Az ENSZ Közgyűlés nyolcvanadik ülésén felszólaló amerikai elnök, forrás: UN Photo, Laura Jarriel
Bolton nyomában
Miközben Trump gyakran nyilvánul meg a világpolitika számos szereplőjét, köztük nemzetközi szervezeteket illetően, túlzás lenne azt állítani, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete az elnök kitüntetett figyelmét élvezné. Második elnöki ciklusában egyelőre nincs olyan ENSZ-nagykövete, akit kifejezetten erre a feladatra szánt volna: elnöki beiktatása napján Elise Stefanikot jelölte a pozícióra, ám döntését márciusban visszavonta, mivel a kongresszusi képviselőnő pályaváltása veszélyeztette volna a törékeny republikánus többséget az amerikai törvényhozás alsóházában. Trump végül azt a Mike Waltz-ot választotta, aki eredetileg nemzetbiztonsági főtanácsadójaként szolgált, és akinek szenátusi jóváhagyása részben egy politikai alku eredményeként jött létre, csupán napokkal az ENSZ Közgyűlés előtt.
Trump mégis előszeretettel vesz részt a Közgyűlés éves ülésein, ahonnan csak a 2020-as koronavírusjárvány idején maradt távol. Idei felszólalásában is a nála rutinszerű, államtisztviselőktől szokatlan kijelentésekkel operált. Lokálpatriotizmusa és üzleti háttere kifejezetten relevánsnak bizonyult, a New York-i ingatlanmogul ugyanis egy 2005-ös kongresszusi meghallgatására utalva idézte fel, hogy az ENSZ székházának épületét ő olcsóbb és jobb kivitelezésben renoválta volna, jóllehet az illetékesek a költségesebb és gyengébb színvonalú alternatíva mellett döntöttek, ami szerinte mindmáig szemlélteti az ENSZ működésének alapproblémáját.
Sőt, Trump szerint második hivatalba lépése óta két dolgot kapott az Egyesült Nemzetek Szervezetétől: „egy rossz mozgólépcsőt és egy rossz súgógépet” – utalva a beszéd napján felmerült technikai malőrökre. Az élcelődés alaptalan, tekintve hogy egyik problémáról sem az ENSZ tehetett, amelynek amerikai finanszírozását a Trump-adminisztráció kiadáscsökkentése is súlyosan érintett. Érdekes módon a trumpi megjegyzések emlékeztetnek az elnök szemében egyébként mára persona non gratává lett nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton korábbi ENSZ-nagykövet 1994-es észrevételére, miszerint az ENSZ „nem létezik. Nemzetközi közösség van, amelyet ha jónak lát, az egyetlen nagyhatalom, az Egyesült Államok irányít. A New York-i titkársági épülete harmincnyolcemeletes, ha ma tízet elvennénk belőle, nem érződne a különbség.” Akár Trump szarkasztikus, akár Bolton kritikus megjegyzését nézzük, a háttérben ugyanazt a trumpi költői kérdést látjuk: „Mi az ENSZ célja?”
A szuverenitás vagy dominancia védelme?
Az amerikai elnök feltűnően nagy hangsúlyt fektetett két témára: a migráció és a klímaváltozás kérdésére, mindkettőt a nyugati országok egzisztenciális válságával társítva, jóllehet az ENSZ fórumain megszokottakhoz képest szögesen ellentétes értelmezésben. A migráció kapcsán Trump a nemzeti szuverenitás védelmére szólította fel az országokat, noha üzenete nemcsak a tömeges illegális bevándorlás és annak biztonsági, gazdasági és társadalmi következményei elleni küzdelemről szólt. Az elnök szerint az ENSZ aktívan hozzájárul a nemzetközi migrációs hullámok felerősítéséhez, ami a nyugati országok határainak tömeges megsértését és az illegális bevándorlók beözönlését eredményezi. Trump hasonlóan bírálta a klímaváltozás elleni fellépés támogatóit, különösen a párizsi éghajlatvédelmi egyezményt: szerinte a nyugati országok az energiabiztonságuk és így végső soron a gazdaságuk jövőjét kockáztatják vitatható globális klímamérföldkövek elérése érdekében. Röviden: a „nyitott határok kísérletével” és a zöldenergiára való áttérés „átverésével” a nemzetállamok tulajdon társadalmi-kulturális és politikai-gazdasági romlásukat idézik elő.
