2008-ban Orbán Viktor azonnal elítélte Oroszország Grúzia elleni támadását: „a nyers erőpolitika birodalmi szemléletű és erejű érvényesítését”, amely nem különbözik Magyarország 1956-os szovjet lerohanásától. Ma az orosz imperializmuson mintha csak akkor akadna fönn, ha az a néhai Alekszej Navalnijhoz köthető, akinek emléke előtt nem volt hajlandó tisztelegni, mondván, az orosz ellenzéki „soviniszta” volt.
Orbán geopolitikai szemléletváltozása magyarázatra szorul. A „populizmus” vagy a „nacionalizmus” egyszerűsítő fogalmaival nem sokra megyünk. Európa a populista, bevándorlásellenes vezetők és csoportok sokaságát vonultatja föl a lengyel Jog és Igazságosság Pártjától (PiS) a Svéd Demokratákon át az olasz Giorgia Meloniig, ám mindannyian elkötelezettek a transzatlanti partnerség mellett.
Bár a magyar közvélemény a legtöbb európainál sokkal inkább szembefordult az Egyesült Államokkal, s ebben valószínűleg inkább követte Orbánt, semmint befolyásolta volna őt. 2009-ben a magyaroknak még csupán tizenöt százaléka látta jónak az orosz befolyást (a legalacsonyabb arány a régió országai közül), hetvenhat százalékuk aggályosnak tartotta az orosz energiától való függést, és csak huszonhárom százalékuk rosszallotta az amerikai befolyást.
Az, hogy Oroszország vagy Kína esetleg megvesztegette volna a magyar elitet, ugyancsak nem magyarázza meggyőzően Orbán pálfordulását. Orbán köre főként uniós pénzek elszipkázásával, nem pedig orosz jövedelmekből gyarapította vagyonát.
A Magyarországra érkező uniós források máig nagyságrendekkel nagyobbak, mint a bármely más országból, például Kínából származó befektetés.
Ám az ország irányváltása aligha lehetne élesebb. Amikor Orbán az 1990-es évek végén beléptette országát a NATO-ba, azzal a fölvetésével dühítette fel az oroszokat, hogy Magyarország szükség esetén megfontolná a NATO atomfegyvereinek a területére történő telepítését. Amikor 2001-ben Orbán megkapta munkáltatóm, az American Enterprise Institute (AEI) Szabadság-díját, szentimentális hangon szólt az Egyesült Államokról és a transzatlanti partnerségről. „[Édesanyám] büszkeségében – nemzeti és anyai büszkeségében – hulló könnyeitől a Potomac kilépne a medréből” – elmélkedett.
Az amerikai és az európai repülőtereken – kérdezte –, miért terelik az embereket külön amerikai és nem amerikai, illetve uniós és nem uniós sávokba? „Miért nem hozunk létre egy harmadik sávot »transzatlanti polgárok« felirattal?” Mi másként érezzük, és másként is kellene éreznünk, ha tudjuk, hogy a szövetségeseink állampolgárai lépnek az országunkba.
Ma már Budapest egészen másfajta kapcsolatrendszernek ad elsőbbséget a transzatlantival szemben, azt a trumpista körökkel való összefogásra szűkítette. Társult Kínával, hogy „elmélyítse az együttműködést olyan területeken, mint a nemzetközi bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelem, a biztonsági és a bűnüldözési képesség fokozása”. A megállapodás révén Kína alighanem nagyobb mozgásteret kap a Magyarországon élő állampolgárai utáni kémkedésre és rendőri ellenőrzésükre.
A kapcsolat azonban ennél régebbre nyúlik vissza: A Huawei 2011-ben Magyarországot választotta európai logisztikai központjául. Orbán hamar csatlakozott az Övezet és Út kezdeményezéshez, és kormánya, mint elhíresült, ellenállt a Trump-kormányzat felszólításának, hogy zárja ki a Huawei berendezéseit 5G-infrastruktúrájából. És miközben nyugati szomszédai a kínai elektromos járműipar fenyegetésére adandó válaszon töprengenek, Magyarország megpróbálja kihasználni a kínai jelenlétet az ágazatban: a Huawei új, hárommilliárd dolláros autóipari projektjét párosítja a Debrecenben már épülő nagy kínai akkumulátorgyárral. És persze ma is virágzik Magyarország Oroszországgal való kapcsolata.
Már jóval az általános orosz invázió előtt Magyarország éveken át megakadályozta az Ukrajna és a NATO közötti miniszteri szintű kapcsolatfelvételt (úgymond az ukrajnai magyar anyanyelvűek jogainak védelme érdekében).
2019-ben Magyarország befogadta a Nemzetközi Beruházási Bankot, ezt a voltaképpeni orosz kémszervezetet,
és az létrehozta budapesti székhelyét, diplomáciai mentességet élvezett, mígnem 2023-ban az amerikai szankciók hatására kivonult az országból. Orbán nem hajlandó semmilyen katonai segítséget nyújtani Ukrajnának, sőt megtiltotta fegyverszállítmányok Magyarország területén való áthaladását. Miközben Európa az orosz földgázról való leválásért küzdött, Szijjártó Péter magyar külügyminiszter Moszkvába látogatott, hogy Magyarország továbbra is hozzáférhessen az olcsó orosz energiához.
