Három évvel ezelőtt kérték fel a washingtoni Center for European Policy Analysis (Európai Politikai Elemzések Központja, CEPA) ügyvezető alelnökének. Nagyköveti csúcspozíciója után ezzel előrelépett, vagy visszavonult? Érdekes egyáltalán ez az intézet Magyarország számára?
Az amerikai külpolitikai gondolkodás és gyakorlat alakításában a komolyabb think tankek, agytrösztök jelentős szerepet játszanak. A CEPA viszont Washingtonban is egyedülállónak számít, mert az egyetlen olyan intézet, amely azzal a céllal jött létre 2005-ben, hogy Közép-Kelet-Európa Egyesült Államokkal való kapcsolatát, stratégiai együttműködését tanulmányozza és erősítse.
Nagy megtiszteltetésnek és feladatnak tartottam hazámat nagykövetként képviselni az Egyesült Államokban. Büszkeséggel tölt el, hogy ebben az időben nemcsak sikerült a kétoldalú kapcsolatokat a vitás kérdések ellenére a korrekt mederbe visszaterelni, hanem komoly stratégiai előrelépést is elértünk: a két belügyminisztérium együttműködési megállapodást írt alá a két ország biztonsága számára kiemelt fontosságú területen. Innen átlépni egy olyan keretbe, ahol a teljes közép-európai régiót érintő folyamatokkal, a nagy euroatlanti és globális stratégiai kérdésekkel lehet foglalkozni, izgalmas szakmai lehetőséget jelent, és egyben módot ad a magyar szempontok sajátos megfigyelésére, érzékelésére.
Ráadásul az elmúlt évek közép-európai fejleményei és nehézségei bizonyították a tételt, hogy foglalkozni kell a térséggel, hiszen hiába telt el két évtized aránylag szoros együttműködésben, a régió számos ügyét nem értik a washingtoni döntéshozók, véleményalkotók, illetve a washingtoni szempontokat nem látják át nálunk, a régióban.
Washington mikor látta be, hogy jobban oda kell figyelnie Közép-Kelet-Európára?
2017-től az új amerikai adminisztráció külügyi kormányzata készen állt a változásra, és a CEPA-koncepció sikerét legmarkánsabban éppen az jelezte, hogy az akkori CEPA-elnök, A. Wess Mitchell kapta meg az Európa- és Eurázsia-ügyi államtitkári széket (2017. október – 2019. február). A még 2016-ban (magyarul 2017-ben) megjelent Nyugtalan határvidék: felemelkedő riválisok, sebezhető szövetségesek és az amerikai hatalom válsága című könyvében megfogalmazta a közép-európai régió stratégiai szerepét, az amerikai politika lehetőségeit. Fordulatot hozott a minisztériumban. Az elődje, Victoria Nuland a jutalmazás–büntetés szemléletét képviselte, ami a nemzetközi kapcsolatokban még egy nagyhatalom esetén sem szerencsés, és ez rövid időn belül hozzájárult a kapcsolatok romlásához. Ilyen szempontból valóban ég és föld Nuland és Mitchell külpolitikai megközelítése. Mitchell abból indult ki, hogyha nem is értünk egyet mindenben, az nem lehet, hogy mi, szövetségesek ne beszélgessünk egymással, ne vitassuk meg közös dolgainkat. Azt a CEPA-tételt ültette át a gyakorlatba, hogy Amerika Közép-Európa-politikájának a stratégiai együttműködésre, a NATO-tagságra kell összpontosítania, amely önmagában is egy sor értékalapú döntésen, politikai értékválasztáson nyugszik. Mitchell stratégiai megfontolásból kiindulva párbeszédet, együttműködéseket kezdeményezett, nyitott Magyarország felé, stílust változtatott, a kölcsönös tiszteletadást szorgalmazta.
