Putyin kontra Európai Parlament

Az Európai Parlament 2019. szeptember 19-én elfogadta Az európai emlékezés fontossága Európa jövője szempontjából című állásfoglalást. A szöveg a náci Németországot és Szovjet-Oroszországot egyaránt felelőssé teszi a második világháború kitöréséért, és megállapítja: „ez [azaz az állásfoglalás] létfontosságú Európa egysége és népei számára, valamint ahhoz, hogy Európa ellen tudjon állni a modern külső fenyegetéseknek”. A javaslatot a Szovjetunió egykori csatlósországainak képviselői terjesztették be. 535 képviselő megszavazta, 66 ellenezte, és 52 tartózkodott. Minden brit küldött nemmel szavazott.

A kifejezett üzenet ez: Szovjet-Oroszország felelt a háború kirobbanásáért, természetesen a náci Németország is, de nyilvánvalóan Angela Merkel Németországának semmi köze a hitlerihez, hiszen sikeresen leszámolt a múltjával. Ezzel szemben Putyin Oroszországa nem sokban különbözik Sztálinétól. Szovjet-Oroszország hetvenöt évvel ezelőtt is agresszív hatalom volt, és ma is az. Az állásfoglalás szerzőinek célja egyértelmű: egységet teremteni a „külső” agresszorral, ismét Oroszországgal szemben.

A politikusok aligha akartak történészekként elmerülni a Molotov–Ribbentrop-paktum tanulmányozásában. Őket nem a hetvenöt évvel ezelőtti esemény, hanem az foglalkoztatta, hogy kifejezzék aggodalmukat azon fenyegetés miatt, amelyet Putyin Oroszországa ma jelent az országaik számára. Mennyire reálisak ezek a félelmek? Putyin kleptokráciát, elnyomó rendszert épített ki, és nem aknázta ki sikeresen országa gazdasági lehetőségeit. Bármilyen ellenszenvesnek tűnik is föl a mai Oroszország, nem fenyegeti egyetlen európai nemzet területi integritását. Nem igazolhatók az ilyen félelmek, bár nem vonom kétségbe a kelet-európai országok képviselői aggodalmának valódiságát. Az Oroszország nyugati határain lévő államok ellenségesek, és megengedik, kívánatosnak tartják olyan külföldi csapatok jelenlétét, amelyektől támogatást kapnak, ha fegyveres konfliktus törne ki közöttük és Oroszország között. A világ másképp néz ki Moszkvából, mint Varsóból vagy Tallinnból. Az oroszoknak is lehetnek nemzetbiztonsági aggályaik.

Putyin mint orosz elnök szó szerint vette az EP állásfoglalását. Úgy válaszolt rá, mintha nem az európai kollektív biztonságról, hanem az 1939. augusztus 23-i moszkvai eseményről szólna. Olyannyira fontosnak tartotta a kérdést, hogy hosszú cikket írt, és feltűnő módon az amerikai National Interest című lapban tette közzé 2020 júniusában. A következetes és figyelemre méltó szöveg megalkotásában feltehetően történészek dolgoztak a keze alá, de ő maga határozottan rányomta a bélyegét azáltal, hogy okfejtésébe beleszőtte családja háború alatti történetét. Nem használta fel a második világháború kitöréséről szóló hatalmas irodalmat, és nem is szándékozott hozzájárulni ahhoz. Nehezen vitatható felfogását azonban sikeresen kifejti.

Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter és történész 2020 novemberében cikket tett közzé az Európai Parlament és az orosz elnök közötti nézeteltérésre válaszul. A vitában az Európai Parlament mellé állt. Cikkében nem annyira vitába szállt az orosz elnökkel, mint inkább a világháború előzményeinek elbeszélésében más mozzanatokra és cselekedetekre helyezte a hangsúlyt.

Mindketten egyetértenek abban, hogy a nácizmusnak, Hitler felemelkedésének alapvető oka az igazságtalan versailles-i békediktátum volt. Jeszenszky magyarként a területi rendezés igazságtalanságait hangsúlyozza, Putyin pedig a Népszövetség kudarcát és a tőkéseknek a nácizmus előmozdításában vitt szerepét rója fel.

 Putyin a jelenlegi és a háború előtti lengyel kormányok oroszellenességének megfelelő hangot üt meg. Az 1930-as évek lengyel rendszerét – nem ok nélkül – antiszemitának, antidemokratikusnak és a nácikkal való megbékélésre hajlandónak minősítette. A földrajz és a szláv alacsonyabbrendűség náci nézete miatt Lengyelország nem válhatott Hitler szövetségesévé a Szovjetunióval szemben, noha a lengyel kormány nagy valószínűséggel szívesen részt vett volna a Szovjetunió elleni támadásban. Jeszenszkynek a lengyelek felé húz a szíve, míg a két háború közötti Csehszlovákiával nem rokonszenvez. Már-már képtelenség, hogy szembeállítja az 1939. szeptemberi hősi lengyel ellenállást az egy évvel korábbi csehszlovák behódolással. Nem említi, hogy Nagy-Britannia és Franciaország egyértelműen kijelentette, nem nyújtanak segítséget a cseheknek, ezzel szemben a lengyeleknek ünnepélyes ígéretet tettek a Németország elleni hadüzenetre, ha az megtámadja őket. Jeszenszky egyáltalán nem szíveli Benešt.

