– Milyen hagyománya van a magyar irodalomban az odaadó, magát a férfiúi akaratnak alávető nőtípusnak – amelyik Jókai Az arany ember című XIX. századi regényében is megjelenik –, és milyen társadalmi kontextusban született meg ez a figura?

– Az elején érdemes leszögezni, hogy viszonylag kevés a női szerepeket meghatározó irodalmi alak a magyar irodalom korai évszázadaiban. Az írástudás ebben az időszakban a férfiak privilégiuma volt, lényegében a XX. századig a szerepelvárásokat is a férfiak fogalmazták meg. Egyik kivétel árva Bethlen Kata, aki teológiainak minősíthető életművet hagyott maga után.

Az önfeláldozó nő egyik archetípusa az a Griselda, akit a világirodalomba Boccaccio vezetett be a Dekameron századik, utolsó novellájában, és akinek neve az engedelmességgel fonódik össze. Története arról szól, hogy a parasztlányból lett őrgrófnét hogyan teszi próbára a férje. A világirodalomban a művelt rétegek számára Francesco Petrarca latin fordításán keresztül terjedt el, címe: De insigni obedientia et fide uxoria, azaz körülbelüli fordításban: A feleség elképesztő engedelmességéről szóló történet. Magyarországon Griselda történetét Istvánffy Pál fordította le Szapolyai János és lengyel származású, anyai ágon olasz gyökerekkel is bíró Jagelló Izabella esküvőjére, nászajándékképpen. A Valter és Griseldis című széphistória érdekes üzenetet hordoz. A leendő magyar királynénak szánt történet értelmezhető akként is, hogy mit vár el a magyar nemzet egy királynétól – aki, a magyar és a közép-európai feudalizmus jellemzőjeként, soha nem származhatott saját országa arisztokráciájából, mivel az valamelyik család felemelésével járt volna. A magyar királyné külföldi származása miatt nehéz helyzetben volt – hiába bírt hatalmas vagyonnal, a házasságára kapott hitbérben saját birtokokkal, városokkal, bányákkal –, ha nem mentek jól az ország ügyei, könnyen bűnbakot faragtak belőle. (Érdekesség, hogy Griseldis története nálunk nem vált népszerűvé, XVI. századi megjelenése után kikopott a magyar irodalomból. Ezzel ellentétben például a lengyeleknél divatos lett a Griselda név.)

Van még két XVI. századi széphistóriából, Griseldáéhoz hasonlóan neolatin vonalon irodalmunkba bekerült nőalak. Egyikük Ghismonda, ,szintén Boccaccio Dekameronjának Guiscardo és Ghismonda történetéből ismert. Enyedi György erdélyi unitárius püspök fordította magyarra a művet, amely ugyancsak fontos politikai üzenettel bír: hogyan nem szabad viselkednie egy királynak? Az özvegyen maradt nőt apja nem szeretné újra férjnél látni. Ám az asszony beleszeret egyik udvaroncába, s viszonyt folytat vele. A mi magyar verziónkban Tancred király megöleti a fiút, Guiscardót, majd a szívét elküldi „kocsonyául”, ajándékként a leányának, Ghismondának, aki bánatában megmérgezi magát. A királyt – jó keresztény emberhez méltóan – bűntudat mardossa tettei miatt, és a negyvennapos gyász után végül ő is önkezével vet véget életének. Ezzel egy másik hatalom kezére jut az egész ország, ami a magyar változatban erős politikai-történeti olvasatot is kap.

– A harmadik női szereplő Lucretia, a XVI. századi Eurialus és Lucretia széphistóriájának elítélendő vagy épp sajnálandó alakja. Mitől más ő?

– A II. Pius pápaként világhírűvé vált olasz humanista szerző, Aeneas Sylvius Piccolomini tollából származó szerelmi történet  egy 1432/33-ban megtörtént valódi házasságtörés irodalmi feldolgozása. Magyar kötődése is van: Zsigmond császár római koronázására várt Sienában, ahol a szövegben Eurialusként szereplő egyik udvaronca keveredett szerelmi kapcsolatba a férjes asszonnyal, Lucretiával. A szöveg magyar fordítása a XVI. század második felében készült el. A mű célzata felhívni a figyelmet arra, milyen veszélyeket rejt a szerelem. Arról az időszakról van szó, amikor szerelem és házasság nem kötődik egymáshoz, hiszen rang a ranggal, vagyon a vagyonnal lép frigyre politikai érdekek mentén. Szerelem és házasság összekapcsolódása az európai színtéren a reformációval tűnik fel: a protestantizmus képviselői mondják ki először, hogy nem igazán szerencsés nagy életkori különbséggel házasodni, mert így a felek egyenlőtlenek lesznek.

