Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin húsz éve vezeti az Orosz Föderációt. Vitathatatlan, hogy konszolidálta ezt az eurázsiai nagyhatalmat, visszaadta önbizalmát. Moszkva és Szentpétervár mára imponáló világvárossá vált, illő forgalmi dugókkal, látványos felhőkarcolókkal. Az orosz űrhajók működnek, rendre épülnek a technikai élvonalat képviselő hadihajók és harci repülőgépek. Az orosz fegyveres erőket nemcsak a díszszemlék kedvéért fejlesztik, be is vetik őket a Közel-Keleten, sőt a szomszédságban is. Putyin tehát alakítja, írja hazája és a világ történelmét, ha nem is olyan mértékben, mint elődje, Sztálin. Noha országa belső fejlődése, gazdasági teljesítménye elmarad a természeti erőforrásai adta lehetőségektől és a szükségletektől, de az utókor minden bizonnyal kedvezőbben ítéli meg, mint a be nem vallott példaképet, Sztálint, aki kétes iparosítási és katonai eredményeit tízmilliók megnyomorítása és halála árán érte el.

Módszereiben erősen vitatható, kétségtelen államvezetői és elismerésre méltó sportemberi kvalitásai mellett Putyin újabban történetírói babérokra is tör. Mindig joggal kelt figyelmet, ha vezető politikus történelmi kérdésekről nyilatkozik. Nem a történészek szoktak ezekből tanulni, de a politikai elemzők leszűrik belőlük a következtetéseket, az olvasók pedig sokszor hitelt adnak nekik. Méltán keltett ezért figyelmet, hogy Oroszországnak, a mai nemzetközi élet egyik meghatározó alanyának első embere fejti ki véleményét a II. világháború okairól és „valódi tanulságairól” befejezésének hetvenötödik évfordulója alkalmából.
A The National Interest című amerikai konzervatív politikai hetilap 2020. június 18-ai számában közölt cikkét nem csupán az évforduló és a járvány miatt elhalasztott győzelem napi díszszemle ihlette. Közvetlen kiváltójának tekinthető az Európai Parlament 2019. szeptember 19-én hozott állásfoglalása, amelyet Oroszországban hamisnak és sértőnek minősítettek. Pedig az EP nem azt nyilatkozta, hogy a világháborúért és a holokausztért a náci Németország és a Szovjetunió egyaránt felelős, miként azt a mai orosz vezetők, így a magyarországi orosz nagykövet is beállítja. Az állásfoglalás így szól:

„Az Európai Parlament […] 

15. fenntartja, hogy továbbra is Oroszország a kommunista totalitárius rendszerek legnagyobb áldozata, és hogy demokratikus állammá való átalakulása mindaddig késlekedni fog, amíg a kormány, a politikai elit és a politikai propaganda továbbra is tisztára mossa a kommunista bűncselekményeket, és dicsőíti a szovjet totalitárius rendszert; ezért felhívja az orosz társadalmat, hogy zárja le tragikus múltját; 

16. mély aggodalmát fejezi ki a jelenlegi orosz vezetés történelmi tények torzítására és a szovjet totalitárius rendszer által elkövetett bűncselekmények tisztára mosására irányuló erőfeszítései miatt, és azokat a demokratikus Európa ellen vívott, Európa megosztására irányuló információs háború veszélyes alkotóelemének tekinti, ezért felhívja a Bizottságot, hogy határozottan lépjen fel ezekkel az erőfeszítésekkel szemben;

17. felhívja a figyelmet a szovjet rezsim jelképeinek folytatódó használatára közterületeken és kereskedelmi célokból, emlékeztetve arra, hogy számos európai ország betiltotta a náci és kommunista jelképek használatát.”

Véleményem szerint ez történetileg és politikailag egyaránt pontos és korrekt megfogalmazás, örülök, hogy – tudomásom szerint – valamennyi magyar EP-képviselő megszavazta.

