„Mondd, hová tűntek az unikornisok,
káprázatos, selyemcsontú vadak?”

(Parafrázis Zentai Adél Szitakötők című verséből)

 


Mit remélsz, mit fog érezni az olvasó, amikor a kezébe veszi a könyved?

Először is azt, hogy nem teszi le. Vagy vágja a falhoz – mert ma már ez is érvényes olvasói értékelés. A mai hangos médiazajban, az élnyomtatott, fekete alapon fehér betűs bestsellerek világában már az is nagy szó, ha egy fehér borítós, egyetlen grafikával ellátott könyvet kézbe vesz valaki (még ha az illusztrációt a nagyszerű Szabó Attila készítette is). Ha olvasó lennék, kíváncsi volnék, vajon csak blöff-e a cím, vagy olyan, ami engem is érint – netán akadnak benne olyan trancsírozós jelenetek, amelyek felkavarják az embert.

És hát akkor: blöff-e a cím? Vannak benne trancsírozós jelenetek?

Olyan blöff, ami véletlenül komolyan vehetővé vált. A cím én vagyok: egy naiv, a világra rácsodálkozó szőke nő (a művész), akit felfal egy munkamániás, kiégett másik szőke nő (a jogász) – vagy épp fordítva. Ezek folyamatosan egymást gyilkolják. Ha ehhez hozzávesszük a narcisztikus, szociopata kollégákat, ügyfeleket és romantikus partnereket, teljes a daráló. Van benne horrorisztikus jelenet is – nemi erőszak, gyilkosság –, de szerintem

az igazi horror mindig a pszichében – az igazi darálóban – zajlik.

A kérdés csupán az, mit vagyunk hajlandók beledobni.

Mi az az egy gondolat, ami miatt fontos, hogy valaki elolvassa a könyved?

Azt hisszük, hogy az életünkben, mint a filmekben, eljön majd a nagy pillanat – ahogy Presser Gábor is énekli: „A legvégén lesz még egy dal”. És hogy addig minden csak átmeneti, előkészítés. Úgy kezdjük a mondatainkat, hogy „Majd, ha ...”. Szerintem ilyen nagy pillanat nincs, vagy – nézőponttól függően – csak ilyen van. Egy biztos: olyan pillanat nincs, amit érdemes lenne elpazarolni.

A regényt sokan a történet és a karakterek miatt választják. Jó történeted van?

Van egy irányzat, amely szerint a szavak csak eszközök egy jó történet elmondására. Ezzel szemben van az, hogy a legegyszerűbb cselekvés is érdekessé válhat, ha jól – jó szavakkal van megírva. Én a kettő között próbáltam navigálni. Van egy ügyvédnőm, Izabella, aki a ránehezedő nyomás alatt idegösszeomlást kap, és rejtélyes körülmények között gyógykezelés alá kerül. Ott születik meg az alteregója, aki menő, semmitől sem fél, frappáns, mintha egy filmből lépett volna elő. A legnagyobb szuperereje mégis az, hogy nem tud érezni. Új status quót próbál teremteni: helyre teszi az ügyfeleket, kollégákat, szerelmeket. De felmerül a kérdés:

léteznek-e tökéletes, kívülről érkező válaszok,

amelyek nem bennünk születtek meg már valamilyen formában?

Beszélj egy kicsit magadról! Mi a háttered?

Ügyvéd vagyok (legalábbis a bennem élő dr. Zalán-Lipák Judit annak vallja magát), aki igyekszik elrejteni, hogy nemcsak az. Negyed évszázada írok stikában verseket, félve attól, hogy újra megkapom: jogászbőrbe bújt művész vagyok. Ez legutóbb sem jött be: pár hónap múlva, nem egészen önként távoztam az irodából.

Ars poetica: kényszeres jogi munka és idő hiányában elmaradó költészet.

Vagy, ahogy a fülszöveg mondja: Judit ügyvédként ideje nagy részében gazdag és befolyásos vállalati ügyfeleknek segít még gazdagabbá és még befolyásosabbá válni, Adél pedig abban a kis időben, ami marad neki, filter nélküli cigaretta módjára szívja magába a világot, és próbálkozik impresszióit verses formába önteni.

A helyszín és a közeg erősen önéletrajzi ihletésűnek tűnik. A stílus viszont nem dokumentarista vagy realisztikus, sokkal inkább szürreális, pszichedelikus, az olvasó sem mindig tudja, mi a valóság és mi a főhős belső világa. Volt mintád erre?

Soha nem gondolkodom azon, hogy milyen stílusban írok –

kivéve a jogi szövegeket, ott vannak kötöttségek. Azt írom le, ami az én világomban történik – számomra ez a realitás, én így dokumentálok. Valószínű, hogy az érzelmeim olyannyira intenzívek, hogy a legegyszerűbb esemény is érzéki káoszként jelenik meg a számomra. Ez a tapasztalati valóság pedig akaratlanul is diktálja a stílust. Amikor azt mondják: túlírtad, azt mondom: simán lehet, de akkor túl is éltem.

A nyelvezet is feltűnő: bár nem tolakszik előtérbe, mégis különösen szépen formált mondatokkal találkozunk. Volt olyan szerző, akinél hasonló megoldásokat láttál, vagy akihez hasonlítani tudod az írásodat?

Nem igazán. Nem olvasok – legalábbis messze nem annyit, amennyit a családom bölcsész tagjai (nővérem még ma is „kultúrpatkánynak” becéz). Viszont verseket egészen korán elkezdtem írni. A regény is prózaverssorokból indult, amíg egy jó barátom (te) meg nem jegyezte:

„Folytasd csak, ha nem akarsz olvasókat.”

De a költészet nem múlik el nyomtalanul. Sokkal nagyobb nyelvi igényességet követel meg, mint a novella- vagy regényírás önmagában. Mondhatni, hogy a nyelvezet már megvolt – csak történetek és karakterek kellettek hozzá.

Ha már a karaktereknél tartunk: a szerelmi szál egyik szereplője Benjámin, faék egyszerűségű karakter. Miért?

Természetesen kitalált figura, én nem ismertem, nem ismerek és nem is fogok ismerni hasonlót. Viccen kívül, bár nem volt tudatos társadalomkritika, el lehet töprengeni, hogy a társkereső appok világa miért árasztotta el ilyen kiüresedett, felelősségvállalásra képtelen férfiakkal és nőkkel az Y és Z generációt. De Izabella nem marad magára: a meghasadt pszichéjű Bonifác, aki egymaga rögtön tizenkét barát és Pietró, a kedvenc kolléga segítenek abban, hogy kellő iróniával szemlélje a körülötte zajló képtelenségeket.

Mit remélsz, mit fog érezni az olvasó, amikor leteszi a könyvet?

Hogy végig a saját fejében bolyongott. Az unikornisdaráló nemcsak az én történetem, hanem az övé is. Talán mindannyiunkban ott lapul valami közös, egyetemes. Valami, ami

nem pénzzel, hanem képzelettel táplálkozik,

ami nem intézkedni, hanem szemlélődni vágyik. Amit a pörgős, hatékonyságfókuszú, túlszabályozott életünk nap mint nap egyre szűkebb karámba zár. És ami arra vár, hogy kiszabadítsuk onnan: az unikornis. Vagy amit annak hittünk, mielőtt ledaráltuk. Mert végül mind ledaráljuk. Vagy mégsem?

 

A nyitóképet Zalán-Lipák Judit bocsátotta a lap rendelkezésére.