A szerb külpolitikában különböző tradíciókhoz lehet visszanyúlni, de az biztos, hogy a Kelet és a Nyugat, különböző nagyhatalmak közötti egyensúlyozás – úgyszólván kisállami örökségként –, hosszú múltra tekint vissza. A XIX. század elejétől, az oszmán uralom alól sikerre vezető függetlenségi törekvésekkel, majd először a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, később Jugoszlávia létrehozásával és túlélésével mindenképp komoly sikereket mondhat magának. A titói állam még arra is képes volt, hogy olyan államokkal, mint India és Egyiptom, harmadik utat, az el nem kötelezettek mozgalmát is létrehozza a két nagy blokk határán. Igaz, az 1990-es és a 2000-es évek egyértelműen a jugoszláv, azon belül is a nyugat-balkáni szerb dominancia végét hozták, komoly presztízsveszteséggel.
Slobodan Milošević 2000-es bukásával új lehetőségek nyíltak:
demokratizálódás és a külkapcsolatok újragondolása, még akkor is, ha Jugoszlávia felbomlása még folytatódott: 2006-ban Montenegró, majd pedig 2008 februárjában Koszovó nyilvánította ki függetlenségét. Az utóbbit viszont Belgrád nem ismerte el, s mind a mai napig tartományának tekinti az államalakulatot.
Boris Tadić szociáldemokrata államfő (2004–2012) még 2009-ben hirdette meg a szerb külpolitika négy pillérét: európai uniós csatlakozás, stratégiai partnerség Oroszországgal, Kínával és az Egyesült Államokkal. Ekkorra már a szerb parlament elfogadta a katonai semlegességről szóló nyilatkozatát, amelyet azóta két nemzetbiztonsági stratégiában is megerősítettek. Ezzel hitelesen kommunikálhatta a mindenkori kormányzat külföldre és belföldre egyaránt, hogy nem kíván a NATO része lenni. A szerb társadalomban még élénken élnek az 1999-es bombázásnak és a nyugati hatalmaknak Koszovó de facto elvesztésében játszott szerepének az emlékei, amit az utóbbi több mint egy évtized közvélemény-kutatásai pontosan követnek: a NATO-nak magas az elutasítottsága az országban, miközben az uniós tagság támogatottsága, ha nem is kimagaslóan, de jellemzően ötven százalék fölötti. Ezen a téren történtek is eredmények: 2012-ben tagjelölt lett, egy évvel később elkezdődtek a tárgyalások, s mára a harmincöt fejezetből huszonkettőt le is zártak. Gazdaságilag egyértelmű az EU fontossága: a szerb kereskedelem több mint hatvan százaléka az uniós országokkal bonyolódik, a befektetések döntő része is innen érkezik (noha az utóbbi időben látványossá vált a kínai aktivitás is).
Vlagyimir Putyin a Szent Száva-templomban, 2011-ben – megkapta szerb egyháza legmagasabb kitüntetését
Miközben nacionalista körökben erős a nyugatellenesség, addig a háttérben meghúzódik a történelmi előzményekkel könnyen előhozakodó szoros orosz kapcsolat. Ugyan voltak kifejezetten nehéz időszakok (lásd Tito és Sztálin viszonyának elmérgesedése, vagy az a tény, hogy Oroszország is csatlakozott az ENSZ-szankciókhoz az 1990-es években), de Moszkva számos alkalommal nyújtott segítséget Szerbiának – igaz, a jól felfogott nagyhatalmi érdekei által vezetve. A jelenkori barátságot Koszovó kérdése pecsételte meg: mivel a szerb vezetés nem kívánja feladni Koszovót, melyet egyébként Ukrajna sem ismer el, Oroszország fontos partner lett a függetlenségét deklaráló ország ENSZ-tagságának megakadályozásában, sőt, 2008-ban (vélhetően ehhez kapcsolódó háttéralku keretében) az oroszok megszerezték az állami olajvállalat, a NIS ötvenegy százalékos részesedését. Ezenkívül kulcsszerepet játszanak a gázellátásban, a behozatal hetven–nyolcvan százalékát ők adják.
A jó kapcsolatok jegyében 2012-ben a dél-szerbiai Nisben Humanitárius Központot nyitottak, amelyet nagyon sokan kritizáltak, hogy effektíve fedett hírszerző tevékenységet végeznek az ottani orosz munkatársak. Mindenesetre az ország az orosz ügynökök felvonulási területe lett: a 2016-os montenegrói puccskísérletben a montenegrói hatóságok szerint kimutatható volt az orosz–szerbiai szál, majd pedig 2019-ben kémbotrány robbant ki. A hírverés ellenére komoly retorziók nem érték a diplomáciai kapcsolatokat.