Ugyanakkor a trumpi retorikából helyenként kitűnik egy másik olvasat is. A migráció kapcsán Trump megjegyezte, hogy az illegális bevándorlás felszámolása humanitárius okokból is szükséges, az embercsempészet és az annak nyomán kibontakozó erőszak és visszaélés ugyanis nők és gyermekek sokaságát sújtja, és egyben a kábítószerkereskedelem melegágyát képezi. A klímaváltozás elleni küzdelem kapcsán Trump megjegyezte, hogy míg a nyugati országok egymással versenyeznek a zöld átállási programjaikban, addig ez utóbbiakhoz a technológiát az a Kínai Népköztársaság szállítja, amely ebben a versenyben csak látszólag vesz részt, valójában fokozza nem megújuló forrásokra épülő energiatermelését. Ebben az olvasatban Trump a nyugati világ gazdasági dominanciájának feladását panaszolja fel, amelyben az ENSZ és globális programjai akarva-akaratlanul segédkeznek. Vagyis az ENSZ nem csupán a liberális nemzetközi rend egyik kiemelt intézménye, hanem egyre inkább a Nyugat-ellenes kihívók érdekeit kiszolgáló „globalista” eszköz.
Amerikai vezetés útiterv nélkül
Az ENSZ irányába megfogalmazott trumpi kritikát sokan hajlamosak párhuzamba állítani a wilsoni internacionalizmussal szembeni hagyományos republikánus szkepszissel, vagyis azzal a nem intervencionalista attitűddel, ami miatt az Egyesült Államok a két világháború között távol tartotta magát az ENSZ elődjének tekintett Nemzetek Szövetségétől. A helyzet valójában majdhogynem fordított, Trump ugyanis nem arra panaszkodott, hogy az ENSZ berángatja Washingtont távoli háborúk örvényébe, hanem épp ellenkezőleg: az elmúlt hónapokban a nemzetközi fegyveres konfliktusok megoldására irányuló törekvései során Washington lényegében nem kapott segítséget a nemzetközi szervezettől. Bár sokan vitatják a Trump-adminisztráció teljesítményét e téren, az mindenképp tény, hogy számos konfliktust megpróbált elmozdítani addigi holtpontjáról. Trump elnök az ENSZ Közgyűlés előtt elmondott beszédében is további együttműködésre hívta az országokat a nukleáris, illetve a vegyi és biológiai fegyverzetkorlátozás terén. Washington tehát továbbra is vezető szerepet kíván beölteni a nemzetközi biztonság szempontjából fontos kérdésekben. Trump e tekintetben is mintegy megkövette Boltont, aki korábban a világpolitika meghatározó tényezőjeként, mint láttuk, nem a „nemzetközi közösséget”, hanem az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepét nyomatékosította.
Mindazonáltal az amerikai ajánlat pozitív nemzetközi fogadtatását számos tényező nehezíti. Egyrészt Trump kendőzetlen stílusa és tranzakcionalista tárgyalási módszerei alaposan kikezdték az amerikai puha hatalmat, vagyis Amerika politikai vonzerejének gyengülése Trump akár jogos és helyes elképzeléseit is eleve kudarcra ítélheti. Másrészt a biztonsági kihívások szelektív, illetve realista logika mentén történő megoldása gyakran zéróösszegű játékokat eredményezhet, vagyis hiába nyújtja jobbját Trump a világ országainak, ha közben baljával magukra hagyja (vagy akár kíméletlenül bünteti) őket.
Talán a legnagyobb nehézséget azonban az amerikai útiterv kidolgozottságának hiánya okozza. Trump beszéde az ENSZ Közgyűlésen abból a szempontból is reprezentatív volt, hogy számos olyan elemet tartalmazott, amelyek inkább egy belpolitikai kampányba, semmint a világ fórumára illenek (Joe Biden nevét például hatszor is említette). Sőt, egyes gondolatait, például Ukrajna támogatásának fokozását vagy az Oroszországi Föderáció fokozottabb nyomás alá helyezését az USA elnöke a Közgyűlésen kívül, mellékes megjegyzések formájában fejtette ki, illetve konkretizálta: míg az előbbi fórumon csak az orosz-ukrán háború nem várt elhúzódásáról és Moszkva rossz fellépéséről beszélt, az utóbbiakban váratlan retorikai pálfordulással az ukrán területi integritás teljes visszaállítását vetette fel.
Mindennek megfelelően csak két dolog tűnik biztosnak: Donald Trump a maitól eltérő nemzetközi politikában törne vezető szerepre, és ennek kibontakozásáról mindenki utolsóként értesül.
A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa
Az ENSZ nyolcvan évéről szóló írásunkat lásd itt.