Lucretia és Ghismonda alakja később, a XVII–XVIII. században átkerült a közköltészetbe is. Mindkét nőtípus az antikvitásból ismert olyan hölgyekköthető, mint Heléna vagy Dido királynő. E kapcsolat asszociációs alapja nem más, mint a tragikus szerelemben is kitartó hűség.

– A XIX. század hemzseg a történelem nagyasszonyaitól. Mi változott meg addigra?

– A történetírás ekkor a nagy hősasszonyok felé fordul – ilyen Zrínyi Ilona, Zách Klára és mások –, ám ezek históriáit továbbra is férfiak írják, ezért sokszor nem vetődnek fel olyan kérdések, amelyeket egy XXI. századi kutató vagy kutatónő feltesz – részben azért, mert nem volt róluk tudomásuk. Ha azonban megnézzük a nőtörténeti munkákat, például Kaari Utrio finn történész-írónő már régóta magyarul is hozzáférhető Éva lányai című művét, megállapíthatjuk, hogy a férfiak és a nők világa gyakran nagyon elkülönült egymástól. Utriónál olvasható a történet, miszerint a XIX. században a gyarmatokon szolgáló angol katonatiszt, amikor megtudja, hogy a felesége gyermeket vár, hintalovat vesz az újszülöttnek, mivel fogalma sincs arról, mi kell egy baba stafírungjába.

– Mennyire befolyásolta a korabeli közgondolkodást egy irodalmi alkotás akkor, amikor az írástudók száma elenyésző volt?

– Az biztos, hogy amihez nem fértek hozzá tömegek, például a latinul írott szövegekhez, azok csakis többszörös interpretáción keresztül mentek át a köztudatba. A reformáció koráig a latin nyelvű egyházi tanítás is csak kevesekhez jutott el. A magyar széphistóriák ugyan írásban rögzítve maradtak fenn, de mivel ezek énekelt versek voltak, nem kellett hozzájuk a hallgatóság írni-olvasni tudása. Nyilvánvalóan azért őrződött meg közülük ilyen sok, mert a tanító célzat, amiért készültek, eljutott a közösséghez. Az persze más kérdés, hogy konkrétan a nőkhöz szóló, asszonyokat megszólító tanítás nagyon kevés készült a XVI. században, talán három-négy, kifejezetten lakodalomban elmondott szöveg. Az idő előrehaladtával ez is változott. A Régi Magyar Költők Tára XVIII. század című sorozat gyönyörű vastag kötetei már számos olyan vőfélydalt tartalmaznak, amelyekben rengeteg intelem hangzik el mind két házasulandó félnek. Azt gondolom, amit magyarul nem tudtak elolvasni, de legalább hallgatták, az mégis hatott. Az angol szakirodalomból ismeretes, hogy egykor rövid, hírlevélszerű, kinyomtatott szövegeket függesztettek a templomajtóra vagy a kocsma falára, amelyeket valaki felolvasott, s így terjedt el szájhagyomány útján a többi ember között. Sokkal kevésbé kötődött annak a kornak az embere az olvasáshoz, inkább a hallás utáni tanulás jellemezte.

– Irodalomtörténészként hogyan vélekedik a kanonizált irodalmi értékek közoktatásban történő piedesztálra emeléséről, megkérdőjelezhetetlenségéről?

– Úgy vélem, a kötelező olvasmány sokszor kínszenvedés a gyerekeknek. Közülük jó néhány akár traumatizálhat is. Viszont az olvasás egyik lényege, hogy megismerjünk egy sereg olyan dolgot is, amit remélhetőleg az életünkben nem kell átélnünk. Fontos, hogy választhassunk, mit olvasunk –én semmit sem tiltanék. A kötelező olvasmánynak tágan értelmezendő dolognak kellene lennie. Viszont az is igaz, hogy – például Jókai esetében – ne várjunk el XXI. századi értékrendet egy XIX. század második felében írt alkotástól. Azt gondolom, a történelmet azért érdemes tanulmányozni és megérteni, hogy empátiát alakítsunk ki a régen élt emberek iránt, ami által lehetséges, hogy megértőbbek leszünk másként gondolkodó kortársainkkal is. Ha el tudjuk fogadni azt, hogy a XVI. századi arisztokrata anyák nem tudták, miért gyullad be a mellük, ha nem szoptatják gyermeküket, akkor lehet, hogy könnyebben elfogadjuk azt, hogy a XXI. században vannak anyák, akik a plázákban leülnek, eltakarják magukat – vagy nem –, és megszoptatják a csecsemőt. Azt remélem, a múlt megismerésével a jelenben is nő a toleranciánk.