Kevésbé feltűnőek Magyarország közép-ázsiai, különösen iráni kapcsolatai. A magyar egyetemeken jelenleg mintegy kétezer iráni diák tanul, és a kormány támogatja Iránnak az atomenergia békés célú felhasználásához való jogát. Szijjártó február végén Teheránba utazott, hogy magyar–iráni üzleti fórumot nyisson meg, és feltérképezze a nemzetközi szankciók által nem érintett területek gazdasági lehetőségeit.
Ironikus módon Orbán korábban óva intett a megbízhatatlan rezsimekkel való veszélyes gazdasági összefonódásoktól.
A magyar kormány ragaszkodik, ígérte az American Enterprise Institute-ban 2001-ben mondott beszédében, „e tőkemozgások átláthatóságához, hogy fel se merülhessen a szervezett bűnözés, a pénzmosás vagy az ottani titkos befolyásszerzés gyanúja”.
Magyarország Kelet felé fordulása nem teljesen előzmény nélküli. A két világháború közötti időszakban a „turanizmus” néven ismert mozgalom a magyarság eredetét a Kaszpi-tengertől keletre, Irán, Türkmenisztán és Üzbegisztán közelében fekvő területekre vezette vissza. Különböző változataitól függően a magyarokban kevesebb közös van a többi európaival és több a törökökkel és más ázsiai nemzetekkel – talán még a japánokkal is. Az Orbán-kormány finanszírozta az Árpád-ház genetikai állományának kutatását. Ez a magyarok genetikai kapcsolatát mutatta ki többek között az Oroszországban élő, közép-ázsiai baskírokkal.
Vajon mikor és hogyan vált Orbán hagyományos jobbközép atlantistából – jóindulattal szólva – különc, kiszámíthatatlan geopolitikai gondolkodóvá? A legmeggyőzőbb magyarázatot ő maga adja, sokat idézett 2014-es tusnádfürdői beszédében:
A XX. században volt három nagy világrendszerváltás. Az első világháború végén, a második világháború végén és 1990-ben. Ezeknek az a közös tulajdonsága volt…, hogy amikor ezek a változások bekövetkeztek, szinte egyik napról a másikra mindenki számára világos volt, hogy egy más világban fogunk élni, mint amilyen világban addig éltünk.
(…) Egy hasonló értékű és súlyú változás zajlik ma a világban. Ennek… nyilvánvalóvá válását 2008-as pénzügyi világválságként, de inkább nyugati pénzügyi válságként azonosíthatjuk. És ennek a változásnak azért nem annyira nyilvánvaló a jelentősége, mert az előző háromtól eltérő módon érzékelik az emberek. Nem volt világos a 2008-as nagy nyugati pénzügyi összeomláskor, hogy mostantól egy másik világban fogunk élni.
Ha ezt a passzust komolyan vesszük, a beszéd sok más mozzanata – az illiberális demokrácia vállalása, a tekintélyelvű, kínai és török berendezkedés biztosította gazdasági siker dicsérete vagy az egyéni szabadság nyugati „dogmájának” megvetése – a helyére kerül.
Másként szólva Orbán úgy vélte, meglátta az írást a falon, és ennek megfelelően Amerika utáni világgal számolt.
Az, hogy akadozik Ukrajna amerikai támogatása, hogy Donald Trump lenézi a NATO-t, és hogy az amerikai katonai hatalom kiüresedik, igazolhatja is Orbán jóslatát. Mégis nehéz a magyar külpolitika elmúlt tizennégy évét hidegvérű realista gyakorlatként felfogni. Ha a nyugati szövetségek erőtlenné válnak, Kelet-Európa pedig az orosz imperializmus fenyegetésével szembesül, akkor a racionális külpolitika a kemény hatalom eszközeire és a hasonlóan gondolkodó regionális szereplőkkel, nem pedig páriaállamokkal való szövetségre áldozna.
Magyarország védelmi kiadásai csak 2023-ban érték el a GDP két százalékát. Ahelyett, hogy a hasonló geopolitikai fenyegetéseknek kitett országokkal való együttműködésbe fektetnének be, a magyarok inkább aláássák azt. A lengyel PiS és a Fidesz szoros kétoldalú kapcsolatai és erős ideológiai rokonsága ellenére Orbán fontosabbnak tartotta, hogy ne segítsen a megtámadott Ukrajnának, mint a lengyel–magyar barátságot. Az Ukrajnának szánt ötvenmilliárd eurós uniós támogatással és a Svédország NATO-csatlakozásával kapcsolatos magyar makacsság is a figyelem középpontjában tarthatta Orbánt, de a bohózatba illő gáncsoskodás aligha tette őt – Trump jellemzésével – „Európa-szerte nagyrabecsültté”.
