Igaz:
„A múlt megváltoztatása nehéz feladat, csak a politikusok és az önjelölt történészek vállalkoznak rá” – olvasom az Országút 22. számában, és elmerengek… Nem árt az óvatosság, mert empíriám szerint a történész frusztrált politikus, a politikus frusztrált történész. A szereptévesztésből mindig baj lehet. Közben Zolnai Béla jut eszembe, aki valamikor a múlt század 30-as éveiben a „magyarcélú filológia” lehetőségeit latolgatva így vallott: „A múlt képe folyton fluktuál, alakul, változik, aszerint, amint fluktuál, alakul, változik az ember lelki tartalma és struktúrája, amely ezt a múltat tükrözi és a maga képére és hasonlatosságára teremti. A tudományos gondolkozás naiv realistái persze nem veszik észre, hogy szubjektív szemüvegen át nézik a múltat, az irodalmi jelenségeket.
A maguk szempontjait, a maguk látását, a maguk ismeretszerző módszerét örökérvényűnek, abszolút valóságnak hiszik…” Ez nem posztmodern relativizálás és még kevésbe vulgármarxista objektivizálás, hanem szakmánk nagy dilemmája. Örök dilemma. Paul Valéry szerint „a történelem az emberi agy kémiájának legveszélyesebb terméke”. Csakhogy ebben a tetszetős bölcsességben Marc Bloch, az 1944-ben mártírhalált halt historikus a tudatlanság igazolását látta. Ő, aki azt is leszögezte, hogy a történész nem szabad, mert kötik a források, viszont tudományunk költészet nélkül mit sem ér. Végül is a tanulságot a magam egyszerű módján így szűrném le: Egy a történelem és sok az ő története.

Minél hitelesebb, annál jobb. Persze a maga módján minden írás hiteles, mert hitelesen vall (vagy árulkodik) írójáról, még akkor is, ha az nem akarja. 

Nem ismerem a politika arcanumait, sőt, nem is akarom, csak arról írnék, ami némi tapasztalat után első látásra szemembe ötlik. Ezek megerősítik Jung tapasztalatát: minél többen vesznek részt egy beszélgetésben, annál alacsonyabb a színvonal. Sajnos ez áll az Európai Parlament 2019. szeptember 19-én hozott állásfoglalásának színvonalára. És Putyin válaszcikkére is. Az ő keze alá is, gondolom, többen dolgoztak, de karakteres, világos okfejtést és szenvedélyes személyes vallomást vetett papírra az EP kollektív, olykor megfoghatatlan bölcsességével és kioktató beszédmódjával szemben. Hiszen családi tragédiáit, apja és bátyja hősi halálát, anyja szenvedéseit is beleszövi a fejtegetésébe. És ezzel az első menetet megnyerte. És attól tartok, a többit is. Hiszen okos reálpolitikus szembesül ködös, kategorikus imperatívuszokkal. Íme, az EP-határozat 21. pontja: 
„Európa tragikus múltjának továbbra is erkölcsi és politikai inspirációként kell szolgálnia a napjaink kihívásaival való szembenézéshez, beleértve a tisztességesebb világért folytatott küzdelmet, nyitott és toleráns társadalmakat és közösségeket hozva létre, amelyek befogadják az etnikai, vallási és szexuális kisebbségeket, és az európai értékeket mindenki számára hozzáférhetővé teszik.” Ez múlttal legitimált politikai program. Nagyon szép, és szépségénél is sejtelmesebb. Szóról szóra menve napestig vitatkozhatunk azon, hogy mi mit jelent. Ha valaki kedvét leli a dekonstrukcióban, széles teret nyit előtte ez a határozat. De hadi helyzetben ez luxus. Hiszen ott az ellenség, „a jelenlegi orosz vezetés”, amely elferdíti a tényeket, „tisztára mossa a kommunista bűncselekményeket, és dicsőíti a szovjet totalitárius rendszert”. Ezért az EP „felhívja a Bizottságot, hogy határozottan lépjen fel”, és „felhívja az orosz társadalmat, hogy zárja le tragikus múltját” (az angol „come to terms” egyébként inkább a „vegye tudomásul” kifejezéssel adható vissza).