A legélesebben az 1938-as müncheni és az 1939-es moszkvai megállapodás szembeállításában tér el egymástól a két szerző. Jeszenszky természetesen hibának tartja a Hitler megbékéltetésére való igyekezetet. De megbocsát a briteknek és a franciáknak, elvégre engedményeket tettek, békét akartak. Ezzel szemben a Molotov–Ribbentrop-paktum a háború elindításáról, a zsákmány felosztásáról szólt. Az egyik téves ítélet, a másik történelmi bűncselekmény volt. Putyin szerint a müncheni megállapodással a szövetségesek a német agressziót Keletre akarták átirányítani. Jeszenszky elismeri, brit és francia kormánykörökben nem fájlalták volna, ha a két egyaránt gyűlölt zsarnok egymást semmisíti meg. Putyin szerint a nyugatiak nem hagytak más választást Sztálinnak, mint a megállapodást Hitlerrel. A brit kormány valóban nem vette számításba a Szovjetuniót épkézláb szövetségesként. 1939 tavaszán takaréklángra állítva küldte diplomatáit Moszkvába. Lengyelország területi sérthetetlenségét a Szovjetunió bevonása nélkül garantálta. Tudott az orosz tisztikarban végzett tisztogatásokról, és alighanem alábecsülte a Vörös Hadsereg erejét és szövetségesi értékét. Jeszenszky helyesen mutat rá, hogy 1939 tavaszára Sztálin jelezte Hitlernek: a Szovjetunió kész megállapodni. Putyin azzal érvel, hogy Sztálinnak 1939 augusztusában nem volt más választása. Ekkorra a Hitler elleni egységfront lehetősége szertefoszlott. Tekintettel a kínai–japán ellenségeskedésekre, illetve arra a lehetőségre, hogy a Wehrmacht Lengyelország gyors lerohanása után nem áll meg, a Szovjetuniónak kétfrontos háborúval kellett számolnia. Összegezve: Putyin a náci agressziót és a nyugati képmutatást, a gyávaságot és az antikommunizmust, az Európai Parlament és Jeszenszky pedig a náci és a szovjet agressziót vádolja a második világháború kitöréséért.

Az Európai Parlament és Jeszenszky véleményével ellentétben a nácik és a szovjetek nem egyformán felelnek a háborúért. Hitler és Sztálin szörnyek voltak, de nem egyformán. Különböztek tehetségben, intelligenciában, ideológiában és természetesen viselkedésben. Hitlert könnyű megérteni. Gondolataiban és tetteiben nem volt különösebb rejtély. Velejéig romlott, embertelen ideológiában hitt. Nem titkolta szándékait. „Asztali beszélgetéseiből” sem derül ki semmi meglepő. Az erőseknek joga, sőt kötelessége, hirdette, legyőzni az alsóbbrendűeket, a „kaukázusi fajnak” megsemmisíteni a „zsidó fajt”. Mindez háborút kívánt, amelynek sikerében ép ésszel senki nem hihetett.

Sztálin ezzel szemben óvatos, paranoiás ember volt. Biztosította, hogy senki ne tudja se testi épségét, se hatalmát veszélyeztetni. Kerülte a felesleges kockázatokat. Persze hibázott is. 1941-ben a határhoz túl közel telepítette a szovjet erőket, és ez szörnyű következményekkel járt. De ezt nem azért tette, mert hódítani akart, hanem azért, mert úgy vélte, hogy az elkövetkező harcoknak nem szabad szovjet területen zajlaniuk. Attól tartott, hogy a szovjet nép nem harcol a bolsevik rendszerért, és örömmel fogadja az ellenséget. A balti államokat bekebelezte, hogy a háborút távol tartsa. Nem is ütközött akadályba. Gondoskodott róla, hogy Lengyelország felosztása pontosan kövesse a Curzon-vonalat. Ha 1919-ben a brit külügyminiszter ezt tekintette a Lengyelország és a Szovjet-Oroszország közötti megfelelő demarkációs vonalnak, akkor senki sem kérheti számon e lengyel területek elfoglalását. Ami a legfontosabb: 1941 augusztusában Sztálin biztosra vette, a franciák és az angolok harcba szállnak a németekkel, a Wehrmachtot Nyugat-Európában lefoglalják, ami a Szovjetuniót megkíméli. A kommunista vezér aligha észszerűtlenül számolt. Csalódott is franciákban és a britekben.

Nem az feladata a történésznek, hogy piros vagy fekete pontokat osztogasson a történelmi szereplőknek viselt dolgaikért, hanem az, hogy legjobb képességei szerint leírja a történteket, és megpróbálja megérteni a gondolkodásukat és indítékaikat. A Vörös Hadsereg győzte le a nácikat a Szovjetunió népeinek elképesztő szenvedése árán. Putyin figyelemre méltó adatokat idéz: huszonhét millió szovjet állampolgár halt meg a háborúban. Amíg háromszázhúsz amerikai és százhuszonhat brit állampolgár közül egy veszett oda, addig hét szovjet közül egy. Teljességgel érthető, hogy a háború mást jelent az oroszoknak – ha nem minden szovjet nemzetiségnek is –, mint az amerikaiaknak és a briteknek. Az oroszoknak a háború az egyetlen tapasztalat, amelyre mindannyian büszkék lehetnek, ezért az emléke szent. Putyin elnök azért írta cikkét, azért szállt vitába az Európai Parlamenttel, hogy megvédje ezt az emléket.

Pásztor Péter fordítása

Lásd még Jeszenszky Géza cikkét itt és Miskolczy Ambrus cikkét itt, illetve a sorozat további darabjait.

Nyitókép: Szövetségesünk a Vörös Hadsereg. Amerikai védelmi minisztériumi kiadvány, 1945. A Nagy Honvédő Háború Múzeuma, Moszkva.