Így látnak minket… Sokan külföldön értetlenül állnak az előtt, hogy Magyarország, amely korábban élen járt a közép-európai szovjet, majd orosz befolyás felszámolásában, sőt 1956-ban vérét adta a szabadságért, ma miért cselekszik és fogalmaz másoknál sokkal visszafogottabban (például tartózkodva a fegyverszállítástól vagy Putyin háborús bűnössé nyilvánításától), ha Ukrajnáról van szó.

Persze az, hogy visszafogottnak látnak minket, maga is visszafogott megfogalmazás ahhoz képest, amilyen a rólunk ténylegesen kialakult kép. A valóság az, hogy az átlag külföldi újságolvasó nem Ukrajna visszafogott barátjának, hanem Oroszország lelkes hívének képzeli hazánkat. Ennek alapján mindenki értetlenül áll az előtt, amit gyökeres változásnak hisz Magyarország külpolitikájában. S ha nem jut el hozzá részünkről higgadt és hiteles magyarázat erre a jelenségre, akkor saját maga fabrikál magának magyarázatot – ahogy például Dalibor Roháč is, az American Enterprise Institute szlovák elemzője itt közölt cikkében.

Őszerinte önmagában véve az orosz ügynökök (egyébként máshol is végzett) aknamunkája és a nyugati világban terjedő woke-ideológia taszítóereje, sőt még a magyarok több mint ezer évvel ezelőtti ázsiai származása sem lenne elégséges e „fordulathoz” – tehát a magyarok végső soron bizonyára területrevíziót akarnak (amit kontextusukból kiragadott politikusi beszédrészletekkel jól alá is lehet támasztani), és ehhez remélik Putyin támogatását, ha legyőzi Ukrajnát, pontosabban Ukrajnában a Nyugatot.

Vigyázzunk! Ne essünk abba a csapdába, hogy szóra sem érdemes sületlenségként azonnal papírkosárba hajítsuk az ilyen írásokat.

Pedig csábító lenne. Nem kell hozzá ugyanis sem politológiaprofesszornak, sem államtitkok ismerőjének lenni, hogy valaki tisztában legyen az ilyen területrevíziós szándék teljes abszurditásával.

Hiszen Putyin 2022. február 22-én hajnalban világosan megmondta: ő a Szovjetunió (ezúttal nem a szovjet internacionalizmus, hanem a „ruszkij mir” márkajegy alatti) visszaállításáért indítja el a „katonai műveletet” Ukrajnában. Csakhogy a Szovjetunió nem Vereckéig terjedt, hanem Csapig, s nem véletlenül: így egyszerre lehetett határos Csehszlovákiával, Magyarországgal és Romániával. Sztálin mindent magának akart, és Putyin is mindent magának akar. Elméleti szinten sem merül fel, hogy Magyarország akár egy négyzetmétert is vissza akarna vagy tudna szerezni a támogatásával.

Valószínűleg nincs is Magyarországon pár eleminél többet végzett ember, aki komolyan gondolná, hogy a kormány Ukrajna-politikáját területrevíziós szándék vezetné.

Mégis jó, ha az Országút megismertet egy-egy ilyen publicisztikát az olvasóival, ugyanis érdemes odafigyelni ezekre. Azért érdemes, mert helyzetünket nemcsak az jellemzi, hogy a velünk kapcsolatos előítéletek teljesen alaptalanok: a területrevíziós törekvés feltételezése éppúgy, mint az olyan elképzelések, hogy itt üldözik a szexuális kisebbségekhez tartozókat meg az újságírókat, és a kormánypárti magyarok virággal köszöntenék az orosz csapatokat, ha átlépnék a magyar határt és a többi. Helyzetünkhöz az is hozzátartozik, amit fontos komolyan venni, hogy mindezt világszerte egyesek komolyan gondolják rólunk.

Ennek pedig ára van. Jól mutatja ezt az a hisztéria, amely legutóbb Spanyolországban tört ki a Talgo járműgyártó magyar vevők részéről mutatkozó felvásárlási szándéka ellen, merthogy, ha a vevő magyar, akkor magától értetődőn Oroszország áll mögötte. Akár lesz végül Talgo-üzlet, akár nem, ez az eset azt mutatja, hogyha nem tudunk változtatni a torzképen, amely kialakult rólunk, akkor nemcsak megint a romantikus álmodozás felhőibe kerül, hogy „a magyar név megint szép lesz”, hanem nagyon fontos stratégiai üzletektől is eleshetünk.

Jó, ha tisztában vagyunk mindazokkal az eredményekkel, amelyeket 2010 óta elértünk: az ország társadalmi és gazdasági válságának sikeres meghaladásával, a családpolitikai intézkedésekkel, a rezsicsökkentéssel, a közbiztonság növekedésével, a határok megvédésével és a többivel. Fontos tudni, hogy az elmúlt tizennégy év kormányzásának „terméke” jó. Azt is látni kell azonban, hogy ennek a jó „terméknek” a nemzetközi védelmezésén van még mit javítani, ha meg akarjuk őrizni – s különösen, ha tovább akarjuk gyarapítani – az eddig elért eredményeket.

