Amikor 1990-ben megalakítottuk Antall József Miniszterelnöki Tanácsadó Testületét, M. Kiss Sándor neve természetesen merült fel törzstagnak. Tudtuk, hogy szükség lesz rá. Tudtuk, hogy az 1948 óta első szabad, demokratikus kormánynak sok történelmi kötelezettsége lesz. Ezek között
az egyik az igazságtétel volt, nemcsak jogi, hanem elsősorban is szellemi, lelkiismereti értelemben.
Nemcsak az, hogy megnevezzük az elmúlt fél évszázad politikai bűntetteinek felelőseit. Még inkább az, hogy köszönetet mondjunk az emberi helytállás még élő s már halott magyar hőseinek, és példaként mutassuk fel őket. Azokat, akik az új kormány hármas történelmi alapját megépítették. A harmincas évek demokratikus reformmozgalmainak. Az ő széles társadalmi hálózatukból kinőtt 1944-es ellenállási mozgalomnak és 1945-ös demokratikusan megválasztott országgyűlésnek és kormánynak. És az 1956-os forradalom ugyanebből a túlélő társadalmi szövetből színre lépett politikai vezetőinek szerte az egész országban.
M. Kiss Sándor volt nemzedékünkben az, aki önszorgalomból, mostoha körülmények között tűzte ki célul e nagy és nemes társadalmi szövedék,
a jók összeesküvése arcainak előhívását a kommunista propaganda történelmi bábszínházának díszletei mögül.
A rögtön, 1944 végén, Debrecenben megkaparintott titkosrendőrséggel, a szovjet megszállók és tanácsadók támogatásával Rákosiék már 1947-ben megtizedelték ezt a hálózatot az úgynevezett Köztársaság-ellenes kirakatperben. Tudták, hogy akik hajlandók voltak a barna terror ellen fellépni, azok a vörös terrornak is ellenségei lesznek. Őket ültették először a vádlottak padjára, az igaz magyar demokratákat, vagy hétszázat. (Maradékukat pedig Kádárék tizedelték meg újra, 1957-től.) Közben zajlottak a perek egyházi emberek, szocdemek, majd nyugatos kommunisták ellen. A Rákosi-korszakban Antall szerint ötszázezer magyar ellen folyt rendőri eljárás, horthystáktól „imperialista bérencekig”, „szabotőrökig”, „árurejtegetőkig” és kulákokig.
Az 1960-as évek közepére a terror és a kicsi engedmények módszerével,
látszólag elfeledtették a háromszor, 1944-ben, 1945-ben és 1956-ban megszállt nemzettel hőseit.
Azt gondolták, a gumibotok, kivégzések és a gulyáskommunizmus jóllakottsága végleg elnyomja az álmokat és emlékeket. Ekkoriban 1963-64-ben kötöttem barátságot az Eötvös-kollégista M. Kiss Sanyival – bejáratos lehettem a Kollégium nagyszerű, csendes könyvtárába, és ott készültem a bölcsészkari vizsgáimra és a dolgozataimra, s olvastam használatlan könyvekben bomlasztó angolszász filozófiát, esztétikát és remek modern költőket, akiket fordítani kezdtem magyarra. S amikor kiballagtam a polcok közül egy kis frissülésre, a folyosón a varázslatos Sánta Ferenccel beszélgetve tanulhattam az irodalomról és az életről – mert ő volt ott az olvasószolgálat egyik könyvtárosa.
M. Kiss Sanyit olyan fiúként ismertem meg, aki nagyon tud szeretni. Akkor, például, éppen szerelmes volt, és nekem mutatta meg ebből nagy energiával felfakadó irodalmi műveit. Azt láttam belőlük, s tapintatosan éreztettem is, hogy nem az irodalom lesz a pályája. Szerette aztán nagyon a Győri ETO futballcsapatát is – de ezen sem vesztünk össze, bár az én szívem mindig a Fradi-pálya felé húzott. És valahogy kibukott belőle az is, hogy leginkább a magyar ellenállási mozgalomért rajong. Vagyis, hogy mi ugyanazt a titkos nyelvet beszéljük.