Az orosz társadalom – most tekintsünk el attól, hogy ilyen kollektív lény nincs –, azt hiszem, egyebet sem csinál. Elég bekapcsolni a tévét, reggeltől estig mennek a vitaműsorok. És mindenki elmondhatja a maga képtelenségeit, például Ulickaja azt, hogy kár volt nem átadni Leningrádot a németeknek, mert az kevesebb veszteséggel járt volna. Lehet, nagyon mély gondolat, nekem túl mély. Inkább arra emlékeznék, hogy Alekszej Kuznyecov miként szervezte a város védelmét (aztán később miként végeztette ki Sztálin, mert a leningrádiak túlságosan megszokták az önállóságot a hároméves ostrom alatt). Meg arra, hogy a leningrádi ostrom alatt – bombázás közben – felcsendült Sosztakovics VII. szimfóniája a maga nyílt és rejtett üzeneteivel. Ezután mit mondjunk Vaszil Bikov író ama fantazmájáról, mely szerint még a II. világháború folyamán is orosz-szovjet polgárháború zajlott, Hitler pedig felszabadítóként nyerhetett volna, ha nem üldözi a zsidókat? És azzal fenyeget, hogy könyvet ír Andrej Vlaszovról, a németekhez átállt szovjet tábornokról. Jöhetnek a Sztálint rehabilitáló történészek. A rendszert sokan magukénak érezhették, hiszen – bár sokakat küldött a sírba – sokakat felemelt. A világháborúban pedig 25 millió szovjet állampolgár vesztette életét. A holtak köteleznek. Uncle Joe ezt úgy mondta Rooseveltnek, hogy az amerikaiak fegyvert adtak, mi pedig embert. Ma is lehet elmélkedni azon, hogy a szovjet diktatúra miért nem omlott össze, amikor rázúdult a több mint hárommilliós „európai” hadsereg. A szovjet ellenállásban aligha csak az autokratikus struktúrák állandósága játszott közre. Egy román filozófus keserűen jegyezte meg 1947-ben, hogy az oroszoknak harminc év kellett, hogy kommunisták legyenek, a románoknak elég volt egyetlen éjszaka. Tombolhat a gyűlölet és az öngyűlölet. Tombolhat a posztszovjet térségben is a posztmodern rasszizmus. Nem értem, miért nem kértek fel néhány okos történészt, hogy fésülje meg az EP szövegét, és egy írót, hogy a bikkfanyelvet néhány értelmes metaforával emészthetőbbé tegye. Egyébként a tények emlegetése gyanús. Amikor valami ilyesmiről beszéltek, Lukács György Fichtét idézte: „Annál rosszabb a tényeknek!” Okkal. Hiszen miután a lélek formakeresője, Lukács Moszkvában Gábor Andor szerint tökéletesen deperszonalizálódott, megtapasztalta, hogy mit jelent az ideológiai terror, amelynek egyszerre volt hordozója és elszenvedője. Ennyit a politikai korrektségről.

Putyin részéről viszont mesteri fogás volt az, hogy valamiféle Forschungsberichtet tett le az asztalra. És alapjában korrekt interpretációs keretbe ágyazta a kellemetlen történeti mozzanatokat, sok új részletet idézett fel eleddig ismeretlen dokumentumokból, és csak annyit moralizált, amennyit elégnek tartott. Az interpretációs keret a versailles-i béke, amelyről méltán idézhette Foch tábornokot: húszéves fegyverszünet. Ez válasz az EP azon tézisére, mely szerint a Molotov–Ribbentrop-paktum készítette elő „a második világháború kitöréséhez vezető utat”. Nemcsak Putyin, hanem egy egész történeti iskola vallja, hogy már két évtizede Párizs körül készült az út. (A Párizs környéki békékről annál okosabbat nem hallottam, mint azt, hogy ha hanyatlásnak induló hatalmak aláznak meg és nyomorgatnak emelkedő hatalmakat, akkor ebből háború lehet, és lett is.) Következmény. Az origo malorum: a világháború. Ez a nagy mementó. Ennek kellene ama bizonyos „erkölcsi és politikai inspirációként […] szolgálnia”. A vérözönből és nyomorból sarjadt a kommunizmus és a fasizmus. És mint Ernst Jünger, a nagy „erdőjáró” mondja: „Valamely komor állomáson vonatra kell szállni – mint nacionalista vagy bolsevik, mint forradalmár vagy katona, obskúrus szellemek vagy teóriák szolgálatában –, a kérdés csak az, hogy meddig akarunk utazni.” És aztán mit mondunk el?
Putyin annyit mondott el, amennyit célszerűnek tartott. Felrótta, hogy a nyugati hatalmak nem fogadták el a kollektív biztonság kialakítására tett szovjet javaslatokat. De miért lettek volna lelkesek, amikor a két világrendszer egymás tagadását testesítette meg? Arra ki lehetett volna térni, hogy az angolok érezték a békerendszer fogyatékosságait, és valami revíziófélén törték a fejüket. Viszont ki vitatná, a Népszövetség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A vita az említett paktum megítélése körül forog. Az EP szerint e paktum „közvetlen következményeként a Lengyel Köztársaságot előbb Hitler, két héttel később pedig Sztálin szállta meg – megfosztva az országot a függetlenségétől, és példátlan tragédiát okozva a lengyel nép számára –, majd a kommunista Szovjetunió fegyveres támadást indított Finnország ellen 1939. november 30-án, 1940 júniusában pedig megszállta és annektálta Románia egyes részeit – amely területeket soha nem adták vissza –, továbbá annektálta a független litván, lett és észt köztársaságokat”. Az időrend pontos, Putyin viszont a müncheni egyezményt tartja döntőnek. Ernst Nolte találó szavai szerint Hitler a nemzeti önrendelkezést hirdető Wilson „utolsó hűséges vazallusa”-ként léphetett fel. A nyugatiak inkább őt választották, mint Sztálint, aki közös fellépést sürgetett. Most viszont láthatta, hogy Németország megszerezte a cseh hadiipart, aztán egész Csehországot. És Sztálin közben olvashatta a Mein Kampfot, amelynek szerzője világosan megírta, hogy mire készül: többek között keleti népirtásra. A Führer később sajnálta is az őszinteségét.

