„Minden este megkérdezem magamtól, hogy miért kell minden országnak dollárban kereskednie… – idézi Niall Ferguson a Bloombergen megjelent írásának elején Luiz Ináció Lula da Silva újonnan megválasztott brazil elnököt, aki egy Sanghajban, idén áprilisban tartott pénzügyi konferencián sérelmezte az amerikai dollár globális uralmát. –  Ki döntötte el, hogy az arany után a dollár lesz az alap? Ma az országoknak a dollárt kell hajszolniuk azért, hogy exportálhassanak, miközben a saját valutájukban is exportálhatnának.”

Ezek a vádak – írja Ferguson – egyáltalán nem új keletűek.

Annak idején, 1965-ben de Gaulle francia elnök is hasonló kritikát fogalmazott meg:

„A konvenció, miszerint a dollárnak nemzetközi valutaként transzcendens értéke van, már nem az eredeti alapokon nyugszik… A tény, hogy sok ország elfogadja a dollárt…, hogy kiegyenlítse az amerikai fizetési mérleg hiányát, lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy ingyen adósodjon el külföldi országok felé. Vagyis amivel ezeknek az országoknak Amerika tartozik, azt dollárban fizeti ki, amit viszont a kénye-kedve szerint bocsát ki. (…) Ez az Amerikának tulajdonított egyoldalú képesség terjesztette el azt a hiedelmet, hogy a dollár pártatlan, nemzetközi kereskedelmi eszköz, miközben valójában olyan hiteleszköz, amely egyetlen államtól függ.” Az elmúlt időszakban pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök pedzegette Hszi-csin Ping kínai elnök moszkvai látogatásakor, hogy Oroszország kész arra, hogy dollár helyett a kínai jüant használja néhány afrikai és ázsiai országgal való kereskedelmi ügyletében.

Ferguson saját korábbi írására is hivatkozik, amelyben még 2004-ben arra figyelmeztetett, hogy az euró rövidesen átveheti a dollár szerepét nemzetközi tartalékvalutaként. Az azóta eltelt majdnem húsz évben ebből annyi következett be, hogy az euró megszilárdította helyét a dollár utáni második valutaként. Mindenesetre a történész ma már erre való tekintettel is fenntartásokkal fogadja azokat a mostanában olvasható és az idézett politikusok ábrándjaival egybecsengő, pénzügyi szakemberektől és újságíróktól származó jóslatokat, miszerint a dollár uralmának hamarosan vége. Peter C. Earle közgazdász szerint például „a dollárnak mint a nemzetközi kereskedelem lingua francájának sorsa hosszú távon már megpecsételődött”. Gillian Tett,

a Financial Times újságírója szerint pedig „fel kell készülnünk a multipoláris valutavilágra”.

Az ugyanitt megjelent cikkében Robin Wrigglesworth pedig egy friss kutatásra hivatkozva a dollár 2022-es hirtelen piacvesztésének legfőbb okát abban látja, hogy az Ukrajnában zajló háború miatt a dollárban, külföldi bankszámlákon tartott orosz vagyonok tulajdonjogot sértő zárolása a pénzpiacokból egyfajta pánikreakciót váltott ki. A másik ilyen, gyakran hangoztatott álláspont szerint az USA szankciós politikája is nagyban hozzájárul a dollár nemzetközi súlyának csökkenéséhez.

