Csehszlovákia 1938. október 5-én lemondott és 1945 májusában Prágába visszatért elnöke, Edvard Beneš által kiadott száznegyvenhárom rendelet, az úgynevezett Beneš-dekrétumok – többek között – az ott élő németek és magyarok teljes jogfosztását rendelték el a kollektív bűnösség jegyében. A majd nyolcszázezres magyar közösséget (a hárommillió némettel együtt) bűnösnek nyilvánították Csehszlovákia szétveréséért, megfosztották állampolgárságától, minden polgári jogától, vagyonától, földjétől, házától, állásától, nyugdíjától, bankbetétjétől. Bezárták az összes magyar iskolát, a tanárokat kiutasították az országból, betiltották a magyar nyelv használatát (még a templomokban is), a magyar diákokat kizárták a felsőoktatásból. A nyíltan bevallott cél a „tiszta szláv állam”, tehát a németek és a magyarok kiűzése, közösségük teljes felszámolása volt, amit Beneš már 1943-ban Moszkvában Sztálinnal elfogadtatott. A Nyitra-vidék, Zoboralja 1938-ban nem került vissza Magyarországhoz, de a Beneš-dekrétumok az ott élő magyarokat is sújtották.

Mindezt Csehországban és Szlovákiában még ma is azzal próbálják igazolni, hogy Csehszlovákia német és magyar népessége elárulta hazáját, és felelős az ország második világháború alatti sorsáért. Eltekintve attól, hogy e két kisebbség sosem akart csehszlovák állampolgárrá válni, Münchenben a négy nagyhatalom döntött a határ megváltoztatásáról, az ország 1939. márciusi felszámolásához pedig Hitlernek nem a magyarok, hanem a szlovák pártok asszisztáltak, élükön a Szlovák Néppárttal, örömmel fogadták el Hitler ajánlatát, hogy nyilvánítsák ki Szlovákia függetlenségét. A Tiso vezette Szlovákia mindenben hűséges szövetségese volt a náci Németországnak, ám Benešnek köszönhetően győztesnek lett kikiáltva.

A tények szlovák bemutatása ellenére

1946 végére a németeket kitelepítették, aminek embertelenségeiről a cseh Sidonia Dedina őszintén beszámol Edvard Beneš, a likvidátor című könyvében. Azonban a nagyhatalmak 1945. nyári, potsdami konferenciája – Moszkva ellenében – a magyarok kitelepítéséhez nem járult hozzá, Magyarországgal közösen végrehajtandó lakosságcserével gondolta megvalósítani az „etnikailag tiszta” nemzetállam beneši tervét. A magyar kormány válasza logikus volt: „Ha Csehszlovákia a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről.” Prága mégis elkezdte kitelepíteni a magyarokat. A végül kikényszerített lakosságcsere keretében mintegy százezer magyart űztek el őseik földjéről, helyükre, házukba és birtokukba magyarországi szlovákokat hozva.

A magyar kisebbség 1948-ig tartó teljes jogfosztottságát a magyar közönség jól ismeri a történeti és irodalmi feldogozásokból, de a szlovák társadalomban minderről a mai napig csak elferdített és felületes kép él, noha a rendszerváltozás után Štefan Šutaj történész a tényeket már szlovákul is bemutatta. A Csehszlovákiában maradt mintegy hatszázezer magyartól a dekrétumok alapján elkobzott, de „adminisztratív hiba” folytán magyar kézen maradt földterületeket a szlovák Földalap az utóbbi években kárpótlás nélkül elkezdte kisajátítani. Közben Szlovákia, ahogy Csehország is, bocsánatot kért elhurcolt zsidó és kitelepített német állampolgáraitól, de a magyarok üldözéséért máig nem. 2003-ban az Európai Parlament szakértői megvizsgálták a Beneš-dekrétumokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy az azok „alapján fél évszázaddal ezelőtt végrehajtott kitelepítések és vagyonelkobzások kívül esnek az EU jelenlegi jogszabályainak hatókörén…”

Észszerű megegyezés dacára

Ki is volt az embertelen program kitalálója és végrehajtója? Beneš nemcsak elfogult, magyar- és németellenes nacionalista politikus, hanem a közép-európai népek közötti ellentétek elmélyítője és szovjet uralom alá kerülésük aktív előmozdítója is volt. A csehországi Kožlanyban született 1884. május 28-án, franciaországi tanulmányai után szociológát tanított a prágai Károly Egyetemen. A világháború kitörése után a bécsi parlament képviselője, Tomáš Masaryk történészprofesszor 1915-ben Párizsba emigrált, és ott a cseh függetlenségért szervezkedett. Beneš titkos katonai és politikai információkat juttatott ki neki a Monarchiáról, majd csatlakozott hozzá, és a Párizsban létrehozott Cseh Nemzeti Tanács titkára lett. 1918 nyarára sikerült nekik az antant kormányaival elfogadtatniuk a Monarchia felosztásának gondolatát és a létrehozandó Csehszlovákia szövetségesként történő elismerését.

