„Volt az első világháború. Aztán következett a második. Nem voltak azonosak. De épp eléggé hasonlítottak egymásra ahhoz, hogy az elnevezésüket senki ne vitassa. Hasonlóképpen, itt volt az első hidegháború. Most pedig benne vagyunk a második hidegháborúban.” – Írta a National Review-ban megjelent cikkében Niall Ferguson az ismert történész és közíró, aki jelenleg a Henry Kissingerről szóló könyvének befejező, második kötetén dolgozik. Mindez azt jelentené – kezdi az interjút Peter Robinson – hogy az USA mostani konfliktusa Kínával szintén többgenerációs ellenségeskedést és a nukleáris háború fenyegetését vetíti előre? Ferguson szerint bizonyos szempontból ennél sokkal rosszabb a helyzet. Nincs ugyanis garancia arra, hogy a második hidegháború hosszan elhúzódik, mivel Kína komolyabb ellenfél, mint korábban a Szovjetunió volt. A fejlettebb nukleáris fegyvereken kívül itt van a mesterséges intelligencia és a kvantumszámítógépek,

vagyis a második hidegháború fegyverzetben és technológiában is egy magasabb szintet képvisel.

Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy ma a kínaiaknak sokkal szélesebb hozzáférése van a különböző nyugati technológiákhoz, mint korábban volt a szovjet ügynököknek. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ebből a konfliktusból az USA fog kijönni győztesen. Ferguson felidézi többszöri személyes találkozását Kissingerrel, aki a hidegháború egyik legmeghatározóbb politikai szereplője volt, s aki szerint az elsőnél alighanem sokkal veszélyesebb második hidegháborúnak már a pályájára álltunk.

A tajvani konfliktusban jól megfigyelhető az egyre kiélezettebb szembenállás a két globális hatalom között – mutat rá Ferguson. Míg az USA külpolitikája ebben a kérdésben hivatalosan ma is elfogadja az „egy Kína” elvet, eközben évtizedekig a „stratégiai kétértelműség” politikáját követte, azaz nem tette soha egyértelművé, hogy beavatkozna-e katonailag, ha Kína megpróbálná annektálni a szigetet. 2018-tól azonban megszaporodtak az olyan nyilatkozatok az amerikai kormányzat részéről, amelyek a független Tajvan melletti nyílt katonai elköteleződésre utalhatnak. Ferguson mindezt pozitívan értékeli, hiszen szerinte az

angolok szuezi fiaskójához lenne hasonlítható, ha az USA tétlenül nézné az esetleges kínai inváziót, globális hatalmának visszaszorítását.

(A Szuezi válság során 1956-1957-ben az angolok végül elvesztik a csatorna feletti fennhatóságukat Egyiptommal szemben).

Peter Robinson ezeknek ellene veti, hogy miért ne lehetne Tajvant Hongkonghoz hasonlítani? Láttuk, hogy Hongkongban voltak tüntetések a kínai központi hatalom ellen, és nemzetközi fórumokon is felszólalt néhány kritikus hang, de a világ gyorsan napirendre tért a történtek felett. Azután, ha megnézzük Tajvant, akkor feltűnik, hogy diplomáciai szinten a politikusaik a Kínától való különállást hangoztatják, de a valóságban a katonai költségvetésük évek óta a GDP két százaléka körül mozog – összehasonlításként: Izrael esetében ez öt százalék – ami nem arról árulkodik, hogy adott esetben a tajvani társadalom komoly áldozatokat lenne hajlandó hozni a függetlenség megvédéséért.

Ferguson szerint azonban Tajvan nem Hongkong, hiszen először is a katonai diktatúra vége óta virágzó demokrácia, ami Hongkongról nem mondható el. Másodszor pedig a stratégiai jelentősége is sokkal nagyobb, hiszen a high-tech iparban nélkülözhetetlen félvezetők gyártásának egyik globális központja. Harmadszor pedig, azzal együtt, hogy valóban lehetetlen megjósolni, hogy a tajvaniak hogyan reagálnának egy kínai blokádra vagy invázióra, az világosan látszik, hogy jelenleg „nagyon, nagyon kevés tajvani gondolja úgy, hogy az ország jövője a Kínai Kommunista Pártnak való alávetettség lenne”. Ami az alacsony védelmi kiadásokat illeti, azzal kapcsolatban Ferguson megjegyzi, hogy ez nem csak Tajvanra igaz, számos ország használja ki ilyen módon az amerikai biztonsági garanciákat, Izrael ebből a szempontból inkább kivételnek tekinthető. S éppen ez a nehéz a második hidegháborúban – folytatja Ferguson –, hogy az elsőhöz hasonlóan ez is globális, az USA-nak nincsen választási lehetősége, három fronton – Európa, Közel-Kelet, Csendes-óceán – kell képesnek lennie a hatalmi érdekei érvényesítésére vagy a katonai elrettentésre. Az ukrajnai háborút is ebben a kontextusban kell értelmezni. Ferguson meglátása szerint ez a konfliktus tekinthető a második hidegháború első „forró” háborújának, ahogyan annak idején a koreai háború volt a hidegháború első nyílt fegyveres konfliktusa. Amerika nem engedheti meg, hogy Ukrajna veszítsen az oroszokkal szemben, de Kína sem engedheti meg, hogy Putyin teljes vereséget szenvedjen, ezért Ferguson szerint hosszú távon a koreaihoz hasonló befagyasztott háború várható Ukrajnában is. 

