Az album, amelyen megjelent a What’s Going On című dal 1971. május 21-én látott napvilágot. Szövegét Marvin Gaye amerikai soulénekes egy vietnámi háborút megjárt katona szemszögéből írta. Egy olyan fekete amerikai szólal meg benne, aki hazatérve a földi pokolból, otthon sem talál békességet, hiszen társadalmi feszültségek, harag és zavargások fogadják. A feketék elleni támadások ekkor mindennaposak voltak az Amerikai Egyesült Álamokban. Az énekes ezt látva, úgy érezte, nem képes több kedves szerelmesdalt írni. Így született meg a What’s Going On, ami magyarul azt jelenti: Mi folyik itt?
Az eredeti dal
A dal történetéhez hozzátartozik, hogy Berry Gordy, a legendás Motown Records vezetője először hallani sem akart a kiadásáról. Megijedt a társadalomkritikus hangvételtől. Végül az értékesítési igazgató segítségével, de Gordy megkerülésével jelent meg kislemezen, és azonnal óriási siker lett. Gaye pedig – akit „a soul hercegének” is neveztek – írhatott hozzá egy egész albumot. A dallal azonos című lemez a mai napig mérföldkőnek számít, nemcsak zenei, hanem tartalmi szempontból is. Olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek ma is időszerűek: környezetvédelem, háborúk, kábítószerfüggőség, nagyvárosi szegénység, a bántalmazott gyermekek védelme, az összefogás fontossága.
Mi folyik itt? Kérdezte ötven évvel ezelőtt Marvin Gaye, akinek híres dala 2020-ban, George Floyd halála után, a Black Lives Matter nevű mozgalom egyik himnusza lett. Ez a mozgalom békés szándékkal jött létre 2013-ban, ugyanakkor a tavalyi, nyári események után igencsak nehéz leválasztani róla a romboló és megosztó erőket. „A soul hercege” pedig, ha még élne, feltehetően nem örülne ennek. Ha még élne… Ugyanis Gaye-t 1984 áprilisában lelőtték. Csakhogy őt nem egy fehér rendőr ölte meg, mint Floydot, hanem a saját apja, aki gyermekkora óta bántalmazta őt, és aki képtelen volt elviselni fia zenei sikereit.
A zene egyébként, s főképp a hatvanas-hetvenes évekbeli soul, rendkívüli kitörési lehetőséget biztosított sok fekete fiatalnak. Legtöbbjük a pályát felnőttként kezdte. Néhányukból szüleik faragtak már gyermekkorukban profi zenészt. Az egyik leghíresebb menedzserapa Joseph Jackson volt, aki az iparvárosi szegénységből nemcsak a fényűző Kaliforniáig, hanem a világhírnévig is repítette mind a kilenc gyermekét. Kiváltképp a hetediket, Michaelt, aki akkor lett a Motown csodagyereksztárja, amikor Gaye az első nagy sikereit aratta ott. De említhetjük Clarence LaVaughn Franklin baptista tiszteletest is, aki sokat tett azért, hogy lánya, vagyis Aretha, már tizennégy éves korában lemezt adhasson ki, s hogy nevét az egész világ méltán megismerje. Marvin Gaye apja ugyanakkor úgy ragadt bele keserű sorsába, hogy még azt sem tudta feldolgozni: zseniális fia előtt nem akármilyen kapuk nyíltak meg. Ez a viszály túlmutatott egy szokványos apa-fiú konfliktuson. Hiszen nem ritka jelenség, hogy bizonyos – nem csak fekete – családok, közösségek visszarántják, sőt el is pusztítják azt, aki közülük kiemelkedik. Egyébként a már említett Michael Jackson 1987-es Bad című dala épp erre a jelenségre hívta fel a figyelmet egy másik, megtörtént és szintén gyilkossággal végződő esetre utalva.