A Monarchia október végi összeomlása és Csehszlovákia kikiáltása után a prágai kormány nevében eljáró szlovák politikus, Milan Hodža 1918. december 6-án megállapodott a magyar kormánnyal, hogy az a Pozsony–Bazin–Érsekújvár–Losonc–Kassa–Tőketerebes vonaltól északra átadja a közigazgatást az új államnak, amit azonban a Párizsban tartózkodó Beneš külügyminiszter elutasított. Ha ezen az észszerű megegyezésen alapult volna a két állam közötti határ, az hosszú távra biztosította volna a magyarok és a szlovákok jó viszonyát, ma nem lenne köztünk vita a múltról és a kisebbségi jogokról, sem az első bécsi döntésre, sem a Beneš-dekrétumokra nem került volna sor, hiszen nem lett volna Szlovákiában számottevő magyar kisebbség.

Párizsban, a békekonferencián 1919. február 8-án adta elő Beneš országa területi követeléseit: a Csehszlovákiát az új délszláv állammal összekötő, a Dunántúlt kettéhasító „korridort”, a Dunától északra elterülő területet Pozsonytól egészen Vácig, onnan pedig a Börzsöny, a Mátra és a Bükk hegységet is Miskolccal együtt. Amikor Lloyd George, a liberális brit miniszterelnök rákérdezett az igényelt terület etnikai összetételére, ő azzal az abszurd állítással válaszolt, hogy ugyan elég sok elmagyarosított szlovák él ott, de négyszázötvenezer még így is Magyarországon maradna (ezt a légből kapott adatot a szlovák köztudat azóta is ténynek veszi, holott a trianoni Magyarországon pontosan feleannyi szlovák anyanyelvű maradt), a Csallóközre pedig azért van szükségük, hogy az új ország élelmiszer-szükségletét onnan biztosíthassák.

Megköszönve a magyarok lovagiasságát 

Beneš külügyminiszterként kovácsolta össze 1921–1922-ben és működtette a magyar határrevíziós törekvések megakadályozására létrehozott „kisantantot”, a cseh–román–délszláv szövetséget. Csehszlovákia első elnöke, Masaryk 1935. december 14-én hajlott korára való tekintettel lemondott, és utódjául Benešt szánta, de kétséges volt, hogy a prágai parlament megválasztja-e őt nem éppen kedvelt egyénisége és stílusa miatt. Mivel úgy nézett ki, hogy a döntés a csehszlovákiai magyarok képviselőin és szenátorain fog múlni, Beneš titkára útján messzemenő ígéreteket tett nekik a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslására. Meg is kapta a magyarok szavazatát, az új elnök telefonon nyugtázta a gesztust: „Beneš köztársasági elnök úr köszöni a magyarok lovagiasságát, őszinteségét és egyenes magatartását, melyet a választás előtt és a választás során tanúsítottak” (lásd Molnár Imre: Esterházy János, 1997).

Az amerikaiak és a britek a háború alatt visszavonták az első bécsi döntés elismerését, de kívánatosnak tartották a trianoni magyar–csehszlovák határ módosítását – az etnikai elvnek megfelelően – Magyarország javára. Ezt azonban az emigráns csehszlovák kormány kategorikusan elutasította, noha 1940. április 5-én még maga Beneš is úgy nyilatkozott, hogy „Szlovákiában nem kapjuk vissza egészen a régi határainkat, de nem is érdekünk, hogy újból elrontsuk viszonyunkat a magyarokkal”. 1944 márciusában Hitler megszállta Magyarországot, és olyan bábkormányt hozott létre, mint 1939-ben Csehországban és Szlovákiában, illetve 1940-ben Norvégiában. Kezdve Teleki miniszterelnökkel, náciellenes magyar politikusok és diplomaták körében többször fölmerült egy emigráns magyar ellenkormány gondolata, de – hallgatva Beneš és az őt támogató Károlyi Mihály érveire – a szövetséges fővárosok nem adtak ehhez biztatást.

Közép-Európa elárulása

A cseh politikus azonban a nagyhatalmi befolyások elleni küzdelemben egymásra utalt közép-európai államok együttműködését is elárulta. Erre már 1943-ban rámutatott Beneš című könyvében a Prágában végzett Borsody István történész, aki 1948 után a magyar politikai emigráció jeles képviselője lett. Az emigráns lengyel és csehszlovák kormány 1940-ben megállapodott, hogy a háború után konföderációra lépnek. Sztálin azonban szovjet csatlós államokban gondolkodott, és minden konföderációs gondolatot elutasított. Ezt felismerve Beneš 1943 decemberében Moszkvában tárgyalva cserben
hagyta lengyel szövetségeseit. Ő javasolta Sztálinnak, hogy alakítson olyan lengyel kormányt, amelynek semmi köze sem lesz a londoni kormányhoz. Kész volt elfogadni a szovjet fennhatóságot, csakhogy elnyerje a jóváhagyást német és magyar lakossága kitelepítéséhez. Arra biztatta a szovjet diktátort, hogy az ellene nagy erőkkel harcoló Romániát ne büntesse nagyon, engedje át neki egész Erdélyt, Magyarországot viszont szállja meg, kizárva onnan az angolszászokat, akiket a magyarok képesek megbolondítani „az ősi magyar parlamentarizmus és demokrácia meséjével”.