Az Orosz Föderáció elnöke szerint viszont Európa nem képes szembenézni történelmével. Abban teljes mértékben igaza van, hogy igazságtalan és rossz békerendszer zárta le az I. világháborút, és az nagyban hozzájárult Hitler hatalomra jutásához. A katonai rendelkezések és a mértéktelen jóvátételi kötelezettségek célja a vesztesek gúzsba kötése volt. Jogos a bírálat, hogy a béke fenntartására hivatott Nemzetek Szövetsége nem lépett fel érdemben Japán, Olaszország, majd Németország agressziójával szemben. „Manapság az európai politikusok és különösen a lengyel vezetők szőnyeg alá akarják söpörni a müncheni árulást” – írja Putyin. Ötven éve nem ismerek egyetlen szakszerű történeti feldolgozást, amely nem tartaná végzetesen elhibázottnak az úgynevezett megbékítési (appeasement) politikát és az 1938. szeptemberi müncheni konferencia döntéseit. Nem tudok egyetlen számottevő politikusról sem, aki védelmezné a nyugati demokráciák által az 1930-as évek második felében követett lépéseket. De mire tudott hivatkozni Hitler München előtt? Arra, hogy az 1919–20-as békeszerződések megsértették azt az alapelvet, a nemzetek önrendelkezésének elvét, amelyre a győztesek hivatkoztak. Megtiltották, hogy a birodalmát elveszített Ausztria csatlakozzon Németországhoz. Hatmillió cseh és kétmillió szlovák lakos mellett hárommillió tiltakozó némettel és egymillió magyarral hozták létre Csehszlovákiát, és a főként lengyelek által lakott tescheni szénmedencét is ennek az államnak adták. Magyarország hiába kért népszavazást a tőle elcsatolásra ítélt területeken. Ezek a súlyos igazságtalanságok tették lehetővé „a müncheni árulást”.

/Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Fotó: AP/

Az 1930-as évek Európájában egyre több szó esett a sajtóban és a politikusok részéről a rosszul meghúzott határok korrekciójáról, mint a tartós béke előfeltételéről. Ausztria bekebelezését, az Anschlusst a versailles-i béke indokolt revíziójaként fogadta el Nagy-Britannia és Franciaország. Münchenben 1938. szeptember 29-én azért engedett Chamberlain brit és Daladier francia miniszterelnök Hitler követeléseinek, mert – érthetően és közvéleményük egyetértésével – rettegtek egy új európai háborútól. „Békét hoztam, becsülettel. Hiszem, hogy a béke fennmarad a mi életünkben” – lobogtatta büszkén Chamberlain Münchenből hazatérve a repülőtéren a német–brit megnemtámadási szerződést. És még egy év sem telt el, Hitler páncélosai már robogtak Varsó felé…

Putyin elnök a müncheni szerződésből vezeti le az 1939. augusztus 23-án aláírt szovjet–német megnemtámadási egyezményt. Ha azonban a kettőt összehasonlítjuk, az nem a nyugati demokráciák elmarasztalását eredményezi. München célja az európai béke megőrzése volt a Csehszlovákiához csatolt, pontatlanul Szudéta-vidéknek nevezett, németek lakta terület átengedésével. Rövidlátó, naiv lépésnek bizonyult, Churchill élesen el is ítélte („Anglia választhatott a szégyen és a háború között, a szégyent választotta, de meg fogja kapni a háborút” – mennydörögte kormányának az Alsóházban), de nem tartalmazott olyan aljas titkos paktumot, mint a Hitler és Sztálin által kötött egyezségnek csak a beavatottak által ismert záradéka. Ebben a két diktátor megállapodott Lengyelország és egész Északkelet-Európa felosztásáról. Putyin ezt éppúgy tudja, mint minden tájékozott ember, mégis Münchent teszi meg a II. világháborút kiváltó oknak.

A történelem részleteit látszólag ismerő orosz vezető szerint Csehszlovákia feldarabolásában Németország mellett szerepet játszott Lengyelország is. Ebben annyi az igazság, hogy a müncheni szerződés függeléke kimondja: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelen lévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” A tescheni lengyel lakossággal szembeni cseh bánásmódot a lengyel kormányok mindig élesen elítélték. 1938. szeptember 30-án Beck lengyel külügyminiszter tizenkét órás ultimátumot intézett a prágai kormányhoz, a lengyelek lakta kis terület átadását követelve. A cseh kormány ennek hatására kiürítette Český Těšín városát és az úgynevezett Olza-vidéket, ahová a lengyel csapatok bevonultak. (A II. világháború után visszaállították az 1920-as határvonalat.)

