Túlzott moralizálás

A történész szempontjából általában nem szerencsés, ha egy történelmi esemény túlságosan az emlékezetpolitika fókuszába kerül. Az emlékezetpolitika sokszor leegyszerűsít, szelektál, a történelmi folyamatok ugyanakkor rendszerint bonyolultabbak annál, semhogy egytényezős magyarázatokat lehessen rájuk adni. A Putyin neve alatt megjelent írásban boncolgatott téma pedig már nem is az emlékezetpolitika, hanem az információs háború része, kölcsönös frusztrációkkal, vádaskodásokkal Oroszország és a Nyugat között arról, hogy ki kötött elvtelenebb alkut Hitlerrel, kit terhel nagyobb felelősség a második világháborúért, mindez természetesen a mai viszonyokra aktualizálva. (Ahogyan Putyin írásában előfordulnak féligazságok, csúsztatások, úgy a másik oldalon is számtalan hasonló eszmefuttatással találkozhatunk a két diktátor halálos szövetségéről a nyugati demokráciák ellen.)

A Putyin-cikk néhány állításával nehéz vitatkozni, ugyanakkor számos megállapítása nem lép túl a sztálini propaganda laboratóriumában 1938–39-ben, illetve 1945 után kimunkált tételek sulykolásán. Ráadásul, miközben ezek fenntartás nélküli elfogadását elvárná a másik féltől, ő maga nem mutat hajlandóságot más országok sajátos érdekeinek és szempontjainak figyelembevételére.

Kétségtelenül igaza van a szerzőnek abban, hogy a második világháború okai alapvetően az első világháborút lezáró békékben gyökereznek, amelyeknek Németországgal szembeni túlzott szigorúságát maga is hangsúlyozza. Állításának alátámasztására Ferdinand Foch marsall tévesen agyonidézett, a cikkben egyenesen a „profetikus” jelzővel illetett kijelentését hozza fel: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre.” Csakhogy ezzel a francia hadfi éppen a németek elleni szankciók elégtelensége mellett érvelt, ő sokkal keményebb feltételeket akart volna kiharcolni, többek között a teljes Rajna-balpart Franciaországhoz csatolását. A marsallnak a Pesti Napló hasábjain 1927-ben megjelent, Az orosz veszedelem és a világbéke című, a bolsevik barbarizmus és zsarnokság fenyegetését ecsetelő írásáért Putyin valószínűleg kevésbé lelkesedne.

Logikai bukfencnek hat a cikkben, hogy miközben folyamatosan a szovjet–német megnemtámadási szerződés és az azt követő szovjet lépések jogosságát próbálja igazolni, magyarázkodásképpen mintegy hozzáteszi, hogy egyébként a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1989-ben megbélyegezte a titkos záradékot, azt olyan dokumentumnak minősítette, amely egyáltalán nem tükrözte a szovjet nép akaratát, utóbbit nem terheli felelősség annak megkötéséért (egyébként valóban nem).

Igaza van Putyinnak abban, hogy 1933-tól kezdve a nemzetiszocialista rezsim komoly és egyre növekvő veszélyt jelentett a törékeny európai békére, a Szovjetunióra és a nyugati hatalmakra is, amire Moszkvában és Európa más fővárosaiban választ kellett találni. A kor európai döntéshozó politikusai számára azonban a szovjet rezsim is hasonló kihívást jelentett. Maga Sztálin a nemzetközi folyamatokat nem a „fasizmus–antifasizmus” prizmáján keresztül szemlélte, hanem a kapitalizmus és a szocializmus közötti elkerülhetetlen világméretű összecsapás részének tekintette. Elgondolása szerint egy újabb imperialista háborúnak újabb országokat kell kiszakítania a kapitalista világrendszerből. Egész sor dokumentum tanúskodik erről, a kollektív biztonság tézisének ellentmondó, világforradalom-váró logikáról: Sztálin Válasz Ivanov elvtársnak című írása, V. Galjanov (Patyomkin) cikke a Bolsevik című lapban, az úgynevezett Zolotov-feljegyzés A. Zsdanov fondjában stb. Ugyancsak szükséges a müncheni egyezmény és a megnemtámadási szerződés közötti összefüggések mélyreható vizsgálata. Az eddig nyilvánosságra került dokumentumok alapján a kapcsolat kevésbé tűnik direktnek, mint ahogyan sugallni szokták. A britek és franciák számára 1939 márciusában, a maradék csehszlovák államiság felszámolásával vált egyértelművé a megbékítési politika kudarca és zsákutcás jellege. A britek ekkor egyoldalú garanciát nyújtottak Lengyelország határaira. Az egész történetben ellentétes irányú mozgás figyelhető meg. Ahogy csökkent a brit–francia–német megegyezés esélye (bár az erre irányuló próbálkozások nem szűntek meg teljesen), úgy nőtt a szovjet–német megállapodás lehetősége (ez végigkövethető az egymás felé tett gesztusoktól a konkrét tárgyalásokig). Az 1939 tavaszán–nyarán a kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötésére irányuló brit–francia–szovjet tárgyalások kudarcához a nyugatiak halogató magatartásán túl a szovjet tárgyalási stratégia is nagymértékben hozzájárult: a szovjetek újabb és újabb követelésekkel bombázták a brit és a francia delegációt, s mihelyt azok valamit elfogadtak, máris újabb szovjet kívánságokkal szembesültek. Ezekről érdemes elolvasni a tárgyalásokon részt vevő William Strang beszámolóját. 

Nem a paktum volt a második világháború kirobbanásának oka – ebben is igaza van Putyinnak –, viszont alapvetően meghatározta a háború kezdeti szakaszának jellegét, megszabadítva Hitlert a kétfrontos háború rémétől.

A kérdéskör vizsgálatát meg kellene fosztani a túlzott, mindkét oldalon meglévő moralizálástól, vádaskodástól. Szögezzük le: Sztálin a maga szempontjából teljesen racionálisan cselekedett a megnemtámadási szerződés megkötésével, sikerrel alkalmazva a „minimális költség, maximális haszon” elvét. Mindez azonban nem kényszerhelyzet volt, hanem tudatos választás két lehetőség között. A szovjetek nem is csináltak titkot belőle, hogy itt alkufolyamatról van szó, és együttműködésüknek vagy semlegességüknek szabott ára van. A titkos záradék sem valami rendkívüli, soha nem látott galádság a történelemben, hiszen számtalan példáját találjuk a más országok területe feletti osztozkodásnak (lásd az első világháború során kötött titkos megállapodásokat, illetve a háborút lezáró békerendszert). A mai orosz vezetésen pedig különösképpen értelmetlen bármit számon kérni az akkori történések kapcsán (ugyanez igaz a másik irányban a müncheni egyezmény esetében is).        

Ezen a téren tehát még nagyon sok a tennivaló. Mindenekelőtt el kellene jutni oda, hogy a történészek immár 82 év elmúltával a témával kapcsolatos összes iratot a legutolsó papírfecniig minden levéltárban korlátozás nélkül kutathassák, és tételes levéltári segédletet kapjanak az anyagokhoz.

Lásd még Jeszenszky Géza cikkét itt és Miskolczy Ambrus cikkét itt, illetve a sorozat további darabjait.

Nyitókép: Szovjet-náci közös katonai felvonulás a lengyelországi Breszt-Litovszkban 1939. szeptember 22-én.