Az, ami ma az Amerikai Egyesült Államokban történik sokak bűne. Épp annyira vétkesek egyes fehérek, mint egyes feketék. A több száz évig fennálló rabszolgaság következményei átnyúlnak a XXI. századba is. Egyes családokban az apáról fiúra örökölt gyökértelenség, megalázottság és düh ma is kísért. Ebben a társadalomban ma is hátrány feketének születni, és valóban létezik a velük szemben alkalmazott rendőri brutalitás. Ugyanakkor egy ideje a feketéknek is vannak bűneik a fehérekkel szemben. És a fehéreknek is van félni és féltenivalójuk a feketéktől. Azok pedig, akik ma kritizálni merik egyes afroamerikai honfitársaikat, nem a Klu-Klux-Klan hívei, hanem a saját javaikat, életüket, biztonságukat féltő, törvénytisztelő állampolgárok.
George Floyd, akit ma néhol glóriával a fején ábrázolnak, nem szent, hanem erőszakos bűnöző volt, aki korábban több évet töltött börtönben fegyveres rablásért és kokainfogyasztásért. Gyilkosa, Derek Chauvin, a dühödt rendőr, szintén erőszakos ember volt. S nemcsak azért, mert kilenc percen át térdepelt áldozata nyakán. Előélete ettől függetlenül sem volt makulátlan.
Néhány hete Chauvint, egy évvel Floyd halála után majdnem egy évvel, az esküdtszék három vádpontban is bűnösnek nyilvánította. Sorrendben negyven, huszonöt és tíz évet is kaphat. Június derekán derül ki, hogy a bíró pontosan hány év börtönbüntetést szab ki rá. Ugyanakkor már áprilisban sejteni lehetett, hogy az amerikai igazságszolgáltatás ebben az ügyben igyekszik majd olyan ítéletet hozni, amellyel megelőzhet a tavaly nyárihoz hasonló erőszakhullámot és bizonyos értelemben példát is statuál. Egyes demokrata képviselők, mint például Maxine Waters, gyakorlatilag prejudikálták az ügyet, mondván „további erőszakot szül”, ha a bíróság ítélete nem lesz „megfelelő”.
De vajon meddig sikerül elodázni egy következő adok-kapok helyzetet? Meddig tartható a palackban, az oda visszagyömöszölt szellem? És mi lehet itt a megoldás? Van-e egyáltalán? Nehéz kérdés ez, és félő, nem létezik rá bölcs és főként a gyakorlatba is átültethető javaslat.
Mégis, ha már a Black Lives Matter (feltehetően) békés szárnya előcitálta Marvin Gaye hajdani remekművét, érdemes azt figyelmesen újrahallgatni. Főképp a második versszakát, amit az énekes a saját apjának írt, aki végül lelőtte őt: „Apa, apa, nincs szükségünk arra, hogy ezt fokozzuk. / Látod, a háború nem válasz / Mert csak a szeretet képes legyőzni a gyűlöletet / Tudod, hogy meg kell találnunk a módját annak, / hogy szeretetet hozzunk ma ide.”
A dalhoz 2020-ban készült videó
Gyermekien naiv, ugyanakkor szívbe markoló sorok ezek. Főképp, ha ismerjük a szerző halálának a körülményeit, és főképp, ha megértjük, ez nemcsak egy fekete apának, vagy a fekete apáknak szól, hanem minden apának (és anyának), akik gyermeket nevelnek, vagyis jövőt teremtenek. Illúzió? Igen. Mint ahogyan az is az, ha úgy gondoljuk, hogy a létező társadalmi feszültségek fokozása és fenntartása nem különféle politikai és hatalmi játszmák része.
Mindenesetre a szellem most nyugszik a palackban. „A soul hercegének” csodálatos dala pedig ugyanolyan gyönyörűen szól ma is, mint 1971 májusában. Ugyanazt jelenti, és ugyanarra buzdít, mint kereken ötven évvel ezelőtt. Sokan mégis úgy értik vagy értik félre, használják vagy használják föl, ahogyan akarják, vagy ahogyan a saját érdekük megkívánja.