Joggal állapítja meg Putyin, hogy Nagy-Britannia és Franciaország sorsára hagyta Csehszlovákiát, amelynek létrejöttében döntő szerepük volt, ráadásul a franciákat szövetség is fűzte Prágához. Megkönnyítette azonban a cserbenhagyást Csehszlovákia elnöke, Edvard Beneš. Münchenben kormánya megkérdezése nélkül csatolták el a Németországgal határos peremterületet. Mi történt volna, ha Csehszlovákia ezt nem fogadja el? Ellentétben a lengyel síksággal ezt a hegyes, katonailag jól kiépített vidéket minden további nélkül védeni lehetett volna. Csehszlovákia hadserege létszámban és fegyverzetben nagyjából megfelelt a németnek. A cseh tábornokok készek voltak ellenállni. A Wehrmachtnak nem lett volna könnyű dolga áttörni a cseh védelmet. Megtehette volna Franciaország, hogy háború esetén cserben hagyja szövetségesét? Hitler számos tábornoka pontosan ettől tartott: kétfrontos háborúban a még nem eléggé erős és felkészült Németország összeroppan. Beck német vezérkari főnök és számos magas beosztású tiszt Hitler ellen merényletet tervezett. Amikor azonban a két nyugati demokrácia Münchenben behódolt neki, az összeesküvők elálltak szándékuktól. Tehát a megbékítési politika elítélésében igaza van Putyinnak – de ez nyolcvan éve Nyugaton közhely, iskolai tananyag.

Logikusan hangzik, hogy a két nyugati nagyhatalom remélte, örült volna, ha a náci Németország és a Szovjetunió összecsap egymással, és ebben mindkét embertelen rendszer elpusztul. Valójában minden őszinte demokrata ezt kívánta. A náci rendszer bűnei már a holokauszt előtt is számottevőek és eléggé ismertek voltak. A szovjet rendszer bűneiről a Nyugat akkoriban kevéssé tudott, és sokan nem is akarták elhinni, pedig a polgárháború, majd a mezőgazdaság kollektivizálása és az Ukrajnában részben tudatosan előidézett éhínség milliók életét követelte. 1936-tól Sztálin megtizedelte saját régi elvtársait és katonatisztjeit is, a Gulag-táborokban milliók sínylődtek és pusztultak el. Ezzel kapcsolatban most annyit ismert el Putyin, hogy „Sztálint és követőit jogosan lehet sok mindennel vádolni. Emlékszünk, hogy a rendszer milyen vétkeket követett el a saját népével szemben”.

Méltánytalan lett volna, ha ez a két totális diktatúra egymásnak esik, és végez egymás rémuralmával?

Nem így történt. Minden részletében még ma sem ismert a szovjet diktátor kettős játéka: a kollektív biztonságról prédikált, és a Németországot féken tartó szövetségről tárgyalt az angolokkal és a franciákkal, de legkésőbb 1939 tavaszától gesztusokat tett Hitlernek. Március 10-én elmondott beszédében „békés, szoros és baráti” kapcsolatokat szorgalmazott az összes európai országgal – Németországot is beleértve! Berlini nagykövete, Merekalov április 17-én közölte: „ideológiai különbségek nem jelenthetnek akadályt a javuló szovjet–német viszonyban”, és hozzátette: „Szovjetoroszország nem használta ki a Németország és a nyugati demokráciák közötti súrlódásokat” (lásd ehhez John Lukacs: Az európai világháború 1939–1941. Európa Könyvkiadó, 1995, 61–68.; Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História, 1994, 425–430.). Jelzés volt az is, hogy május 2-án Sztálin a zsidó származású Litvinovot Molotovval váltotta föl. Eközben lassan, de megindultak a brit–francia–szovjet tárgyalások is. Hitler március 15-ei prágai bevonulása végre kinyitotta a szemeket Londonban és Párizsban. Ráébredtek, hogy Hitlernek nem – indokolható – területi követelései vannak, hanem engedelmes csatlóssá akarja tenni keleti szomszédjait. 1939 nyarán Anglia és Franciaország végre komolyan, de – 1914-gyel ellentétben – egyáltalában nem lelkesen készült a háborúra. Április 1-jén Nagy-Britannia garanciát vállalt Lengyelország területi épségéért. Chamberlain azt remélte, hogy a Nyugat és a Kelet összefogása esetén a reálpolitikus Hitler megelégszik addigi eredményeivel.