Amerikának tehát továbbra is el kell köteleznie magát Ukrajna katonai támogatása mellett, ugyanakkor viszont el kell rettentenie Kínát attól, hogy megpróbálkozzon egy tajvani invázióval.

Ráadásul mindezt néhány éven belül kell elérnie, mivel Hszi Csin-ping világossá tette, hogy egyik legfőbb politikai prioritása a sziget visszacsatolása Kínához, és a kínai kormányzat is időkényszerben van, mivel Tajvan védelmi képességei egyre inkább erősödnek. Ami azt jelenti, hogy a konfliktus igen hamar eszkalálódhat olyan mértékben, amire nagyon nehéz felkészülni. Az USA abban érdekelt, hogy Kína ne kockáztassa meg a blokádot, ehhez viszont a jelenlegi retorikai eszközöknél mindenképpen többre lenne szükség.

Robinson ezután a két szuperhatalom rendszerszintű szembenállásáról kérdezte a történészt. Kommunista-e még Kína vagy ez a megjelölés a lényeget illetően már tartalmatlan? Továbbá, ha ismételten az első hidegháborúból indulunk ki, akkor vajon a szovjet rendszerhez hasonlóan lehet-e vonzereje globálisan a kínai rendszernek? Ferguson válasza ezekre a kérdésekre az, hogy bár Kínában kétségtelenül bevezették a piaci kapitalizmus legtöbb elemét, a kommunizmus korántsem csak díszlet, ezért nyugodtan beszélhetünk rendszerszintű vagy akár ideológiai szembenállásról az USA-val. Továbbá a globális dél országaiban, különösen Afrikában, ahol nagy szükség van infrastruktúrára, és ahol a jogállamiság és az átláthatóság nem annyira kiemelt szempontok, a kínai ajánlat nagyobb vonzerővel bírhat a nyugatiaknál. Ez pedig aggasztó, ha figyelembe vesszük, hogy a világ jövőbeni népességnövekedése ezekben az országokban fog bekövetkezni, vagyis jelentős új népesség élhet majd pekingi befolyás alatt.

Ám Fergusson összegzése szerint ez nem jelenti azt, hogy az USA ne nyerhetné meg a második hidegháborút. Az igaz, hogy több olyan tényezőt is felsorolhatnánk, amelyek tekintetében Kína jobban áll, mint az Egyesült Államok, így a társadalmi és politikai stabilitás, az államháztartási hiány és az összlakosság terén. Csakhogy ezek mögött a tényezők mögött Kínában komoly problémák húzódnak meg. Ellentétben például az USA demográfiai mutatóival, a kínai társadalom a korábbi családpolitikának köszönhetően súlyosan elöregedő társadalom. Azután a kínai gazdaság szerkezete sem mutat igazán jól – gondolhatunk itt a túlfejlesztett, álprojektekkel felduzzasztott hatalmas építőiparra. Hszi Csin-ping esetében pedig legitimációs problémák is látszódnak. Mindezek mellett Kína az elmúlt évtizedekben meggyőzően demonstrálta, hogy a közhiedelemmel ellentétben jelentős technológiai innovációra képes. Ferguson azonban továbbra is ezen a területen látja az USA és más nyugati demokráciák előnyét a kínai rendszerrel szemben. Az innovációhoz ugyanis tehetségek is kellenek a világ minden tájáról, és az a kérdés továbbra is feltehető, hogy „ki szeretne Kínába emigrálni”? Kulcsfontosságú tehát, hogy Amerika megőrizze azt a vonzerejét, hogy oda tudja csábítani a legokosabb és legtehetségesebb embereket, mert ez tette naggyá a megelőző évszázadban is. Továbbá kulcsfontosságú az is, hogy az USA és Kína közötti versengést hidegháborúnak nevezzük, és eszerint cselekedjünk, mivel például az innovációs verseny megnyerhetetlen, ha a kínai ügynököknek szabad hozzáférése van a legfejlettebb nyugati technológiákhoz. Továbbá – s ez Ferguson legfontosabb politikai üzenete –

az Egyesült Államoknak szüksége van egy olyan ellenfélre, amellyel szemben újradefiniálhatja önmagát:

„Vagyis egyik oka annak, hogy második hidegháborúról beszélek az az, hogy tényleg úgy gondolom, hogy ennek az országnak szüksége van egy külső ellenségre, ez valóban segít. Ha ez nincs, akkor csak széthullunk, egyszerűen darabokra tépjük egymást. És nagyon érdekes azt látni, hogy az elmúlt száz évben, amikor az amerikaiaknak nem volt világos geopolitikai projektje, nem rendelkeztek egyértelmű geopolitikai riválissal, akkor vált a megosztottság a legveszedelmessebbé.”

 

A szerző eszmetörténész

Nyitókép: A "Kínai dicsőség" fedőnevű Tajvani hadgyakorlat 2017-ben, fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo