„A háborús ozmózis az – idézi Ferguson Norman Mailer Meztelenek és holtak című regényét –, amikor a győztesek átveszik a vesztesek modorát… Ha nyerünk – így az amerikai főhős –, lazán átmegyünk fasisztába.” Az amerikaiakat régóta kísérti a háborús ozmózis. Az első hidegháború alatt folyvást az Egyesült Államok és a Szovjetunió konvergenciájáról szónokoltak. George Orwell, a „hidegháború” szó alkotója a totalitárius Kelethez való nyugati hasonulást jósolta. John K. Galbraith pedig azt fejtegette, hogy a tömegtermelés miatt a tervezés az USA-ban is kérlelhetetlenül felváltja a piacot.

Mindebből mégsem lett semmi. A két gazdasági rendszer idővel gyökeresen eltért egymástól, mind a szervezetét, mind a teljesítményét tekintve. Egyetlen nyugati állam se lett totalitáriussá.

A második hidegháború kezdetén, gondolnánk Ferguson szerint, az USA vezetői kézzel-lábbal igyekeznék a szabadpiacon, szólásszabadságon, általános választójogon és hatalommegosztáson alapuló rendszerüket megkülönböztetni a Kínai Népköztársaságtól, amely a kommunista párt változhatatlan és az élet minden vonatkozását meghatározó uralmán alapul. Antony Blinken új külügyminiszter mondani ugyan a szemébe mondja kollégájának, Van Jinek, hogy a Biden-kormányzatnak „súlyos aggodalmai” vannak Kína hsziancsingi, hongkongi, egyre inkább tajvani, illetve kibertérbeli tevékenységével kapcsolatban, hanem amikor lépni kellene, egyre inkább Kína nyomába lép.

Márciusban Joe Biden azt javasolta Boris Johnsonnak, valósítsák meg az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés nyugati változatát. Az Egy Övezet Egy Utat óriási infrastrukturális beruházási programnak szokás mondani, bár pontosabb lenne hatalmas propagandahadjáratnak és gyanús hitelkihelyezési akciónak nevezni – állapítja meg a gazdaságkutató történész.

Senki se merte még Biden költekezési programját felfogásban és méretben kínainak mondani. Kezdődött az 1,9 trilliós Covid-mentőcsomaggal (Amerikai Segélyezési Terv). Utána jött a 2,2 trilliós infrastrukturális csomag (Amerikai Foglalkoztatási Terv). A múlt héten pedig előálltak az 1,8 trilliós Amerikai Családtámogatási Tervvel. Terv, terv, terv – hacsak Galbraith megérhette volna elmélete mostani igazolását!

E tervek együttes összege 6 trillió dollárra, az amerikai éves gazdasági teljesítmény több mint negyedére rúg. A republikánusok nemigen tudják hitelesen ellenezni, miután óvatlanul legitimálták mind az általános alapjövedelmet, mind a modern monetáris elméletet a tavalyi vészintézkedések elfogadásával. Csupán néhány demokratapárti vezető vonta össze a szemöldökét a roppant fiskális terjeszkedés láttán, hiszen túlhevítheti az épp újrainduló gazdaságot, és túlzottan megnövelné a szövetségi kormány gazdasági szerepét.

Közben sokan szorgalmazzák, a FED is sürgősen hozza létre a kínai digitális jegybankpénz mintájára a saját eszközét, de arról nem szól a fáma, hogy az e-jüan azért van, hogy a KKP ellenőrzése alá vonhassa a pénzügyleteket és a kínai techóriások elektronikus fizetési platformjait. Az angol is, az Európai Központi Bank is tervezi a digitális pénz bevezetését.

Kínával versenyeznünk kell minden téren. De mihelyt utánozni kezdjük, a végromlás útjára lépünk.

Számos nyugati ország tévedett, amikor a Covid elleni védekezés legjobb módjának a drákói kínai vesztegzárat tartotta, amely a szomszédokat közvetlenül felügyelő párttagok roppant hálózatán alapult. Tévedtünk, tavaly márciusban páni félelmünkben a rossz Kínát utánoztuk. A Kínai Köztárság (Tajvan) példáját kellett volna követnünk, ahol nagyarányú tesztelést, kontaktkövetést és fertőzöttkarantént alkalmaztak, de nem állították le az életet.

Észszerűnek tetszhet az oltási igazolványok bevezetése. Csakhogy az a baj, hogy ezek könnyen digitális személyazonosító igazolványokká válhatnak – éppen olyanokká, mint amilyet Kína 2018-ban bevezetett.

Különösen azóta nehéz tagadni a második hidegháború létét, hogy a járvány kitörése kísértetiesen emlékeztetett Csernobilra: a kínai hatóságok ugyanúgy halogattak és köntörfalaztak, mint szovjet társaik 1986-ban, azzal a különbséggel, hogy ez a csapás sokkal súlyosabb, és a kínaiak máig azt a dajkamesét hajtogatják, hogy a vírus máshonnan származik.

Számos nyugati értelmiségi még mindig abban reménykedik, hogy lehet értelmes verseny és együttműködés a felek közt, de közben egyre többen fogadják el John Garnaut ausztrál tudósító véleményét, hogy Hszi Csin-ping marxista–leninista örököse Sztálinnak és Maónak. A kínai–amerikai barátság – Ferguson szavával „Kínamerika” – nagy élharcosa, Henry Kissinger már 2019 novemberében figyelmeztetett: „Immár a második hidegháború hegylábánál járunk.”