Az amerikai külpolitikai gyakorlat rendszeresen felülvizsgálja saját téziseit, számba veszi, hogy az előző időszakban megfogalmazott célok miként valósultak meg, és ennek függvényében módosít rajtuk. Az európai országok esetében azonban nem mindig érzékelhető ilyen meghatározó önreflexiós rutin, leginkább kormányváltáskor fogalmazódik meg új külpolitikai alapvetés. Egy-egy váratlan nemzetközi fejleményre való reagálástól eltekintve a külügyi gépezetek hatalmas hajókként haladnak, és az alapfeltevések felülvizsgálat nélkül érvényesülnek gyakran hosszú ideig. Noha az amerikai külpolitikai gyakorlatra is jellemző néha a nagy hajó nehézkessége, de a rendszeres belső önreflexió, felülvizsgálat miatt sokkal gyorsabban képes reagálni a világ változásaira. Mivel ez a rutin természetes része, Washington sokszor nem is érti, hogy a többiek, különösen európai partnerei, miként nem váltanak lépést, miért tartanak ki a sikertelen gyakorlatok mellett, ahogy máig nem szankcionálják a különböző szabadalmak kínai lemásolását. Ez szerintem legalább annyira oka annak, hogy az európai és az amerikai külpolitikusok gyakran elbeszélnek egymás mellett, mint a megszokott európai stratégiai passzivitás. Így az európaiak gyakran nem a megfelelő keretben értékelik az amerikai külpolitikai változásokat, az elnöki Twitter-üzeneteket vagy a kongresszusi határozatokat. Nekünk, közép-európaiaknak az a veszély, hogy aki nem érzékeli ezeket a finomságokat, eltéveszti a tempót, és elmulaszt lehetőségeket. A térségben, például a Baltikum és Lengyelország komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a washingtoni külpolitikai erőtérben eligazodjék, és hamarabb is észleli az ottani változásokat, időben reagál, nem hagy ki lehetőségeket, az esetleges kockázatokat számításba tudja venni.
A kétéves felülvizsgálatnak nincs tehát köze az aktuális kormányzati, kongresszusi változásokhoz…
A rendszeres helyzetfelmérés és a belőle következő igazítás nem is mindig jelenik meg elvi dokumentumokban vagy nyilatkozatokban, de a döntésekből kitűnik. Hosszú időn át figyelve és elemezve a washingtoni külpolitikát, azt lehet látni, hogy egy adott cél megvalósulása nagyjából egy-két évet kap, úgymond igazolja magát. Ekkor felülvizsgálják, és ha kell, módosítják. Láthatóan igyekeznek elkerülni, hogy az ügyek célt tévesztve sodródjanak. Mindezek érzékeléséhez mélységében szükséges értelmezni az amerikai külpolitikai gyakorlatot, de ezt sokszor elmulasztják Európában.
Hogyan fogadták a mitchelli koncepciót Washingtonban és idehaza?
A térségben és Magyarországon is lelkesen üdvözölték, mint egy új fejezet kezdetét. Washingtonban is kedvezően ítélték meg, azt mondták, megadják neki az esélyt, de mérlegre teszik az eredményt. Az új megközelítésnek nyilvánvalóan záros határidőn belül kedvező fejleményeket kell felmutatnia ahhoz, hogy le lehessen szűrni a következtetést: megfelel mind a régiónak, mind az Egyesült Államoknak. Odahaza, úgy láttam, ezt nemigen érzékelték. Mintha a Mitchellért, a végre őszinte, tárgyalni kész partnerért való lelkesedés rendezte volna Budapest és Washington kapcsolatát. Mitchell létrehozott egy új, együttműködésen és stratégiai alapokon nyugvó keretrendszert, amelyet fel lehetett tölteni tartalommal. A kérdés amerikai részről az volt, hogy a stratégiai együttműködés kívánatos elemei beépülnek-e abba. Egy keretrendszer üresen nem működik, csak akkor, ha olyan tartalmi elemeket illesztenek bele, amelyek mindkét fél számára gyakorlati hasznot hoznak. A közvéleményt megnyugvással tölthette el, hogy nyilvánosan a kölcsönös tiszteletadás érvényesült.
