Komcsi írót pedig, hacsak kötelező olvasmányként végképp el nem kerülhető, nem olvasunk – vallottuk ifjúkorunkban. A Kun Béláék legszorosabb köréhez tartozó, a harmincas években moszkvai propagandistaként működő Lengyel József pedig kétségkívül ilyen komcsinak számított. Egyetemista évfolyamtársam, egy református pap fia adott a kezembe először Lengyel József-írást, amely felkeltette az érdeklődésemet.

„Állítsuk vissza a pártmaximumot!” – sürgette a veterán író, vagyis a párttagok ne kereshessenek többet a szakmunkások átlagfizetésénél.

A becsületes és naiv Lengyel ettől várta, hogy a párt majd megszabadul a rátapadó karrieristáktól.

Imponált ez az utópia, noha irrealitása nyilvánvaló volt. De ezen keresztül megsejtettem, hogy lehetnek becsületes, hívő kommunisták is. Ezzel az élménnyel vettem kezembe jóval később egy vaskos Lengyel-kötetet, amelyet azután szinte egyhuzamban olvastam végig. Noha akkoriban már megszűnt a kommunista cenzúra, s túl voltam többek között Szolzsenyicin Gulagján (1980-ban a háromévente engedélyezett harmincnapos nyugati utazásból másfél napot ennek olvasásával töltöttem egy párizsi emigráns magyar fiú otthonában), Mindszenty Emlékiratain és Arthur Koestler Sötétség délbenjén, mégis felkavaró hatással voltak rám ezek a tökéletesre csiszolt rövid írások.

A börtöntől a büntetőtáboron át a száműzetésig mutatja be az üldöztetés stációit az Elejétől végig című naplószerű kisregény. Bűnöst és bűntelent egyaránt elnyelt a gigantikus börtön, majd a számos büntetőtábor, de

„a vétek nélküliek nem ártatlanságuk miatt kerültek ide és a bűnösök se bűneikért”.

A Gulag-rendszer különös gonoszsága, hogy a politikai üldözötteket hétpróbás bűnözők terrorjának is kiteszi, akik kevés megmaradt értékeikből is kiforgatják őket. Különösen megrázó a végre szabadulók Szibériából való hazavergődésének ábrázolása egy bűnözőkkel teli vonaton.

Makarovóban, szibériai száműzetése idején, 1953-ban kezdte el írni Kicsi, mérges öregúr című novelláját, amely a vizsgálati fogságban összezsúfolt, a korabeli szovjet társadalom teljes keresztmetszetét reprezentáló tömeg mindennapi szenvedésének szikáran tárgyilagos ábrázolásával adja a sztálini terror irracionalitásának megrendítő képét.

Egy éjjel a csupán a tudománynak és tanításnak élő professzorért is eljön a nagy autó. A tudós fizikus a bolsevik forradalom óta próbál szigorúan apolitikus módon a szakmájának élni, a vallástól a pártéletig mindent azzal elszigetelni magától, hogy „nem az én szakmámba tartozik”. Balszerencséjére azonban arra a kérdésre is – „tudja-e, hogy vezérünk az egész emberiség vezére?” – ezt a feleletet adta. Az első szovjet tank tervezője, aki a börtönben drótdarabokból tűt faragva hasznosítja műszaki érzékét, magyarázza meg neki: „Ez agitáció. Maga csudálatra méltó kivétel, maga tényleg mondott valamit.”

A pokoli körülmények között is megmutatkozó mikrotársadalmi szolidaritást példázza, hogy miközben

„még a padlón is négy váltásban aludtak. De azért a kihallgatásról jövőknek, az agyonfárasztottaknak, megkínzottaknak mindig egész ágyat szabadítottak fel.”

S egy ilyen alkalommal történik a zajgó cellát is elnémító csoda: a korábban a dohányfüsttől dührohamot kapó professzor a nyakszirtjére záporozó ütések közepette egy éppen a keze ügyébe került hamutartóból csikkeket gyűjtött, s rejtett a zsebébe, nikotinéhségtől szenvedő rabtársai számára.

Külön kis gyöngyszem az egymást jóban-rosszban támogató marxista Iván Timofeics és a vallásos Kondrát Ivanovics szelíd vetélkedése egy közösen patronált fiú lelkéért. „Egymást nem agitálják. De a kisfiút, aki az iskolapadból került ide, mind a ketten a maguk eszméjének akarják megnyerni. Iván Timofeics azt szeretné, ha marxista materialista lenne. Kondrát Ivanovics meg Istenben való hitet szeretne belé oltani. De akárhogy is, a fiúnak két apja van itt, két komoly és magához szigorú példaadó.”

 

Nyitókép: Fortepan, adományozó: Bojár Sándor