A nyugatiak is komolyan vehették volna. Chamberlainnek viszont abban valóban igaza lehetett, hogy ha szovjet segítséggel lépnek fel, akkor szövetségeseik Közép-Európában maradnak. Erről írhatott volna Putyin, de minek, jól tudta… Azt viszont okkal hangsúlyozta, hogy Sztálin attól tartott, hogy a nyugatiak az „év emberét” játsszák ki ellene. 
A lengyel tragédia szívügyünk. Irigyeljük a lengyel bátorságot. Persze, nem tagadom, amikor Churchill, Sztálin és Roosevelt szerepéről három vérbeli történetíró vitát rendezett, a közönséggel együtt heherésztem, amikor az amerikai Stephen Kotkin viccesen közölte, hogy Lengyelország végzete földrajzi fekvése, jobb lett volna neki valahol Amerikában. Az államok élőlények – fejtegette Talleyrand. Ismerjük őket, moráljuk: az önérdek és a másik megsemmisítése. A vita résztvevői aztán elsikálták a tréfát annak hangsúlyozásával, hogy a két nagy nyugati államférfi mindent megtett a lengyelek érdekében. Volt okuk rá, hiszen 1939 szeptemberében ugyan a két nyugati hatalom hadat üzent Hitlernek, de tapintatosan megvárták, amíg lerohanják Lengyelországot. Netán az „őszinte demokraták” náci–szovjet konfliktusban bíztak? Ez egyébként be is következett, amikor a németek a szovjet zónába ítélt galíciai olajmezőket is megszállták, mondván, csak a menekült lengyeleket üldözik. A nagy összecsapást elnapolták, hamarosan bekövetkező jobb időkre.

És eltűnődhetünk azon, hogy mi lett volna, ha 1939 augusztusában a szovjet légierő eltalálja a német külügyér repülőgépét, mert Sztálin elfelejtett szólni a határvédelemnek… Talán találat esetén Camus tíz év múlva nem mondta volna, hogy „a mai orosz, amerikai és olykor az európai vezetők háborús bűnösök – a nürnbergi törvényszék meghatározásának megfelelően”.

Hegeliánus fatalizmussal szemlélve a világot még meg is bocsáthatunk nekik. A maga módján mindenki vigasztalta magát. 1956 januárjában Kodály arról beszélt a francia attasénak, hogy Magyarország jobban járt a szovjetekkel, mint a nácikkal, mert azok asszimiláltak volna minket. Mire az attasé a maga besúgójelentésében, ahogy íróasztalpolitikus-stratégához illik, lepétainezte a zeneköltőt, nem tudom, hogy attasénk mit csinált volna, ha a Vörös Hadsereg Párizsban köt ki, mert egyszer Sztálin némi keserű nosztalgiával jegyezte meg: Sándor cár eljutott a francia fővárosba. Alighanem lehetett valami képmutatás abban, ahogy Sztálin a nyugati partraszállást sürgette, és ezt a nyugatiak is tudhatták, ezért nem is voltak restek. De Gaulle viszont szovjet támasztékkal folytatta függetlenségi politikáját, a szovjet veszély miatt a nyugati munkabéreket is megemelték. Amikor pedig 1945 után egyik atyai barátom egy szovjet tiszttel beszélgetett, majdnem földre ült, amikor ez utóbbi elmondta, hogy a németek nyerték meg a háborút, mert a nyugatiakat Amerika fogja simogatni, a Szovjetunió pedig a keletnémeteket. Nem ez történt? Külön téma annak feszegetése, hogy milyen beidegződések vonzották Sztálint Európához, és ha netán megvalósítja a kontinentális egységet, amibe Napóleon és Hitler belebukott, az agyaglábakon álló kommunista óriás netán hamarább omlik össze, hiszen Európa természetes állapota történetileg kialakult sokszínűsége.