A kérdés azonban az érdemi együttműködés erősítése volt, ami viszont – addig, amíg Mitchell betöltötte tisztségét – elmaradt, de legalábbis késlekedett.
Konkrétan mi maradt el?
Nehéz megmondani, mert kihagyott lehetőségről van szó. Lehetett volna stratégiai megbeszéléseket kezdeményezni Európáról, az atlanti kapcsolatokról, az új globális kihívások közép-európai hatásairól, közösen vagy egyeztetve fellépni a Balkánon, erősíteni a kiberbiztonsági együttműködést, és így tovább. A sokat emlegetett intenzív gazdasági kapcsolatok vagy akár a közös családpolitikai értékek mind nagyon fontosak, de Washingtonból nézve nem teszik stratégiai szempontból jelentőssé a magyar–amerikai kapcsolatokat. A valódi stratégiai kérdésekben a késlekedés is üzenet, csak nem a küldő felet erősíti. A nagy globális mozgások ugyanis nem lassultak, sőt. A már nagyon zavaró helyzetet szüntette meg végre az idén augusztusban aláírt magyar szándéknyilatkozat az amerikai légvédelmi rakétarendszer beszerzéséről. Ebből komoly stratégiai erőt nyer Magyarország, amikor megvalósul. Ez most jó pozíció, remek pillanat néhány más stratégiai kérdés együttműködési keretbe emelésére.
Ma hogyan van jelen Közép-Európa Washingtonban?
Az utóbbi évek globális fejleményei miatt a régió országai élénkítették washingtoni-atlanti kapcsolataikat. Felismerték azt is, hogy a washingtoni erőtérben hasznos kapcsolatot tartani az agytrösztökkel, jelesül a CEPA-val. Nincs olyan ország, amellyel ne volna rendszeres miniszteri szintű eszmecserénk, a legtöbbjükkel közös rendezvénysorozatunk is. Így Közép-Európa be tud kapcsolódni a washingtoni külpolitikai gondolkodás folyamataiba, a legtöbb térségi ország ezt a lehetőséget örömmel üdvözölte, és kapva kapott az alkalmon.
A magyar külpolitikai kormányzat is?
Hogyne. Magyarország miniszteri szinten képviselte magát a washingtoni eseményeken, ami nagyban hozzájárult a magyar külpolitikai prioritások megértetéséhez. Ugyanakkor Budapest évek óta nem ad otthont komoly nemzetközi stratégiai kérdésekkel foglalkozó konferenciának.
A legfontosabb washingtoni-transzatlanti döntéshozókat és véleményvezéreket egy ország a külpolitikai prioritásait taglaló szakmai programok és értekezletek révén tudja mozgósítani vagy érzékenyíteni. Talán ezért is szúr szemet ez a hiány.
Ilyen korábban nem fordult elő. Miben különbözik az első és a mostani Orbán-kormány külpolitikája?
A nemzetközi intézményrendszer hatalmas változásokon ment át ez alatt az időszak alatt. Az akkor elérendő nagy célok – NATO- (1999) és uniós tagság (2004) – megvalósultak, de minden más megváltozott, és ezért nem egészen helyénvaló az összehasonlítás. Miután azonban számottevő kétely nélkül csatlakoztunk az atlanti szövetséghez és az Európai Unióhoz, a nagy kérdés az, hogy miként dolgozik Magyarország e kereteken belül.
Végső soron minden külpolitika sikere, a célok elérése azon múlik, hogy milyen támogatottságot tud szerezni igazságainak, tud-e kedvező közeget teremteni külpolitikai céljai vagy értékei érvényesítéséhez.
A legigazabb cél, a leghatározottabban és legvilágosabban megfogalmazott nemzeti érdek sem elég önmagában ahhoz, hogy egy ország külpolitikája sikeres legyen. Kérdés, hogy egy nagyhatalom mennyiben engedheti meg magának, hogy ne teremtsen maga körül együttműködő-támogató nemzetközi közeget. A kínai nyomás miatt, azt gondolom, Amerika sem fogja megengedni magának. De egy harmincmilliósnál kisebb ország végképp nem tekinthet el az ilyen közeg létrehozásától vagy megerősítésétől.
