A szigetet a vallási törésvonal mentén 1921-ben osztották ketté, és a két világháború között Sir James Craig, az országrész első miniszterelnöke még elégedetten jelenthette ki, hogy „protestáns parlamentünk van egy protestáns államban”.  A katolikusok a hat északi protestáns megyéből összerakott államban akkor még csak a népesség egyharmadát alkották, a magasabb születési arányszámuk azonban fokozatosan apasztotta a protestáns többséget. A politikai dominancia azonban egy évszázadon át az unionista, vagyis az Egyesült Királysághoz ragaszkodó protestánsoké volt. A 2021-es népszámlálás viszont már azt jelezte, hogy a katolikusok aránya meghaladja a protestánsokét: negyvenhat százalékot alkottak negyvennégy százalékkal szemben.

Michelle O’Neill valójában 2022 májusa óta várományosa volt a kormányfői pozíciónak, az akkor tartott helyi parlamenti választáson ugyanis – első ízben – az Ír Köztársasággal való egyesülést szorgalmazó párt, a britellenes hagyományt ápoló Sinn Féin [’mi magunk’, ejtsd: sin féjn] nyerte a legtöbb mandátumot. Miért kellett akkor mostanáig várni arra, hogy a Stormont, azaz a belfasti törvényhozás megválassza őt? És hogy ismét megalakulhasson a működőképes önkormányzat? A válasz rögtön felvillantja az észak-írországi politika roppant bonyolultságát. A harminc évig húzódó polgárháborús állapotot lezáró 1998-as nagypénteki egyezmény előírta ugyanis, hogy az országrészt csak mind a két nagy politikai tömb, vagyis a protestáns és a katolikus közös részvételével lehet kormányozni; az „első minisztert” a legerősebb protestáns tömörülés, a Demokratikus Unionista Párt adta, a helyettesét pedig a katolikus Sinn Féin.

Michelle O’Neill részvétét nyilvánítja az elhunyt Martin McGuinness iránt, aki Sinn Féin-politikusként a békefolyamat és a nagypénteki megállapodás hajtóereje volt

 

Az ígéretesen bontakozó békefolyamatot a Brexit torpantotta meg; aligha véletlen, hogy az északírek csaknem ötvenhat százaléka az uniós tagság mellett voksolt.

Emlékezetes, hogy 2019 októberében Boris Johnson miniszterelnök olyan kilépési megállapodást kötött az Európai Unióval, amelynek kiegészítése, az úgynevezett északír protokoll Észak-Írországot az unió egységes piacában és vámközösségében hagyja, azzal, hogy emiatt az országrészbe érkező brit árukat különféle vámjellegű ellenőrzéseknek kell alávetni. A Demokratikus Unionista Párt, amely egyébként az EU-val való szakítás híve, a leghatározottabban tiltakozott Észak-Írország és Nagy-Britannia gazdasági szétválasztása, a tengeri határ létesítése ellen, nem alaptalanul hivatkozva a királyság egységének veszélyeztetésére. Johnson azonban, bátran mondhatjuk, „beáldozta” Észak-Írországot azért, hogy megköthesse az egyezményt, amelyet a DUP képviselői a westminsteri parlamentben meg sem szavaztak. 2022 februárjában pedig, tehát nem sokkal a májusi parlamenti választás előtt a legerősebb protestáns párt úgy döntött, hogy tiltakozásul kivonul a Sinn Féinnel közös kormányzásból, és mindaddig nem is tér vissza, amíg London nem változtat a kifogásolt protokollon. Johnson nem zárkózott el a DUP igényének kielégítésétől, csakhogy a Brüsszellel kötött nemzetközi egyezményt egyoldalúan nem lehetett átírni, noha, tegyük hozzá, erre is történt kísérlet. Észak-Írország ezzel (ismét) elveszítette saját önkormányzatát.

2023 februárjának végén Rishi Sunak kormányfő nagy áttörésként tálalt új egyezményt kötött Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével. A „windsori keretmegállapodás” azt tartalmazta, hogy az északír kikötőkbe érkező áruk számára két sávot alakítanak ki: egy zöldet azoknak, amelyek az országrészen belül maradnak, s amelyek esetében már egyszerű digitális nyilatkozat is elégséges, s egy pirosat az EU-ba továbbhaladóknak. Ennél is fontosabb volt, hogy Belfast vétójogot kapott az új uniós szabályok ügyében; ha a Stormontban a két vallásközösségből legalább két párt harminc képviselője kifogást emelt, a brit kormány felfüggeszthette az érintett uniós rendelkezés észak-írországi bevezetését. A tory képviselők ezt el is fogadták, a DUP és vezetője, Jeffrey Donaldson viszont – némi habozás után – elutasította, mondván, ez nem elégséges mértékű előrelépés. A protestánsok tehát továbbra is bojkottálták az önkormányzat helyreállítását.

Idén január végén Donaldson mégis átgondolta a helyzetet, és pártja vezetőit rávette arra, hogy térjenek vissza a katolikusokkal közös kormányzáshoz.

Attól fogva ugyanis, hogy 2023 októberében a windsori keretegyezmény hatályba lépett, nyilvánvalóvá vált, hogy – tetszik, nem tetszik – jobb megoldásra nem számíthatnak.  A patinás konzervatív lap, a Spectator találó megfogalmazásával élve ily módon a toryk helyett az észak-írországi unionistáknak kellett a Brexit árát megfizetniük. Az EU-ból való kilépés ugyanis óhatatlanul együtt jár a belső határ elfogadásának kényszerével. Donaldson érvelését segítette, hogy London 3,3 milliárd font extra támogatást ígért Belfastnak, ha a DUP szakít a bojkottal. Sokan azonban úgy vélik, hogy a pártelnök túl nagy engedményt tett, s az ominózus protokoll teljes eltörléséig a protestánsoknak nem lenne szabad részt venniük a kormányzásban.

Michelle O’Neill Gerry Adamsszel, a Sinn Féin azon politikusával, akit sokan az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg nevű terrorszervezet tagjának mondtak, bár ő ezt mindig tagadta, és a brit hatóságok sem tudták rábizonyítani 

 

Az új kormányfő, O’Neill első beszédében a megbékélés szándékát jelezte, amikor – gesztust téve a másik oldal felé – kijelentette, hogy a több mint háromezer életet követelő felekezetközi konfliktus minden áldozatát sajnálja, „kivétel nélkül”. A Sinn Féin természetesen egyáltalán nem tett le a sziget újraegyesítésének programjáról, bár 2022-es kampányában tudatosan a háttérbe szorította e témát, inkább a szociális kérdésekre helyezve a hangsúlyt. (Az 1998-as egyezmény népszavazás útján és London egyetértésével jogi lehetőséget teremtett az egyesítésre, melyet a közvélemény-kutatások szerint a lakosságnak csak a harmada támogatna.) Sok tehát még a megoldatlan kérdés; a pesszimisták szerint ezért egyelőre csak átmeneti nyugalomról beszélhetünk, tartós megbékélésről még nem.

A szerző történész