A brit Művészeti és Bölcsészettudományi Kutatási Tanács az adófizetők nyolcszázezer fontjával támogatta azt a londoni Roehampton Egyetemen folytatott, a „marginalizált közösségeknek” a kora újkori darabok kortárs előadásában nagyobb szerepet szánó „kutatást”, amelynek végkövetkeztetése szerint William Shakespeare életműve „rasszista és szexista”, ezért át kellene értékelni helyét a tudományban és a kortárs színházban is.
A rekonstruált Globe Színház (képek a Wikipediáról)
Shakespeare korabeli sikerei – Andy Kessonnak, a projekt vezető kutatójának dolgozata szerint – jelentős részben „a férfiasság és a nacionalizmus ábrázolásának” volt köszönhető.
Műveinek „aránytalan” színházi jelenléte „a testileg erős, heteroszexuális, ciszgender fehér férfi narratívát”
népszerűsíti. Válaszul, s pozitív ellenpéldaként a Shakespeare-kortárs John Lyly Galatea című komédiáját a nemek felcserélésével állítják színpadra, amely így „feminista, queer, transznemű és migráns életeket” tár a közönség elé.
Stratford-upon-Avon, Shakespeare-emlékmű
Andrew Doyle észak-ír drámaíró, politikai szatírák szerzője szerint az ideológusok az igazi nagy művészetet ismét saját rögeszméik szócsövévé redukálnák. Lionel Shriver, hazánkban is ismert újságíró, írónő pedig arra emlékeztet: Shakespeare korában az európai népesség felét fehér férfiak alkották. Nem voltak szivárványszínű zászlóik. És szerencséjükre
senki sem gondolt ki számukra olyan nyelvi ocsmányságot, mint a „ciszgender”.
Shakespeare túléli ezt a dogmatikus zűrzavart is, és darabjait még azután is élvezni fogják, hogy a mai „interszekcionális” előadások a színháztörténet komikus lábjegyzetévé válnak.
Nyitókép: Ismeretlen festő: Shakespeare-karakterek felvonulása (1840 körül)
