Harminchat évvel ezelőtt beállt azon jelességek hosszú sorába, akik szülőföldjüket, a „filiszter” Egyesült Államokat elhagyták a kifinomult anyaországért cserébe. Mostani „hazaváltása” miatt azonban furdalja a lelkiismeret, igazolást is írt. Eljutott a férjével abba a korba, amikor még lehet „nagy dobásuk”: áttelepülnek Portugáliába (az EU-t persze pfujolva). Jazzdobos férje már régen része az ottani zenei szcénának. Nagyobb lakást is tudnak venni, kőhajításnyira a tengerparttól. Sok angol is megteszi ezt, őt azonban a rossz politikai közérzet is hajtja. Se a tory, se a munkáspárti politikusok nem képesek felnőtt módjára gondolkozni: eldöntik a teljes átállást villanyra 2035-ig, csak éppen nem gondoskodnak erőműpótlásról. A szakmaiatlanság égbe kiált. Szétesik az ország. A híres-nevezetes NHS, az Egészségügy hét brit kórházi ápolásra szoruló beteg közül egyet tud ellátni, végeláthatatlanok a várólisták. A sztrájkolhatnék gall méreteket ölt. Az infláció tartósan az egekben, jóval rosszabb, mint az EU-ban vagy az USA-ban (a Brexit következményeire nem tér ki az egyébként felette éles szemű írónő). Az adóteher súlyosabb, mint a háborús időben, pedig nem kellett német diktátort legyőzni. A lakáshiány elviselhetetlen, mégis beengedtek hatszázezer bevándorlót, akit nem bírnak sem elhelyezni, sem ellátni. Az állam is egyre csak büntet, fenyeget. A Covid ürügyén kimutatta foga fehérét: csak parancsolgatott. Majmolják az amerikaiak faj- és genderőrületét is.

Kamaszkoromban ismertem Shrivert. Apám Kenyában tanított egy teológián, ahová az ő apja is családostul ellátogatott. A tizenhat éves Margaret Anne érett szépségével legalább annyira lenyűgözött, mint a szókimondásával. „Fölveszem a Lionel férfinevet – közölte –,  mert nem holmi teddide-teddoda némber vagyok. És igazi író leszek.” Én, hátulgombolós tizenhárom éves sárgultam az irigységtől: felnőttkorba lépő bátyám könnyedén vette a lapot, incselkedett vele – atomfizikusnak készült Amerikába. Honvágyamban folyton rágtam a szüleim fülét, engedjenek haza gimnáziumba. Hazajöttem. Meg se fordult soha a fejemben, hogy elmenjek. De védtem a bátyám elhatározását, nehogy már haza kelljen jönnie állami parancsra. Ő is, Lionel is nemzetközi életet él – a magasztalt-rühellt EU-ban. Nekem egy dobásom van: protestálok itthon.

 

Shriver magyarul megjelent műveit lásd itt.