számíthatunk. Nem hozza el azt sem a keresztény vallás, sem a politika. Minden vallási vagy politikai utópia tévút. A velünk töredékesen élő krisztusi aranykornak, Isten városának kell örülnünk, hozzá kapcsolódnunk, a fokozatos kibontakoztatására, felvirágoztatására kell törekednünk. Szubjektíven nézve: az aranykor ebben az életben a biztos remény, a megígért teljes öröm már most édes várakozása. „Reményre vagyunk megváltva” (Róm 8,24) – magyarázza a rómaiaknak, Vergilius utódainak Szent Pál –, és okkal lehetünk „örvendezők a reménységben” (12,12).
A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK oktatója
Nyitókép: Vaszary János: Aranykor (1898), Magyar Nemzeti Galéria, közkincs / Wikimedia)