Mintha az volna a számítás, hogy a Kínával való szoros gazdasági kapcsolat elegendő befolyást biztosít Magyarországnak ahhoz, hogy megvédje magát, ha Oroszország NATO-országokat támadna meg. Ha azonban ilyen konfliktus bekövetkezik, annak roppant tovagyűrűző hatásai lennének az egész térségben.
Az ország biztonságát arra feltenni, hogy a hobbesi anarchia állapotában jól alakulnak a dolgai, lényegesen kockázatosabbnak tűnik, mint elrettentéssel és regionális szövetségekkel eleve arra törekedni, hogy ez a forgatókönyv ne valósulhasson meg.
Kínai kerti oroszlánok Szentpéterváron
Koskovics Zoltán, a Fidesz-közeli Alapjogokért Központ (a CPAC-konferenciákat is szervező magyar agytröszt) külpolitikai elemzője írja: „Magyarország szerette a Pax Americanát, és sajnáljuk, hogy vége szakadt. De [Magyarország] soha nem fog önként csatlakozni a Woke Birodalomhoz.” Ha eltekintünk Orbánnak a „nagy csere” elmélete iránti vonzalmától, akár rokonszenvezhetünk is a progresszív túltengések elleni figyelmeztetésekkel. A demokrácia és az eljárásokra összpontosító liberalizmus nem ugyanaz, mint a társadalmi tolerancia, a bevándorlás iránti nyitottság vagy a melegek és transzneműek jogainak kiterjesztő értelmezése, és rosszul teszi a baloldal, hogy összemossa ezeket. A progresszív túltengés nyilván közrejátszik, de össze is kapcsolódik a nyugati (Orbán szemében az európai intézmények működésében megnyilvánuló) képmutatás képzetével és Trianon tovább élő megaláztatásával.
„A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét” – mennydörögte Orbán a trianoni békeszerződés századik évfordulóján. „Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált.” Ám „a történelem igazságtételét a legnagyobbak sem kerülhetik el” – folytatta, és azt ígérte –: „mi [magyarok] még ott leszünk azok temetésén, akik bennünket akartak sírba tenni”.
Az ilyen drámai kitételekkel párhuzamosan Magyarország aktívan építi kapcsolatait és befolyását a szomszédos országok magyar ajkú lakosai körében. Mindez egybeesik Orbán azon erőfeszítésével, hogy az amerikaiakat (és tágabb értelemben a Nyugatot) kitessékelje Kelet-Európából.
A valóságtól elrugaszkodott lenne, ha Magyarország szomszédai Orbánban területi integritásukra nézve fenyegetést látnának.
De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ilyen gondolatok nem fordultak meg a fejében – 2022 februárjában sem, amikor orosz tankok közeledtek Kijev felé? Ökölszabály, hogy komolyan kell venni, ha politikai vezetők kibökik azt, amiről hallgatni akartak, miként Orbán tette a 2020-as trianoni beszédében:
Mi vagyunk azok, akik megfordítják Magyarország sorsát. Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot. De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell megtenniük.
Mik lennének azok a „végső lépések”, ha nem Nagy-Magyarország újraalapítása valamely Pekinggel és Moszkvával kötött alku révén?
Csalóka ábrándra építene az ilyen szándék, de ettől még módfelett veszélyes lenne a magyarokra és szomszédaikra, különösen, ha arra hívja Oroszországot és Kínát, hogy betöltse az Egyesült Államok által Kelet-Európában hagyott űrt.
A majdani, oroszok és kínaiak vezette Eurázsiában Orbán merő szatrapa, nem pedig szuverén országa vezetője, még kevésbé Hszi vagy Putyin egyenrangú fele lenne. 2014 nyarával ellentétben ma már Oroszország, Kína és más autokráciák aligha tekinthetők felemelkedő hatalmaknak. Ha valami, akkor Oroszország és Kína gazdasági és demográfiai hanyatlása mindkettőt veszélyessé teszi. Ha azonban az amerikai és nyugati elrettentés kudarcot vall, Kelet-Európa rendkívül ingataggá válik, ahol mindenféle opportunizmus, beleértve a régió politikai térképének átrajzolását is, fölerősödhet.
Annak esélye, hogy Magyarország – a kevesebb mint tízmillió lakosú, „védhetetlen határok közé szorított” nemzet – e forgatókönyv nyertese legyen, csekély.
A szerző politológus, közgazdász, az American Enterprise Institute konzervatív agytröszt munkatársa
Fordította: Pásztor Péter
Lásd Németh Zsolt Dalibor Roháč írása elé című cikkét itt, Roháč eredeti írását pedig itt.
Nyitókép: „Mi tudjuk! Ma a Krím, holnap Karlovy Vary! Megálljt Putyinnak!” – prágai tüntetés a Krím elfoglalása ellen 2014 márciusában