1992. november 11-én a magyar Országgyűlés épületében Oroszország elnöke, Borisz Jelcin kimondta: „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké.” Csak ennyit kellett volna mondania Putyinnak az 1939. augusztus 23-ai Molotov–Ribbentrop- (azaz Hitler–Sztálin) paktumról, Lengyelország, majd Finnország 1939-es megtámadásáról, a balti köztársaságok 1941-ben történt legázolásáról és a katyńi erdőben huszonkétezer lengyel hadifogoly tiszt lemészárlásáról. Tíz évvel ezelőtt el is indult ebbe az irányba. 2009. szeptemberben, a Gazeta Wyborcza című lengyel lapban közölt írásában jelezte készségét a múlt pártatlan megvizsgálására. 2010. április 7-én Tusk akkori lengyel miniszterelnökkel közösen emlékezett meg a katyńi áldozatokról. Beszédében Putyin elismerte, hogy évtizedeken át „cinikus hazugságokkal próbálták leplezni a valóságot”. Az orosz televízióban bemutatták Andrzej Wajda Katyń című filmjét. Miért nem haladt tovább a két ország ezen az úton? Miért hazudtolja meg Putyin saját korábbi szavait, azt állítva mostani cikkében, hogy „Lengyelország tragédiájáért kizárólag a lengyel vezetést terheli a felelősség”? Önmaga is ellentmond ennek pár mondattal lejjebb: „Nyugati szövetségesei cserben hagyták Lengyelországot.” Valóban nincs mentség arra, hogy a német támadásra hadüzenettel válaszoltak, de hadseregüket már nem indították meg Németország ellen.

A Szovjetunió viszont nem maradt tétlen, szeptember 17-én megtámadta az élet-halál harcát vívó Lengyelországot. Pár nap múlva találkozott a két hódító hadsereg, közös díszszemlét tartott Breszt-Litovszkban, majd további lengyel városokban. Szeptember 28-án Molotov és Ribbentrop Moszkvában új titkos szerződésben módosította a két állam érdekszférájának elhatárolását: a németek lemondtak Litvániáról, cserébe több lengyel területet kaptak. Tudjuk, hogy a szovjet–orosz felfogás szerint a Lengyelország keleti területein élő belorusz és ukrán lakosság védelme indokolta a lengyelek hátbatámadását. De az elfoglalt területen több millió lengyel is élt, az ő sorsuk a kíméletlen elnyomás és deportálás, vezetőik kivégzése lett. Ugyanez történt az 1940-ben annektált balti köztársaságokkal. És Putyin cikke bekebelezésüket az akkori nemzetközi joggal összhangban állónak mondja.

„Ideje volna feloldani a titkosítást az angol–német tárgyalásokról. Sürgetjük, hogy minden állam nyissa meg archívumát, és tegye közzé eddig ismeretlen dokumentumait a háborús és a háború előtti időszakról – ahogy ezt Oroszország az utóbbi években tette. Készen állunk széles körű együttműködésre és közös kutatási tervek megvalósítására a történészekkel” – írja az elnök. Nemcsak a Wallenberg sorsát kutató történészek örülnének ennek. De most is ismert, Sztálin milyen gesztusokat tett Hitlernek, és milyen szállításokkal segítette háborúját az 1941. június 22-ei német támadás előtt. Jogosak Putyinnak a Szovjetunió népeinek hősies ellenállásáról és hatalmas veszteségeiről, a közös győzelemben játszott döntő szerepéről mondott szavai. Helyénvaló ezt állítania is: „Mindig hálásak leszünk a szövetségeseknek a Vörös Hadsereg számára lőszerrel, alapanyagokkal, élelemmel és felszerelésekkel nyújtott segítségéért.” Megemlíthette volna a közel egymillió gépjárművet, a húszezer repülőgépet és a több mint tízezer tankot – ezek nélkül a Vörös Hadsereg mikor jutott volna el Berlinbe?