Ez annál inkább érdekes, mert a napokban vita folyik az amerikai konzervatív sajtóban, hogy szabad-e az amerikai konzervatívoknak továbbra is támogatnia Orbán Viktor kormányát.
A migrációs válság alatt szerzett tapasztalaton érdemes lenne elgondolkodnia mindenkinek. A biztonságpolitikai szakma Amerikában az Orbán-kormány akkori fellépését megalapozottnak és helyesnek tekintette, informálisan ezt többször is visszaigazolta – mégsem tapasztaltunk határozott kiállást mellette. Hiába volt egyértelmű a biztonsági fenyegetés, hiába bizonyultak helyesnek a magyar válaszlépések, mindezek nemzetközi támogatására a konfrontatív közeg esélyt sem adott. A migrációs nyomás valódi megoldásához nemzetközi együttműködési rendszer kialakítására lenne szükség, erre önállóan nemhogy Magyarország, de még az Európai Unió sem képes. Magyarország és Közép-Európa azonban, ha meg is próbálta, nem tudta megteremteni az ehhez szükséges légkört. Jóllehet helyesen azonosította a problémát, és mindent összevéve igaza volt: az igazság megfogalmazásának módjával lehetetlenné tette a probléma megoldását. Az egész folyamat stratégiai tanulsága: nem tanácsos barátainknak lehetetlenné tenni, hogy kiálljanak mellettünk. Még ha igaz is, a magát történelmi oknál fogva bevándorlók országának tartó USA-ban a kérdés felvetése eleve nehézségbe ütközött.
Henry Kissinger nemrégiben Pekingben azt nyilatkozta: „Immár a II. hidegháború hegylábánál járunk.” Az amerikai külpolitika ezt szem előtt tartva hogyan jár majd szövetségeseivel?
A hidegháború, a vasfüggöny lebontása után sokan azt hitték – nem a biztonságpolitikusok –, hogy a nagy nemzetközi konfliktusok eltűnnek a világból. Két évtizeden keresztül ez a tétel akár igaznak is tűnhetett. Mára azonban Washington és Európa egyre több vezetője is hosszan tartó hidegháborús szembenállással számol. Ez nem elméleti kérdés, jó néhány kézzelfogható, mérhető jele van. Ez áll a nemzetközi szervezetek szerepének, s az USA részvételének és nemzetközi pozícióinak átgondolása mögött.
A kihívás technológiailag és stratégiailag minden bizonnyal ösztönzőleg hat majd Amerikára, amely már érzékelhetően másként figyel szövetségeseire, az együttműködés konkrét tartalmára, az értékközösség jelentőségére.
Elkövetkezik a stratégiai pillanat, amely elválasztja az ocsút a búzától.
Kína előnyre tett szert néhány területen, például az információs technológiában. Évtizedeken át az a felfogás vezette a Nyugatot, hogy Kína támogatásra szorul azért, hogy gazdaságilag ne omoljon össze, és ledolgozza a hátrányát. Mivel Peking kommunikációja sem ideológiai, sem stratégiai nem volt, sőt, mindezeknek az ellenkezőjét hangsúlyozta, évtizedeken át erősödött a Nyugatban az a vélemény, hogy Kína békés bevonása a nemzetközi gazdasági-politikai rendszerbe lehetséges. Számos amerikai sinológus, aki évtizedekig Kína támogatását szorgalmazta, most döbben rá a valóságra. Pedig biztosan ők is olvasták a kétezer-ötszáz éve élt Szun-cétől A háború művészetét, amely minden stratégia alapjának az ellenfél megtévesztését tartja. Ha erős vagy, mutasd magad gyengének, ha gyenge, erősnek. Kína évtizedek óta összehangoltan használja a kommunikációs teret az önmagáról kialakított stratégiai kép terjesztésére. Ezt tetézi most a Huawei által kiépítendő 5G-technológia, amely beláthatatlan információs kitettséget okoz, ahogy az Amerika-ellenes kínai kibertámadások elemzése rámutatott. A XXI. századi információs társadalom és mesterséges intelligencia közepette ilyen mérvű kitettséget engedni annyi, mint ostromló hadak előtt a városkapukat kitárni.