Roháč területrevíziós fantáziálásán kívül két általa felvetett kérdést kell még helyre tenni.

Az egyik az, hogy miért alakult ki olyan látszat, mintha a magyar társadalom oroszbaráttá vált volna? Azért alakult ki, mert

macskajajunk támadt a valamikori naiv Nyugat-imádat után.

Nem véletlenül van ez így, hanem azért, mert nyugati szövetségeseink évek óta kitartóan súlyos politikai nyomást gyakorolnak ránk olyan kérdésekben, amelyekbe a szövetségesi státus nem biztosít számukra beleszólást: például családpolitikában, gazdaságpolitikai kérdésekben, a nemzeti identitást érintő kérdésekben – hogy a teljesség igénye nélkül példálózzak. Úgy gondolják, hogy az ő tisztük megmondani, hogy a magyarok hogyan akarjanak élni. Kína és Oroszország nem teszi ezt.

Az persze, hogy Oroszország valamit nem tesz, még nem változtatja a magyarokat oroszbaráttá. Ukrajna megtámadását pedig a magyarok kifejezetten ellenérzéssel fogadták. Persze a magyarok azt sem szeretik, hogy a kárpátaljaiakat az ukrán állam hatóságai katonának viszik. Gyilkolni azonban az orosz állam katonái gyilkolják őket a fronton. Mint ahogy az ukránokat is. Ne gondolja senki, hogy ez a magyar közvéleményt hidegen hagyja!

Összességében nem az oroszbarátság lett több Magyarországon, hanem a Nyugat-imádat kevesebb. Ez néz ki úgy a nyugati önhittség optikájából, mintha Oroszország vált volna népszerűbbé. Ha azonban megkérdezné valaki a magyarokat arról, hogy szeretnének-e az EU helyett újra az orosz érdekszférában élni, vagy a NATO helyett a Varsói Szerződéshez vagy valamelyik ahhoz hasonló későbbi képződményhez tartozni, rögvest kiderülne, hogy a magyar társadalom foggal-körömmel ragaszkodik saját helyéhez a nyugati világban.

A magyarok nem elhagyni, hanem megjavítani akarják a Nyugatot – arra számítok, hogy ez ki is fog derülni az európai parlamenti választásokon.

Roháč (és még sokak) másik súlyos tévedése szerint a magyarok – vagy legalábbis a kormánypárti magyarok – ukránellenesek. A valóság viszont az, hogy az Országggyűlés és a Kormány határozottan elítéli Oroszország agresszióját, és kiáll Ukrajna nemzetközileg elismert határai közötti integritása mellett.

Stratégiai szinten tehát nincs különbség hazánk és a többi NATO- és EU-tag álláspontja között.

Annak megítélésében van különbség, hogy ezt a stratégiai célt hogyan lehet elérni: fegyverszállítással vagy fegyverszünettel. A vita tehát nem stratégiai, hanem taktikai jellegű.

Mi abban vagyunk érdekeltek, hogy Ukrajna minél kevesebb áldozat árán tudja helyreállítani teljes szuverenitását és területi integritását.

Nem véletlenül ez az érdekünk, hanem – a magától értetődő humanitárius megfontolásokon kívül – két további alapvető ok miatt. Az egyik az, hogy minél több áldozatot hoz Ukrajna, annál több áldozatot kell hozniuk a kárpátaljai magyaroknak is. A másik ok, hogy stabil és erős szomszédokra van szükségünk – minden irányban, de Keleten különösen. Nem érdekünk, hogy Oroszország kivéreztesse Ukrajnát, és legnagyobb szomszédunk hosszú éveken át külföldi segélyektől függjön – vagy akár teljesen orosz uralom alá kerüljön. Ezért szeretnénk azt elérni, hogy ne további áldozatok árán, hanem mielőbbi fegyverszünet utáni tárgyalások útján álljon helyre a 2014 előtti rend.

Ezért mondom én azt, amit jó lenne, ha a jövőben az eddiginél sikeresebben tudnánk nemzetközi szinten kommunikálni: hogy a magyar és az ukrán érdekek nemhogy nem ellentétesek, hanem egybeesnek. A közös érdek az, hogy legyen mielőbb mindannyiunk számára béke; legyen mielőbb teljes mind a magyar, mind az ukrán szabadság; és legyen mielőbb köztünk egyetértés.

A szerző az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke

 

Nyitókép: Ukrajna eljövendő térképe a moszkvai Pravdá szerint (2023. augusztus 8.), bár az éppen feltöltött térkép menet közben változhat