De nemcsak a „feudális” és „fasiszta” magyarokat szidalmazta, hanem a „gyáva” románokat és az „iszákos” lengyeleket is. Többek között a Sztálinnal kötött paktumért és a közép-európai összefogás elárulásáért elmarasztalta őt több jeles történész, így az amerikai-cseh Vojtech Mastny és az amerikai-magyar Deák István is. Beneš 1943-ban Moszkvában a későbbi román kormány fejének, Petru Grozának és a jugoszláv pártvezérnek, Josip Broz Titónak is a magyarok kitelepítését javasolta.

Az árulás jutalma

Azt hitte, ha elősegíti a térség szovjet iga alá kerülését, „cserébe” ő lehet a közvetítő Kelet és Nyugat között. Sztálin pedig a helyreállított és a kisebbségektől megtisztított Csehszlovákia fő támasza lesz, megelégszik annak szovjetbarát külpolitikai orientációjával, és nem erőlteti rá a kommunista rendszert. Az 1948. februári prágai kommunista puccs azonban kíméletlenül keresztülhúzta számítását. Csalódottan halt meg még abban az esztendőben a jellemtelenségéről híres politikus, aki súlyos politikai hibákat, emberiesség elleni bűntetteket követett el. Utóda, Vaclav Klaus alatt mégis szobrot állítottak neki.

Nem magyar–szlovák határvita

A Beneš-dekrétumok ügye távolról sem csupán történeti vagy tulajdonjogi kérdés, mert megkerülhetetlen az erkölcsi és az anyagi felelősség is. A szlovák kárpótlási törvények megállnak 1948-nál, így a magyaroknak és intézményeiknek okozott károk jóvátétele elmaradt. A vita nem a magyar–szlovák határ körül folyik, noha szlovák részről sokan megpróbálják elhitetni ezt önmagukkal és a külvilággal. Ez ma egy belső határ két uniós tagállam között, tiszteletben tartására Magyarország elkötelezte magát számos nemzetközi dokumentumban. A rendszerváltozás felemelő pillanataiban Havel, az új köztársasági elnök 1990. március 15-én, Hitler Csehország elleni agressziójának évfordulóján a prágai elnöki palotában Richard von Weizsäcker német elnök jelenlétében kijelentette: „Hatévnyi náci őrjöngés elegendő volt ahhoz, hogy hagyjuk magunkat megfertőzni a gonoszság bacilusával, […] és igazságos vagy túlzott felháborodásunk közepette magunkévá tettük a kollektív bűnösség erkölcstelen alapelvét.” Noha az okot, a Beneš-dekrétumokat a mai napig a csehek sem tagadták meg, mégis eljutottak a hivatalos bocsánatkéréshez.

Láthatóan a jelenlegi szlovák politika ettől ma távolabb áll, mint valaha. A vita csak látszólag zajlik a magyar és a szlovák politikusok között, a kulcskérdés valójában az, milyen politikát folytat Szlovákiában a többségi nemzet az 1919-ben hozzájuk csatolt, tehát reájuk bízott magyarokkal szemben. Amint a szlovákok felhagynak az országukban élő magyar közösség hátrányára folytatott, a beolvasztást célzó politikával, és tiszteletben tartják annak nyelvét, kultúráját, követve a dél-tiroli modellt, akkor lesz valódi magyar–szlovák megbékélés, és a viták el fognak simulni. Ekkor majd Beneš magyarokat sújtó rendelkezéseit a szlovákok is megtagadják.•

A szerző történész, korábbi külügyminiszter, diplomata

Nyitókép: Edvard Beneš szobra a prágai külügyminisztérium előtt (fotó: Marek Kiersnowski, CC BY-SA 3.0/Wikimédia). Karel Dvořák szobrász még Beneš életében, 1947-ben megmintázta őt, de nem emlékműnek szánta alkotását. A kommunista puccs után művének nyoma veszett, majd Petr Dvořák az eredeti mintáról öntötte újra kormányzati megrendelésre 2005-ben. A német és a magyar kormány hivatalosan tiltakozott. Ám a szobor másolatát Václav Klaus elnök leplezte le 2008-ban Kožlanyban, Beneš szülőhelyén.