Ferguson maga is felhozta ezt konferenciákon, és meglepődve tapasztalta, a kínai kollegák nem tiltakoznak. Megkérdezte az egyiket, miért: „Mert egyetértünk”, vágta az rá vigyorogva. A Pekingben vendégprofesszorkodó történész maga is szembesült azzal, hogy a kényes kérdéseket, a kulturális forradalmat tanulmányozó kollégái figyelmeztetéseket kapnak.

A reménykedő nyugatiak nem vesznek tudomást egy Vang Hu-ning szerepéről, aki 2017 óta tagja a KKP PB-nek és Hszi legbefolyásosabb tanácsadója. Az ideológus 1988-ban bejárta az USA-t, majd Amerika Amerika ellen (1991) című útibeszámolójában vitriolos bírálatát adta az amerikai demokráciának, kapitalizmusnak és kultúrának, rasszizmusnak. A szintén Hzsi-tanácsadó Dzsiang Si-gong pekingi jogászprofesszor pedig tanulságos esszét tett tavaly közzé Amerika szükségszerű hanyatlásáról. „Az emberiség története kétségtelenül nem más, mint versengés a birodalmi hegemóniáért – írja. – Ez a birodalmakat arra ösztönzi, hogy eredeti helyi jellegüket feladva globális birodalmakká, egységes világbirodalmakká váljanak.” Korunk globalizációját „az egységes világbirodalom 1.0”-nak nevezi, és ezt „a világbirodalmi modellt Anglia és az Egyesült Államok hozta létre”. Csakhogy az angol-amerikai birodalmat belülről szétbomlasztja „három roppant megoldhatatlan probléma: a liberális gazdaság teremtette örökké növekvő egyenlőtlenség… a politikai liberalizmusból eredő kormányzati tehetetlenség, illetve a kulturális liberalizmus szülte dekadencia és nihilizmus”. Ráadásul a nyugati birodalmat külső támadás éri „az orosz ellenállás és kínai verseny részéről”. Nem holmi alternatív eurázsiai birodalom létrehozásáról, hanem „a birodalmi központtá válásért való küzdelemről” beszél a kínai professzor.

Kína el akarja foglalni a világbirodalom 1.0-át, az angol-amerikai liberális változatot, és belőle a kimondattan illiberális modell szerinti 2.0-át akar gyúrni. Kína mára a világ műhelyévé vált, ami a Nyugat volt. Kidolgozta a maga vilmosi német Weltpolitikját, az Egy Övezet Egy Utat. A piacához való hozzáférésért cserébe a pekingi vonalhoz való igazodásra bírja az amerikai vállalatokat.  „Befolyásolási műveleteket” hajt végre Nyugat-szerte. És természetesen könyörtelenül bővíti katonai képességeit mindenütt, a tengereken és a kibertérben.

Hszi és tanácsadói rendre elutasítják a nyugati minta követését. Múlt hónapban lépett hatályba az az oktatási minisztériumi rendelet, amely a „minden külföldi dolog szolgai utánzását” szorgalmazó könyv helyett előírja A kínai nemzet nagy megújulásáról szóló kínai álom című Hszi-beszédgyűjteményt és a Kínai Kommunista Párt rövid történét.  Miként az utóbbi évben a nyugati kormányokat nyugtalanító „farkasharcos-diplomácia”, ez is a népköztársaságinál régebbi hagyományra visszatekintő kínai „önerősítés” gondolatát érvényesíti. A kínai elit egyre inkább meg van győződve: a Nyugat dekadens és hanyatlásra van ítélve.

Igazuk volna? Sohrab Ahmari konzervatív amerikai író-szerkesztő bánatában ezt az üzenetet tette ki Twitter-oldalára: „Megbékéltem a Kína vezette XXI. századdal. A késő liberális Amerika túl ostoba és dekadens ahhoz, hogy megmaradjon szuperhatalomként. A kínai civilizáció, ha visszatér konfuciánus gyökereihez, a természetes erény komoly erőforrásával rendelkezik majd.” Utána törölte, de tanulságos, hogy a gondolat megfordult a fejében. Nem ő az egyedüli konzervatív gondolkodó, akit elfog a kulturális kétségbeesés, hiszen azt kell látnia: az amerikai intézményeket sorra maga alá gyűri a woke-izmus (éberség), az amerikai elitegyetemeken kifundált illiberális ideológia, amely mára áthatja a kaliforniai állami iskolákat és a CIA-t is.

Ferguson nem ennyire borús, szerinte a woke-gondolat nem ragadta magával a szavazókat, és a demokraták „rasszizmusellenes”, „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” melletti szólamai visszafele fognak elsülni a gyakorlatban. Ellenben kezdi megérteni a konvergenciaelméletek vonzerejét.

Számos mai intézmény – elitegyetemek, kiadók és techcégek sora – egyfajta alapfokú totalitarizmus jegyeit viseli magán, bizonyítva: a besúgás, a feljelentés és a lejáratás egypárti diktatúra nélkül is működhet. Nem kell kommunista párt az internet cenzúrázásához: megteszik a techóriások, törlik az Egyesült Államok elnökét, ha nekik úgy tetszik.

Van háborús ozmózis, igaza volt Mailernek. Van azonban békés ozmózis is. És ha a második hidegháborút Kína nyeri meg, és marad utána még igazi történész, minden bizonnyal leszűri a következtetést, Kína győzelme akkor kezdődött, amikor az amerikaiak úgy döntöttek, nemcsak az Egy Utat és a digitális jegybankpénzt, hanem magát a kulturális forradalmat is utánozzák – fejezi be írását a befolyásos történész.

Niall Ferguson eredeti cikkét lásd itt, honlapját pedig itt. Felesége, Aayam Hirsi Ali szomáliai származású, holland-amerikai aktivista iszlámbíráló filmet készített 2004-ben Theo van Goghhal, akit ezért meggyilkoltak.