Ez persze akkoriban nem volt téma. Magyar ellenállás nem létezett a marxista történelemkönyvekben, a magyaroknak csak az a szerep jutott Rákosi és Kádár ideológusainak tálalásában, hogy Hitler utolsó csatlósai legyünk a világháborúban, ami egyébként időpontilag sem volt igaz.
A magyar élet útjai azonban valóban csavarosak, mert a túlélés bámulatos ösztöne és akarata vezérli őket. Ezt, gondolnánk, apósom, Illyés Gyula vallotta így. De nemcsak ő, hanem éppen a kommunizmust kitelepítésben/kitelepülésben, majd nemzetközi bridzsbajnokként túlélő Ottlik Géza is. Túlélni – ez volt sokak titkos nyelvének látszólag igénytelen alapgondolata. Így történt aztán, hogy M. Kiss Sándort a sehova nem illő témájával a Népművelési Intézet fogadta be, és annak védelme alatt, szinte ismeretlenül, két évtizedet dolgozhatott a témán, ami akkoriban tabunak számított a magyar történelemtudományban.
S miért éppen a Népművelési Intézetben? Mert a magyar élet útjai, mint mondtam, csavarosak.
Az Intézet igazgatója Vitányi Iván volt, jó káder – de kiderült, hogy ifjúságának csúcsa volt az ellenállási mozgalom.
Tagja volt Muharay Elemér legendás stúdiójának, aki feltámasztotta a magyar néptáncot és népi színjátszást a harmincas évek végén, olyan növendékekkel, mint például Jancsó Miklós, Jónás Pál és Novák Ferenc, a magyar néptánc későbbi Tatája. Ez a csapat, Muharay csapata pedig, magja lett az 1944-es ellenállási mozgalom egyik irányító központjának, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának. Az egyik alájuk tartozó nevezetes szervezet a pesti, Pozsonyi úti református egyház Soli Deo Gloria egylete volt, amelynek Horváth János volt egyik nevezetes tagja. E csoportok java ott tevékenykedett 1945 tavaszától a demokratikus pártok – kisgazdák, kereszténydemokraták, parasztpártiak, szocdemek – értelmiségi magjában, vagy akár az új parlamentben. Legközelebb 1950 közepén verődtek ismét össze egy csapatba: Rákosiék újonnan felállított kényszermunka-táborában,
Recsken. Oda, a kőfejtőbe internálták a kommunisták a magyar ifjúság krémjét, vagy hatszáz embert,
s itt lenni mégiscsak jobb volt a börtönnél vagy a kivégzésnél – az élet és a politika akadémiáját járták ki a durva őrség keze alatt. Nekik mondta el Faludy György az ott papír nélkül szerzett verseit a barakkban, és mondták fel egymásnak este a magyar klasszikusokat. Legközelebb az 1956-os forradalom élén találkoztak ezek a fiatalok, még mindig csak harminc év körülien – aztán pedig a javuk az emigrációban éltette tovább világra terjedő baráti hálózatban a magyar függetlenség szellemét.
M. Kiss Sándor első összefoglaló könyve, Jónásék, Vitányiék 1944-45-ös mozgalmáról csak afféle szakmai kiadványa volt a Népművelési Intézetnek, korlátozott példányszámmal – de nagy történelmi pillanatban, 1987-ben, és lecsaptunk rá mindnyájan, újra forradalomra készülők. M. Kiss. kutatómunkája során összeállt előtte a közelmúlt magyar történetének olyan igaz panorámája, amilyet senkitől nem kaphattunk meg hazai egyetemen vagy bármilyen intézményben, nyilvános fórumon.
Felkutatta az itthon szinte belső emigrációban élő igazakat,
a koalíciós időszak és 1956 pártpolitikusait, kitért kommunistákat, s olyanokat, akiknek a nyomára a hazalátogató vagy Nyugat-Európában élő emigránsok vezették őt.
