Fordulópont volt ez az esztendő nemcsak az emberiség, hanem a nemzetközi jog történetében is. Addig soha nem tört ki olyan elemi erővel az általános békevágy és a nemzetközi együttműködési készség, ami a világháború hullahegyei után aligha volt meglepő. A hetven-nyolcvanöt millió halott mögött ott állt a csúcsra járatott nacionalizmus, az alapvető emberi jogi és civilizációs együttélési normák tagadása és a különböző világmegváltó ideológiák ádáz küzdelme. Így nem csoda, hogy a legtöbb 1945-ös fontos intézkedés éppen ezeket igyekezett valamilyen formában megzabolázni.
Középre húzás
A nemzetközi kapcsolatokban az egyik eszköz a multilateralizmus erősítése lett (azaz az addig fetisizált és ebben a formában immár köz- és önveszélyes nemzeti szuverenizmus mérséklése), a jogban pedig a Nyugaton született emberi jogok eszméjének univerzálissá tétele. A szociálpolitikában sokan a megoldást a középre húzásban látták, azaz olyan intézkedések meghozatalában, amelyek a társadalom középrétegeit igyekeztek kiszélesíteni. Az előző, háborús évtized fejleményeinek tükrében ezek mind ambiciózus és drámai változások voltak, amelyek keresztülvitelét főleg a második világháború okozta sokk tette lehetővé. Mindez össztársadalmi szinten egyfajta oltásként is hatott a kirekesztő, ordas eszmékkel és a radikálisan populista, manipulatív eszközökkel szemben, a politikában pedig megfontolt és mérsékelt erőket hozott előtérbe. Európában főleg a kereszténydemokrata, a liberális és a szociáldemokrata pártok, az USA-ban a két nagy párt mérsékelt szárnyai lettek a hangadók. De Nyikita Hruscsov kommunista főtitkár személyében egyfajta önmérséklés és középre húzás még az egypárti diktatúra körülményei között élő Szovjetunióban is megjelent.
Kimegy a divatból a párbeszéd
Az ordas eszmék és szélsőségesség elleni oltás hatása azonban az elmúlt egy-két évtizedben csökkent. Ismét radikális erők kerülnek előtérbe, amelyek így vagy úgy a vezérkultuszon alapulnak, felszámolják az oly nehezen kiépített politikai-jogi fékek és ellensúlyok rendszerét, és saját közösségeik érdekeit mindenek fölé helyezik. A hatalommegosztás és jogállamiság eszméje (és egyáltalán a jog szerepe) ismét a hatékonyság kerékkötőjének tűnik, a vagyoni olló pedig szélsőségesen kinyílik. Ismét terjedőben vannak a különböző obskúrus tanok és elkorcsosult, a magukat világmegváltónak feltüntető, de valójában világvesztő ideológiák. Mérsékeltnek lenni, a többiekkel konstruktív párbeszédre törekedni kezd kimenni a divatból. Az összes említett tendenciát végül a technikai és tömegkommunikációs fejlődés vívmányai teszik még félelmetesebbé. Hitler, Mao és Sztálin csak álmodhatott volna olyan eszközökről, amelyek most a modern államok, vállalatok és immár az egyének számára is rendelkezésre állnak.
Az ENSZ újdonsága
Nem az ENSZ volt az első általános hatáskörű és egyetemes ambíciókkal rendelkező kormányközi (azaz államok alkotta) nemzetközi szervezet, amely a nemzetközi biztonság és világbéke megőrzését tűzte ki a zászlajára, hiszen az első világháború után már megszületett a hasonló ambíciójú Nemzetek Szövetsége (Népszövetség). Az azonban az 1930-as évek végén éppen a béke megőrzésében mondott látványosan csődöt. Rajta kívül már korábban is léteztek az egyetemes együttműködés elősegítésére létrehozott nemzetközi szervezetek, ezek azonban nagyon konkrét és speciális profillal rendelkeztek. Ilyen volt például a mezőgazdasági, munkaügyi, postai vagy éppen távközlési (távirati) együttműködés. Az utóbbi trendet a szakosított szervezetei és intézményei (FAO, UNESCO, UNICEF stb.) révén az ENSZ is folytatta.