Az orosz elnök a Hitler-ellenes koalíció közös fellépését sürgeti a mai nemzetközi válságok kezelésére. Elősegíti-e ezt a 2020. július 12-én a Rosszia-1 tévécsatornának adott nyilatkozata: „Oroszországnak a bársonykesztyűbe bújtatott vasököl politikáját kell folytatnia nemzetközi téren”?

Utóirat 1. 

A Magyar Békekör nevű szervezet meghívására Szergejev orosz nagykövet október 8-án tartott előadásában fölpanaszolta, hogy a Nyugat nem akarja elfogadni a jelenlegi sokpólusú valóságot. Domináns helyzetét a Nyugat immár illegitim módszerekkel is megpróbálja fenntartani: szankciókkal, erőfitogtatással, belügyekbe való beavatkozással, provokációkkal. Példaként hozta föl a Jugoszlávia és az Irak elleni háborút, Líbia lerohanását, Szíriát, a 2014. évi ukrajnai államcsínyt. Most Fehéroroszországban próbálkoznak. E történéseket miként lehet egy kalap alá venni? Magyarországon eladni azt a mesét, hogy Jugoszláviát a Nyugat verte szét! És a belarusz nép választási csalás elleni fölháborodását külső beavatkozásra vezetni vissza!

A nagykövetnek az Egyesült Államokat megrovó szavaival Trump sok bírálója egyetérthet, de csak a tájékozatlanok hihetik el, hogy az Európai Unió szolgaian követi az USA külpolitikáját, és ezért hozott szankciókat Oroszország ellen már „a Krím Oroszországhoz történt visszacsatolása előtt”. A múlt megváltoztatása nehéz feladat, csak a politikusok és az önjelölt történészek vállalkoznak rá.

Utóirat 2.
Zaharova orosz külügyi szóvivőnek a magyar miniszterelnök 2020. október 27-i beszédét elmarasztaló szavai is figyelmen kívül hagynak fontos tényeket.

Valóban megbocsáthatatlan bűn volt, hogy Magyarország 1941-ben – az önrendelkezés és az etnikai határok elvét súlyosan megsértő trianoni békeszerződés felülbírálata érdekében – Olaszországgal, Romániával, Szlovákiával, Horvátországgal és Finnországgal együtt csatlakozott a németek kirobbantotta háborúhoz. Hibáját felismerve a magyar kormány 1942 tavaszától kereste a háborúból való kiválás útját. Bizonyított, hogy Hitlernek nem
„a legközelebbi szövetségese”, hanem vonakodó csatlósa volt. A háborús részvételért felelős és a háborús bűntetteket elkövető magyarok jogi eljárás keretében megérdemelt büntetést, több száz esetben halálos ítéletet kaptak. 

Tisztelet és hála illeti mindazokat, akik hozzájárultak a nemzetiszocialista rendszer legyőzéséhez, így a Magyarországon harcoló Vörös Hadsereget is, ezért jött létre és áll ma is a Szabadság téren emlékművük. Sajnos számos szovjet katona maga is háborús bűnöket (rablás, nemi erőszak, gyilkosság) követett el magyar állampolgárok ellen, a szovjet hatóságok pedig polgári, nem harcoló személyek, köztük nők tízezreit hurcolták el szovjet területen végzett kényszermunkára. A Szovjetunió beavatkozása nélkül Magyarországon nem jött volna létre, és 1956 után nem maradt volna fenn a kommunista diktatúra. Ma erre is emlékeztet ez az emlékmű.