1987-ben a legendás könyvkiadó Püski Sándor és az emigráció meghívására utazhatott ki M. Kiss Sándor feleségével, Fogarasi Ágival, az évi Itt-Ott Találkozóra, és ottani előadását – Németh László az 1943-as szárszói konferencián – nagy sikerű amerikai körút követte. Ekkor ismerkedhetett meg olyanokkal, mint Jónás Pál Új-Mexikóban, ahová közgazdászprofesszorként került a Yale-diplomájával, mint Sztáray Zoltán, az Új Látóhatár amerikai szerkesztője San Bernardinóban, vagy Nyeste Zoltán Princetonban, és számtalan más politikai szellemi kiválóságával az akkor még nagyon aktív közösségi életet élő amerikai magyarságnak. Ők újabb tények és történetek tárházával ajándékozták meg Sanyit az 1930 és 1956 közti évek történetéről.
Így hát 1990-re M. Kiss Sándor fejében csaknem akkora szellemi térképe formálódott ki a volt náciellenes politikusok, ellenállók, kisgazdák, 56-osok hálózatának, mint főnökünknek, Antall Józsefnek. Sanyi a Miniszterelnökségen elsősorban a volt recskiek rehabilitálásán szorgoskodott, de egyik fő témája lett az 1956/57-es vidéki ávós és karhatalmista sortüzek felelőseinek felderítése is.
Egyik feladat sem bizonyult egyszerűnek. Hamar megértettük, hogy az igazság útjai szabad demokráciában is csavarosak. Rendszerváltozás?
A recskiek jogi és pénzügyi rehabilitálása folyton elakadt a Belügyminisztériumban – ült ott a zugokban néhány régi elvtárs,
akik megtalálták a jogi csűrcsavar alkalmas eszközeit. Sztáray Zoltán, amúgy is kérlelhetetlen ember, telefonon közölte velem Kaliforniából, hogy többé nem vagyunk a barátai. 1991 szentestéjének délelőttjén a személyes tanácsadó Tar Pállal benéztünk a miniszterelnöki irodába, baráti karácsonyi köszöntőre, és ünneprontónak közöltük Antall-lal a recski ügy újabb elakadását. Most azonnal írjátok meg nekem a kormányhatározatot, mondta a miniszterelnök eltökélten, elég három mondat. S valóban, ez a szöveg lett a januári kormányhatározat alapja… De hát miért a miniszterelnöknek kellett személyesen átvágnia oly sok gordiuszi csomót?
Az Antall-kormány egyik jelentős alkotása marad, hogy megteremtettük a Pázmány Péter Egyetem jogi és anyagi alapjait. A választási vereség után M. Kiss Sándor
Piliscsabán hozta létre azt a történelem tanszéket, amely fél évszázad után elsőnek hántotta le módszeresen a sok hazugságot közelmúltunk történetéről
– titkos dokumentumok és eltitkolt élettörténetek szakszerű, módszeres feldolgozásával. Sándor, a lebilincselő előadó, a beszélgetés művésze, diákjait becsülő igaz tanítómester műhelyt, iskolát alapított. Nagyrészt az ő keze alól került ki az a fiatal történészgárda, amelyik a 2010-es évek óta az Orbán-kormány alapította új intézetekben nagy eredményességgel folytatja a múltfeltáró munkát. Köztük legkedvesebb tanítványa, saját leánya, Kiss Réka. Maga Sándor a RETÖRKI, A Rendszerváltozás Történtét Kutató Intézet tudományos igazgatója lett.
Munkájukkal elérték mára, hogy bizonyos hazugságokat többé nem lehet kimondani a magyarok történetéről. Látásmódjuk, megdöbbentő tényanyaguk beszüremlett a közbeszédbe. Mindebben M. Kiss Sanyinak nagy érdeme van.
Sándor szeretett dohogni: „Ezt a dolgot megette már a fene, Gyuszikám” De mindig talpra állt, és folytatta. Úgy vitte végbe ezt a történelemszemléleti fordulatot, hogy szenvedélyes emberként is mindig tisztelte a mások igazságait, személyes hitelét. Nem ártott személyesen senkinek. Nagylelkű, igaz mesterként távozott el az evilági terekről.
Nyitókép: családi archívum, Kiss Réka engedélyével