Az ENSZ újdonsága azonban másban rejlett. Amíg a Nemzetek Szövetsége még mindig el tudta képzelni a jogszerű háborút, addig az ENSZ Alapokmánya egyértelműbben fogalmazott: „A Szervezet összes tagja köteles nemzetközi viszályaikat békés eszközökkel és oly módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe.”
Az Alapokmány egész fejezetet szentelt a béke veszélyeztetése, a béke megszegése és támadó cselekmények esetében az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) által végrehajtandó intézkedéseinek. Kimondja ugyan azt, hogyha ezek elégtelenek, úgy a Biztonsági Tanács „légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához vagy helyreállításához szükségesnek ítél. Ezek a műveletek az Egyesült Nemzetek tagjainak légi, tengeri és szárazföldi hadereje által foganatosított tüntető felvonulásból, zárlatból (blokád) vagy egyéb műveletekből is állhatnak.” De a hangsúlyt a szöveg az egyéb műveletekre tette.
Az államok önvédelmi jogáról azonban gondoskodott: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette. A tagok az önvédelem e jogának gyakorlása során foganatosított rendszabályaikat azonnal a Biztonsági Tanács tudomására tartoznak hozni, és ezek a rendszabályok semmiképpen sem érintik a Biztonsági Tanácsnak a jelen Alapokmány értelmében fennálló hatáskörét és kötelességét abban a tekintetben, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása végett az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye.”
Paradigmaváltás a nemzetközi jogban
További újdonság volt, hogy amíg a Nemzetek Szövetsége „a klubszabályzat csak a klubtagokat kötelezi” elve alapján állt, addig az Alapokmány a nem tagok számára is megállapított kötelezettségeket: „A Szervezet biztosítja, hogy amennyiben a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükséges, azok az államok is, amelyek az Egyesült Nemzeteknek nem tagjai, ezeknek az elveknek megfelelően járjanak el.” Tehát azok az államok is békés, azaz agressziómentes magatartásra lettek kötelezhetők, amelyek nem írták alá az ENSZ Alapokmányát. Ez a paradigmaváltás a nemzetközi jogban a második világháború borzalmai nélkül aligha ment volna végbe.
Az esetleges fegyveres akciók koordinálására 1945-ben létrehozták a BT öt állandó tagjának vezérkari főnökeiből a Vezérkari Bizottságot, de a hidegháború miatt nem tudta igazából kifejteni a tevékenységét. Sőt, az agresszorral szembeni fegyveres fellépésre valójában csak egyszer került sor, mégpedig Kuvait iraki megtámadásakor (1991). A többi akció jogi megítélése már nem egyértelmű, talán a délszláv háborúkat lezáró daytoni béke (1995) kivételével.
Nagyhatalmi kompromisszum
Az ENSZ „zászlóshajóját” jelentő „kéksisakos” békeműveleteket szinte csak közvetve lehetett levezetni az Alapokmányból. Az első (békefenntartó), majd a második generációs békeműveletek (békekikényszerítés és békeépítés) igazi kibontakozását a nyolcvanas évek végétől a nagyhatalmak hidegháború utáni kompromisszumkészsége tette lehetővé, ahogy magát az ENSZ-t is a második világháborúban győztes nagyhatalmak kiegyezése teremtette. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és a Szovjetunió helyébe lépő Oroszország most is állandó tagsággal rendelkezik az ENSZ BT-ben. Ez gyakorlatilag úgynevezett vétójogot is biztosít számukra. Az állandó tagok kiszélesítésére irányuló kísérletek eddig kudarcot vallottak. Az alapítók annak idején saját érdekeiket tartották szem előtt, s ezen nincs mit csodálkozni. Minden nagy konfliktus a győztesek szájíze szerint ér véget, és azok olyan nemzetközi intézményi konstrukció létrehozására törekednek, amely hosszú távon garantálja az elért eredményeiket. Ez nem volt másként a harmincéves háború (1648) végén és a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1815) sem.