Legalább ennyi olyan elemzést lehetne azonban idézni, mondja Ferguson, amely szerint túlzás lenne bármiféle komolyabb válságot emlegetni. Ha ugyanis jobban megnézzük az adatokat, akkor világosan kiderül, hogy a dollár súlya a nemzetközi kereskedelemben az elmúlt húsz-harminc évben egyáltalán nem csökkent. Brent Donelly pénzügyi szakértő elemzése szerint például más valutákkal összehasonlítva a dollárban lebonyolított globális pénzügyi tranzakciók aránya 1989-től kezdve stabilan nyolcvan-kilencven százalék körül alakul. Valójában sem a külföldi számlák zárolása, sem pedig a szankciós politika nem befolyásolta radikálisan a nemzetközi dollárkereskedelem alakulását. Az összképet szemlélve jelenleg még egyszerűen nem látszik, hogy volna más olyan globális valuta, amely a dollár helyébe léphetne. Ahogyan Lawrence Summers volt amerikai pénzügyminiszter bonmot-jából tudjuk:

„Valamit nem helyettesíthetsz a semmivel.” Milyen más valutát kellene preferálnunk a dollárral szemben, „amikor Európa múzeum, Japán öregotthon, Kína börtön, a bitcoin pedig kísérlet?”

Nem érdemes tehát gyors következtetéseket levonnunk a jelenlegi globális pénzügyi fluktuációkból – állítja Ferguson. A történelmet tanulmányozva viszont törekedhetünk arra, hogy a múltban felismerjünk bizonyos nagyobb léptékű mintázatokat, amelyek alapján viszont már lehetségesek óvatos előrejelzések. Történelmi párhuzamként adódik például, hogy a jelenleg uralkodó amerikai dollárt az egy évszázaddal ezelőtt meghatározó angol fonthoz hasonlítsuk. Ekkor pedig a manapság leginkább feltörekvő kínai jüant az akkoriban a font szerepét átvevő dollárral állíthatjuk párhuzamba. Vagyis például azzal együtt, hogy jelenleg még a kínai állam központilag jelentősen korlátozza a jüan konvertibilitását, az offshore pénzügyi piacokon jelentősen növekszik a szerepe – hasonlóképpen a dollárhoz, amelynek árfolyama a második világháború utáni Bretton Woods-i rendszerben az arany értékéhez volt kötve. (A jüan árfolyama az amerikai dollárhoz van kötve.) Amikor a kínai állam egyes bajba jutott államoknak nagy összegű pénzügyi gyorssegélyt juttat, szintén emlékeztethet az USA pénzügyi intézményeinek, a US Ex-Im Banknak, a US Exchange Stabilization Fundnak vagy a Fed-nek a második világháború után követett segélyezési hitelpolitikájára, amely bebetonozta a dollár globális dominanciáját. Továbbá a XX. század első felében a font hanyatlásához az is nagyban hozzájárult, hogy az amerikai pénzügyi technológiák ekkor már jóval fejlettebbek voltak, mint amelyeket a brit rendszerben használtak. Ferguson ezután arra utal, hogy Kínában jelenleg a digitális pénzügyi rendszerek nagyobb ütemben fejlődnek, mint a nyugati országokban.

Összességében tehát – állapítja meg a szerző – a dollár kétségtelen fluktuációi összefüggenek a Bretton Woods-i rendszer felszámolásával, a dollár lebegő valuta lett, s így a nemzetközi valuták jelentősebb árfolyam-ingadozásai a rendszer természetéből következnek. Ugyanakkor a nemzetközi kereskedelemben használt valuták súlyát tekintve csak lassú, fokozatos átalakulással érdemes számolni, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi évszázadban a dollár fokozatosan vette át a font helyét a globális pénzügyi piacokon. Ferguson óvatos jóslata szerint, míg a kilencvenes évek meghatározó nemzetközi pénzügyi fejleménye az volt, hogy az euró a második számú globális kereskedelmi valutává lépett elő, addig a 2040-es évekre várható az, hogy a kínai jüan lesz a harmadik számú valuta, megelőzve az angol fontot és a japán jent. Vagyis – zárja írását Ferguson – ne várjunk a közeljövőben semmiféle „dollártalanítást”.

„Monetáris horgonyát a világ ugyanis csak egy módon változtatja meg: fokozatosan.”

 

A szerző eszmetörténész

 

 

A cikk eredeti változata a Bloombergen jelent meg, április 23-án.