Putyin megnyilatkozásából mindenképpen ki kell emelni azt, hogy saját felelőssége tudatában kijelentette: a levéltárakban nincs szovjet preventív háborút kilátásba helyező haditerv. Ez azért is fontos, mert akadt komoly Hitler-kutató, aki megingott hitében, és a náci támadást preventív lépésnek tekintette, nem is beszélve azokról az orosz történészekről, akiknek a karrierje a szovjet preventív háború képzetére épül.

Nem tudom, hogy a mai orosz államvezetés miként mentegeti Sztálint, Putyin cikkében nem tette. A sztálini geopolitika racionalitása mellett érvelt. És előtte megemlítette Sztálin és környezete – mi úgy mondjuk: bandája – bűneit. És ezt már korábban azzal hitelesítette, hogy Szolzsenyicint kitüntette, újévkor pedig elmegy a templomba. Nem tagadom, ezen mindaddig jókat nevetgéltem, amíg meg nem tudtam, hogy édesanyja titokban megkereszteltette Tverben. És azért az orosz államfő szóvá tehette volna, hogy ama bizonyos június 22-e után Sztálin hallgatásba burkolózott, Szergij metropolita viszont honvédelemre szólított, nem akart a hazájára támadókkal szövetkezni, pedig a szovjet hatóságok már több mint százezer egyházi személyt gyilkoltak meg, ezek közül 1990 után kétezer-ötszáz mártírt avattak szentté. Ennek megemlítése például még eleget is tett volna az EP állásfoglalásának, mely szerint „Európa tragikus múltjának emlékeit életben kell tartani az áldozatoknak való tiszteletadás, a bűnösök elítélése és az igazságon és megemlékezésen alapuló megbékélés megalapozása érdekében”.

Kétségtelen: kellene a katarzis. Mert sok a tragédia.

A legnagyobb a történelem. Mondta is Cioran (Rousseau után szabadon): az ember elárulta testvéreit, az állatokat, és ezért büntetésből megkapta a történelmet. A részletek tisztázása pedig a történészek dolga. A történetírás végtelen vita, nincs szüksége politikai állásfoglalásokra. Igazságrendészeti parancsra nem megy a szellemi és lelki megtisztulás. Az EP-szöveg olykor ultimátumjelleget ölt, ami csak ellenhatást szül. Aztán: Quidquid delirant reges, plectuntur Achivi, azaz: bármit követnek el őrültségükben a királyok, azért az achivok [akhájok] lakolnak – mint írta hajdan Horatius. És ez is sugallja, hogy a történelemből lehet tanulni. Például még azt is, hogy a perverz dogmatizmus és az erkölcstelen pragmatizmus mennyi bajunk forrása.

Putyin cikkében – amelynek minden egyes mondata akár könyv témája lehetne – kiemelkedően pozitív mozzanat az, hogy a levéltárak megnyitására szólít fel. Nem tagadom, ha most fiatalabb volnék, mennék Moszkvába kutatni, mert valahogy még emlékszem arra, hogy amikor éppen ott voltam, Reagan és Gorbacsov mekkorát paroláztak. És beengedtek a külügyi levéltárba nem egy orosz kolléga meglepetésére. Sőt, annyit beszéltek az Európai Házról, hogy teljesen érdektelennek éreztem egyik itthoni levéltári trouvaille-omat, az 1836-ban papírra vetett magyar disztópia teljes szövegét, amelyben Európa romjaiban hever két nagyhatalom árnyékában. Nem is akartam sokáig közölni, de amikor évekkel ezelőtt a 2000-ben egészében közzétettem, többen azt hitték, én  hamisítottam. A történelemmel van valami baj. Jól érzékelte ezt Grigore Gafencu román exkülügyminiszter, amikor még 1942-ben arról értekezett, hogy Európa nem lehet egyetlen kontinentális vagy külső hatalom kezében világuralmi eszköz. Ezért a mai áldatlan geopolitikai szerencsejáték közepette egyre időszerűbb az, ahogy Camus Lázadó embere mértékre int. 

A szerző Széchenyi-díjas történész, az MTA doktora, nyugalmazott professzor.