Európai civilizációs konstrukció
Szerencsére a háborúban a részt vevő felek közül a konstruktívabb és humánusabb – vagy magukat legalább annak beállító – erők kerekedtek felül. Az ENSZ pedig előzményeivel együtt az európai civilizációból sarjadt, amelynek részét képezi az Egyesült Államok, a történelmi Oroszország, Latin-Amerika, a volt Brit Birodalom (ma Nemzetközösség) és még néhány más állam is. A többiek ezt mintegy tudomásul vették. Paradox módon a keresztény alapú európai felvilágosult és humanista civilizációnak ezt a konstrukciót úgyszólván az utolsó pillanatban sikerült tető alá hoznia, hiszen azóta egyre gyorsabban kezd visszaszorulni.
A felsorolt „alapító” régiók túlsúlya megnyilvánult a BT összetételében is. 1965-ig ugyanis e kulcsfontosságú szervnek csak tizenegy tagja volt. Az állandó tagokon kívül az 1946-ban elért londoni gentlemen’s agreement alapján két hely járt még Latin-Amerikának és egy-egy hely Nyugat-Európának, Kelet-Európának, a Brit Nemzetközösségnek és a Közel-Keletnek. A hidegháború kibontakozása idején azonban az USA blokkolni kezdte a Szovjetunió kelet-európai csatlósainak megválasztását, ami rengeteg feszültséghez vezetett. Végül 1965-ben egy közgyűlési határozat formájában új kompromisszum született, amely az addigi hat választott tag helyett tízet biztosított. Azokat a BT javaslatára a Közgyűlés választotta meg két évre, és azonnal nem voltak újraválaszthatók. Az új földrajzi megosztás a következő volt: öt hely járt együttesen Afrikának és Ázsiának, továbbra is kettő Latin-Amerikának, egy Nyugat-Európának és a hozzá hasonló berendezkedésű államoknak (Ausztrália, Kanada, Új-Zéland), és egy a szocialista Kelet-Európának. Az arányosabb megosztás azonban még mindig a nyugati civilizáció túlsúlyát jelezte, de ezt az Európán kívüli világ előretörése miatt bármilyen más – az EU szempontjából remélhetőleg még elodázható – reform tovább csökkenti. A kérdés inkább az, hogy a már bent lévő és egyre önzőbbé váló nagyhatalmak hogyan viszonyulnak majd hozzá.
Maradandó teljesítmények
Ahogy az Alapokmány kimondja, az ENSZ: „gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegű nemzetközi feladatok megoldása útján, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést” is próbál létesíteni. Ezt a célt szolgálja főleg a Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) és egy sor külön létesített szakosított szervezet, alap, ügynökség és egyéb intézmény (FAO, UNDP, UNESCO, UNICEF stb.).
Az ENSZ 1948-ban, majd 1966-ban maradandót alkotott az emberi jogok eszméjének egyetemessé válása, illetve az 1961-ben és 1963-ban pedig a diplomáciai és konzuli kapcsolatok jogának kodifikálása területén. Szintén kulcsfontosságúnak bizonyult a nemzetközileg szabályozott menekültügy előmozdítása és az egész világra való kiterjesztése. A Népszövetség ugyanis csak a polgárháború utáni oroszországi és örmény menekültekkel foglalkozott. A világszervezet továbbá sokat tett az éhínség és betegségek visszaszorítása, a gazdasági, környezetvédelmi és egyéb fejlesztési együttműködések érdekében is. A kultúra, oktatás és művelődés területéről nem is beszélve.
Nyilván az ENSZ nem mindenható, és a működése is nehézkes, hiszen nagyon eltérő kultúrájú, mentalitású és érdekeltségű népeket igyekszik közös célok irányába terelni. Sok konfliktust nem tudott megelőzni vagy kezelni. Sőt, még népirtások is előfordultak a fennállása alatt. Rá is igaz viszont a mondás, hogy ha nem lenne, akkor ismét fel kellene találni. A világ nélküle mindenképpen rosszabb lenne. Mint sok más globális intézmény, 2025-ben az ENSZ is komoly kihívásokkal szembesül, de remélhetőleg átvészeli a mostani nehéz időket, és megtalálja régi-új helyét az átalakuló világban.
A szerző alkotmányjogász, történész, az NKE tanára, a HUN-REN munkatársa
Nyitókép: Béke-emlékmű New Yorkban az ENSZ-székház mellett; Antun Augustinčić horvát szobrász alkotását Jugoszlávia ajándékozta a nemzetközi szervezetnek 1954-ben (UN Photo/Manuel Elías)
