„Ami zavar:

  • hogy lassan szitokszó, hogy pedagógus vagyok;
  • hogy mikor kimondom a hivatásom, lúzernek tartanak;
  • hogy mikor reggel bemegyek az iskolámba, még korántsem tudom, hogy milyen órákat kell majd helyettesítenem, mert olyan sokan hiányoznak betegség miatt, vagy mert épp nincs biológia-, matematika-, angoltanárunk.
  • hogy nem tudunk a családdal három színházbérletet venni, mert néha az már túl sok lenne;
  • hogy az én gyerekem is a bőrén tapasztalja a közoktatás negatívumait, s fáradt, kiégett tanárai vannak;
  • hogy lassan a tanáriban is kialakul a két tábor, a megosztottság, a feszültség egyre nő azok között, akik kinyilvánítják véleményüket, nemtetszésüket, illetve akik nem;
  • hogy állandóan dolgozom, s ez mégis kevés, mert folyamatosan van valami. Adminisztráció: KRÉTA, közösségi szolgálat, bizonyítványok, beszámolók; dolgozatok, színházi látogatás szervezése, osztálykirándulás, orvosi vizsgálat, pszichológiai törődés, hivatalokkal való levelezés, értekezletek, folyamatos zsonglőrködés a tananyaggal, módszerekkel és az idővel, iskolai rendezvények sora, szülőkkel való egyeztetés... stb.”

***

„Aki ezt a hivatást választotta, és szívből végzi a munkáját, azt még az sem tudta eltántorítani egészen a közelmúlt időszakáig, amikor is a megélhetés került már veszélybe. Ráadásul a magyar társadalom hajlamos a fizetés alapján »beárazni« egy-egy munka értékét, így nem meglepő, hogy sokan értéktelennek tartják a pedagógus hivatását. Ez megjelenik a közbeszédben is, jellemzően a nyári szabadság, szünetek, napi munkavégzés vélt mennyisége kapcsán fogalmaznak meg igencsak sarkos véleményt egyesek. Mindezek nagy lelki terhet rónak a pedagógusra, aki joggal érezheti, hogy egyedül maradt a nehézségek közepette. Ehhez társul még a pedagógiai szabadság fokozatos csorbítása, a támogatás hiánya az oktatásügy szereplői részéről, amit fokozott ellenőrzéssel, számonkéréssel egészítenek ki.”

***

„Pedagógusként soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a gyermekek előtt élő példaként, némileg nyitott könyv vagyunk. A fiatalság, a kamaszkor életkori sajátossága a lázadás, az ellenállásra való fogékonyság, melynek a felhasználása bizonyos témákban és viselkedési formákban morálisan komoly fenntartásokkal rendelkezik. Természetesen én is úgy gondolom, hogy szükség van a bérek rendezésére, ugyanúgy az infrastruktúra fejlesztésére, ezek azonban csak akkor hoznak látható és hosszú távon is kitartó eredményeket, ha a pedagógustársadalomban is történik reneszánsz.”

 ***

„Sokan elégedetlenek a fizetésükkel. Nem állítom, hogy az a pénz, amit kapok, sok volna. De nekem elég ahhoz, hogy megéljek. Ha a pénz motiválna, nem tanárnak mentem volna. Problémának tartom, hogy (nem általánosítok, a környezetemet hozom példaként) az elégedetlenek többsége még azért a pénzért sem dolgozik meg, amit kézhez kap. Sajnos a pedagógusokról kialakult sztereotípiákhoz a tanári társadalom egy része igenis hozzájárult.”

***

„Nap mint nap közelharcot vívunk a szülőkkel, akik a munkánkat nem értik. Sokan azt gondolják, az óvoda egy szolgáltatás, ahol gyermekmegőrzés folyik. Ma már a gyermeknevelés sem a régi. Régen volt becsülete a pedagógusoknak, tisztelet övezte őket, mára ez is megkopott. Megjegyzem, ehhez a pedagógusok egy része is hozzátett, hogy ez ilyenné váljon. Az a tény is elszomorító, hogy a szülők alig, vagy szinte nem is nevelik gyermekeiket, azt is a pedagógusoktól várják, pedig mi, pedagógusok úgymond hozott anyagból dolgozunk.”

 ***

„A tanárnak is tehetségesnek kell lennie a tanításhoz, úgy tudja a gyermekekből is elővarázsolni a tehetséget. Ha ez megvalósulna, mindenki elégedett lenne. Tanár, diák, szülő. Középszerű tanárok középszerű oktatást tudnak produkálni. Nem képesek észrevenni a kiváló diákokat, mert nincs hozzá »szemük«. A középszerű tanár megijed, és fél az okos és tehetséges gyerektől, mert nem érti őt. A PISA-eredményeinktől így hiába várunk javulást. A most kialakult helyzetben épp az utolsó ikonikus tanáregyéniségek, a »legjobb harcosok vére folyik«. A döntéshozók vajon tájékozódtak róla, hogy kik azok az emberek, akiket elküldenek? Tudják, hogy milyen űr marad utánuk? A közoktatás-irányítás és a pedagógusok közötti párbeszéd helyett lefejezések történnek. Fájdalmas, szívszorító jelenség.”

***

„A mi iskolánkban öt nyugdíjas kollégával tudjuk ellátni az oktatást. Vannak óraadóink is. Ők nem ügyelnek, kísérést nem vállalnak, nem helyettesítenek. Ezek a feladatok mind-mind ránk maradnak, persze ingyen. Egy hetedikes tanuló táskája tizenöt kiló. Sok tankönyvet az új NAT szerint 7–8. évfolyamra összevontak. Bonyolult a szövegezésük, a gyerekek nem tudnak tanulni a kiadványokból. Mindenki látja, hogy baj van, de elég nehéz erről beszélgetni. Ez feszültséget/széthúzást okoz a tantestületben. Van, aki szerint ez az egész sztrájk/polgári engedetlenség felesleges, ő inkább tanítani szeretne. Persze a másik oldal is, de nekik nem mindegy, hogy hogyan és mit. A bemeneti mérések miatt feleslegesen elmaradt órák miatt sokan zúgolódtak. Meg persze amiatt is, hogy olyan dolgot kellett levezényelniük, amihez nincs diplomájuk (esetleg az informatikatanároknak). Abban mindenki egyetért, hogy a fizetés nagyon kevés, a béremeléskor pedig csak a pótlékokat emelik. Elvették a jutalmakat, cafetériát, helyettesítési pénzeket.”

***

„A megbecsülést sem vehetjük meg pénzen, ahhoz társadalmi változások, gondolatformáló pedagógusok, értéket közvetítő iskolák kellenek. Véleményt nyilvánítani, a rendszer hibáira rámutatni – azt gondolom – célravezetőbb módszerekkel, párbeszéd formájában, alátámasztott tényekkel, kidolgozott koncepcióval, intelligensen is lehet. Az oktatás színvonalának emeléséért pedig a pedagógusok tehetnek a legtöbbet azzal, ha saját tanítási módszereiket, pedagógusszerepeiket, elérendő céljaikat a XXI. század kihívásaihoz igazítva újragondolják.”

Nyitókép: Tanterem az 1960-as években; Fortepan, adományozó: Harrison Forman