A kissingeri Amerika nagy műve, az ellenséges, kommunista Kína megbékéltetése, a nemzetközi együttműködésbe való bevonása most összeomlik.
A szovjet–amerikai hidegháborús szembenállás összefüggésében Kissinger akkori stratégiája helytálló, valóban zseniális stratégiai lépésnek bizonyult, és a mostani fejlemények sem vonják kétségbe az akkori döntések helyességét. Kína nem erre alapította a világpolitikai pozíciójának kiépítésére szolgáló stratégiáját. Ne feledjük: az amerikai Kína-politika akkor a szovjet szférát gyöngítette. Ami Oroszország és Kína lehetséges együttműködését illeti, alighanem továbbra is igaz Zbigniew Brzezinskinek az a tétele, hogy a hidegháború utáni Oroszország választhat: vagy a Nyugat együttműködő partnere lesz, vagy Kína gyarmatává válik. Nagy kérdés, hogy sikerül-e a Nyugatnak Oroszországot rábírnia az együttműködésre. Most nem ebben az irányban haladnak a kapcsolatok.
Macron francia elnök tett ilyen irányú javaslatot, talán a német–orosz viszonylat is efelé mutat, de vajon a mi jó orosz kapcsolataink ilyesmit céloznak?
E nyilatkozatok és politikai-gazdasági lépések sajnos azt mutatják, hogy sem a francia, sem a német külpolitika nem fogta fel mélységében a putyini Oroszországot. Alaphiba, amikor egy külpolitikai koncepció arra épül, hogy a másik ország logikája olyan, mint a mienk, csak fordítva. Ameddig Oroszország részt akart venni a nemzetközi együttműködésben, a jó gazdasági és egyéb kapcsolatok szorgalmazása helytálló volt. Grúzia lerohanásának, a Krím elfoglalásának, tiltott idegmérgek alkalmazásának, különösen más országokban való alkalmazásának el kell gondolkodtatnia minden felelős döntéshozót azon, hogy a korábban elindított gazdasági és más együttműködés valóban előmozdítja-e Európa hosszú távú érdekeit. Ebből is látszik, mennyire fontos lenne az európai külpolitikai célok rendszeres és rutinszerű felülvizsgálata és valósághoz igazítása. A mai Oroszország vagy Kína nem az, ami a 90-es években volt. A menet közben nyilvánvalóan megváltozott stratégiai környezetben a korábbi célok követése csak térvesztéshez vezet. Aki nem akarja újrateremteni történelme tragédiáit, annak a megváltozott valóságnak megfelelően kell meghoznia stratégiai döntéseit. Ahogyan egy-egy ország 1990-ben meghozott stratégiai döntései két-három évtizedre meghatározták a helyét és érdekérvényesítő képességét a világban, a most formálódó új hidegháborús viszonyok között meghozott döntései és elfoglalt pozíciói, könnyen meglehet, szintén két-három évtizedre megszabják a mozgásterét.
Az amerikai konzervatív hetilap, a National Review cikkei (online is): Dalibor Rohac: The Conservative Embrace of Hungary’s Viktor Orban Is Misguided (Tévednek a konzervatívok, ha keblükre ölelik a magyar Orbán Viktort), 2020. augusztus 6.; erre válaszolt: Michael Brendan Dougherty: Viktor Orban’s Mandate (Orbán Viktor mandátuma), 2020. augusztus 20.; majd viszontválaszolt: Dalibor Rohac: Not Just a Lovable Rogue (Nem csupán szerethető szélhámos), 2020. augusztus 26.