Ebben az egyensúlyozó helyzetben érte Szerbiát az ukrajnai háború, először a Krím annektálása 2014-ben, nem sokkal később a kelet-ukrajnai harcok kezdete. Ezekre a szerb vezetés alapvetően a semlegesség hangsúlyozásával („nem avatkozunk be”) és az orosz barátság felemlegetésével válaszolt, miközben tartózkodott attól, hogy csatlakozzon az uniós szankciókhoz.
Mindemellett persze a határok sérthetetlensége és az egyes államok területi integritásának hangsúlyozása szintén napirenden maradt – persze Koszovó miatt igazából mást nem is tehetett.
A február 24-én kezdődő nyílt orosz agresszió Ukrajna ellen az eddigi szerb külpolitikára is hatással volt, s bár a biztonsági percepció alapvetően más a közép-európai országok többségéhez képest, hiszen Szerbia nem határos Ukrajnával, de ebből a konfliktusból nem maradhatott ki. Ugyan a kormányzati kommunikáció megint a kipróbált panelekhez folyamodott, s jelezte, hogy nem kíván csatlakozni az Oroszországot érintő szankciókhoz, valójában a korábbiakhoz képest nagyobb idomulást láthattunk a nyugati érdekekhez: az ENSZ Közgyűlésének több, Oroszországot negatívan érintő szavazásán is az oroszok ellen voksolt. De ennél tovább nem ment, mivel a szankciókhoz még mindig nem csatlakozott. Ellenben sokat profitált a Belgrádba költöző oroszoktól, akik év eleje óta már több mint ezer vállalatot hoztak létre. Az országba költöző oroszok számát pár tízezerre teszik, s egyelőre nem tudni, mennyire lesz tartós a jelenlétük, az biztos, hogy élénkítőleg hatnak majd a szerb gazdaságra.
A közvélemény-kutatások pedig azt mutatják, hogy a szerb társadalom alapvetően oroszpárti, és ez a háború óta csak növekedett. A legtöbben úgy látják, hogy a háborúba a NATO (jellemzően az Egyesült Államok) kényszerítette be Oroszországot. Nem meglepő módon a NATO elutasítottsága is megugrott, az EU támogatottsága pedig csökkent, a legnépszerűbb külföldi politikus – évek óta – Vlagyimir Putyin.
A fő kérdés, hogy miért van az, hogy annak ellenére, hogy Szerbia hivatalosan elkötelezett az uniós csatlakozás irányába, és az uniós országokkal folytatott kereskedelme jóval magasabb az orosznál (tehát elvileg a szankciók kevésbé érintenék), mégis fenntartja a jó kapcsolatokat Moszkvával, s inkább csak gesztusokra futja erejéből a Nyugat felé, hiába egyre nagyobb a nyomás. Emögött több tényező húzódik meg: a koszovói kérdés rendezetlensége mellett a hiteles uniós csatlakozási perspektíva hiánya (persze a jogállamiság, a média helyzete és a korrupció elleni harc sikertelensége önmagában felveti a kérdést, hogy a szerb vezetés mennyire elkötelezett az ügy iránt), illetve ezzel egybekötve az a kalkuláció, hogy az orosz (és nem mellesleg kínai) jó kapcsolatok nagyobb mozgásteret engednek, s ez az ország geopolitikai jelentőségét feljebb srófolja, ezáltal pedig kedvezményeket érhet el (jó példa, hogy az október végén felálló kormánnyal mind az orosz, mind az amerikai nagykövet meg volt elégedve). Az orosz gázfüggőség jelentette sebezhetőségről nem is beszélve – az egyensúly-politikának köszönhetően május végén sikerült elég kedvezményes gázárat kialkudnia az országnak.
Persze az éppen a közelmúltban még konfliktusosabbá váló koszovói kérdés továbbra is kényszerpályán tartja a szerb külpolitikát (nemhiába igyekszik az EU és az USA is megoldásra ösztökélni a két országot). Ebben a helyzetben az EU-nak egy olyan csomagot kellene kínálnia, ami az orosz energiafüggést felváltaná, rendezné a koszovói kérdést és a szerb közvéleményt is meggyőzné, ugyanakkor a csatlakozási folyamat érdemben nem érintené a belpolitikai hatalmi konstellációt. Erre egyelőre nem képes, a furkósbot pedig eddig még nem látszik. Ebből kifolyólag Szerbia továbbra is egyensúlyozni fog a nyugati és a keleti nagyhatalmak között.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa
Nyitókép: Az első törökellenes szerb felkelést vezető Petrović Đorđe Karađorđe dinasztialapító szobra a Szent Száva-templom mellett Belgrádban
