Az új brazil elnök újévi beiktatása után egy héttel zavargások törtek ki a legnagyobb dél-amerikai ország fővárosában. A tavaly októberi választásokat szűk, mindössze 1,8 százalékos különbséggel elveszítő Jair Bolsonaro exelnök támogatói betörtek az elnöki palotába, a törvényhozás és a legfelsőbb bíróság épületébe, ahol a nyári szünet miatt nem találtak senkit, így törni-zúzni kezdtek, de a rendőrök hamar eltávolították őket.
Trump és Bolsonaro
Dühük elsődleges célpontja, az új elnök, a baloldali Luiz Inácio da Silva (ismertebb nevén Lula), 2003 és 2010 között már két cikluson át vezette az országot. A 2022-es kampányban azt ígérte, hogy véget vetne a katasztrofális Bolsonaro-korszaknak, és visszavezetné Brazíliát a normalitásba. Ellenfele, a 2019 óta elnöklő jobboldali Jair Bolsonaro azzal vágott vissza, hogy épp az ő keresztény, konzervatív politikája képviseli a normalitást a nemzet romlását okozó, korrupt baloldallal szemben. A kiélezett, durva küzdelem erősen polarizálta a brazilokat. A két, hasonló méretű tábor részben ismert törésvonalak mentén vált szét: Lulára az elmaradottabb északi és északkeleti régiók lakói, a szegényebbek és a színes bőrűek szavaztak az átlagnál nagyobb számban, Bolsonaróra pedig a fejlettebb Dél-, Délkelet- és Közép-Brazília lakói, a jobb módúak és a fehér bőrűek. 2022 végére azonban új, a korábbi törésvonalakon átívelő politikai identitások is kialakultak.
Bolsonarót nem véletlenül hasonlították mind csodálói, mind ellenfelei Donald J. Trumphoz: a megosztó, de karizmatikus amerikai annak ellenére el tudta hitetni követőivel, hogy az elittel szemben, az egyszerű emberek pártján áll, hogy közismerten milliárdos. A „trópusi Trump”, Bolsonaro pedig sikerrel építette fel politikai kívülálló imázsát a 2018-as kampányban, holott már huszonnyolc éve képviselősködött, és rövid katonai karrierjét leszámítva soha nem foglalkozott mással, mint politikával. Sikerük egyik titka az volt, hogy közvetlenül a közösségi média (elsősorban a Twitter) használatával, a politikai korrektségnek fittyet hányva kommunikáltak követőikkel, akik azt érezhették: végre valaki megérti őket, úgy gondolkodik és beszél, mint ők. A populizmus erős gyökerekkel rendelkezik Latin-Amerikában, Juan Domingo Peróntól Getúlio Vargason és Hugo Chávezen át Evo Moralesig számtalan nagy hatású népvezért juttatott az elnöki székbe. Mediatizált mostani változata elsősorban a jobboldal számára kedves szimbolikával töltődött meg mind Trumpnál, mind pedig Bolsonarónál. A nemzet nagysága, a keresztény hit és a család fontossága alkotta az üzenetek pozitív magját, míg az ellenfeleknek tulajdonított rosszindulatú, a hagyományos értékek elleni törekvések bírálata mobilizálta a tábort, azt éreztetve, veszélyben a haza, a politikai cselekvés tétje a valódi amerikai, illetve a valódi brazil értékek megőrzése.
Az átlagos amerikai és az átlagos brazil
Eddig tartottak a hasonlóságok. Brazília az Egyesült Államokkal ellentétben nem a világ leggazdagabb szuperhatalma, hanem óriási, ám súlyos gazdasági-társadalmi problémákkal küszködő fejlődő ország, amelynek egy főre jutó hazai összterméke a legszegényebb európai országok, Albánia és Bosznia-Hercegovina szintjén mozog. Hiába van több ezer, a globális elithez tartozó brazil milliárdos, és hiába él a brazil nagyvárosokban a több tízmilliós, a nyugat-európaihoz hasonlítható anyagi jólétet élvező középosztály, a brazilok többsége nyugati mércével mérve kifejezetten szegény. A gazdaság elsősorban a nyerstermékek, a vasérc, a kőolaj, a szójabab vagy a marhahús exportjára épül, és a bányák, valamint a földek jellemzően gazdag (általában fehér) családok tulajdonában vannak, míg a szegényebb brazilok többsége kevert etnikumú, részben afrikai vagy indián származású. Ha tehát Trump az „átlagos amerikaihoz” beszélt, akkor egy középosztálybeli anyagi körülmények között élő, fehér, iparban vagy szolgáltatásban dolgozó, az öngondoskodásban és a vállalkozás szabadságában hívő személyt vizionálhatott. Az „átlagos brazil” ezzel szemben valószínűleg szerény jövedelmű, színes bőrű, az agráriumban vagy a szolgáltatószektor alsó szegmensében dolgozó, kiszolgáltatott bérmunkás, aki hagyományosan baloldali politikai üzenetekkel volt megszólítható – ahogy a kétezres évek elején Lula, illetve utódja, Dilma Rousseff választási győzelmei is bizonyították. És a baloldali kormányok ismerték a szavazóik igényeit: a nyersanyagexport bevételeiből nagyszabású szociális programokat finanszíroztak, amelyeknek köszönhetően 2003 és 2016 között felére csökkent a szegénységi küszöb alatt élők aránya, a Családi Kassza (Bolsa Família) nevű családtámogatási rendszerben pedig ötvenmillió ember vett részt. Amíg az átlagos amerikai azt érezhette, hogy a stagnálás közepette nem tud előrelépni, az átlagos brazil, ugyan a gazdasági növekedés lassult, az állami támogatások révén gyarapodott.
Egy népszerű értelmezés szerint épp az életszínvonal-növekedés idézte elő a brazil baloldal térvesztését: a középosztályosodó, vállalkozó, kistulajdonos réteg, amely részben a baloldali szociálpolitikának köszönhette jólétét, elveszítette baloldali fogékonyságát. Másrészt viszont a tizenötödik éve regnáló brazil Munkáspárt (PT) körül egyre-másra pattantak ki a korrupciós botrányok: az ezer feljelentéssel járó „Autómosó-művelet” (Operação Lava Jato) nevű nyomozássorozat következtében 2016-ban magát Dilma Rousseffet is megfosztották elnöki tisztségétől. Ugyanekkor Brazília fő kereskedelmi partnere, Kína növekedése megtorpant, ami az exportbevételek csökkenéséhez és recesszióhoz vezetett. 2018-ra a társadalmi elégedetlenség már nemcsak a Munkáspárt, hanem a politikai elit egésze ellen irányult, és így nem a legnagyobb ellenzéki erő, a jobbközép Brazil Szociáldemokrácia Pártja (PSDB) profitált belőle, hanem a radikálisabb, a korrupt állammal szemben gazdasági liberalizmust és klerikális-tradicionalista új brazil nacionalizmust hirdető formáció: a nevével ellentétben se nem szocialista, se nem liberális Szociálliberális Párt (PSL), amelynek színeiben Jair Bolsonaro megnyerte a választást.
A korrupt állam „lebontása”
Bolsonaro elnökségének (2019–2022) első felét a korrupció elleni harc dominálta: a Lulát is elítélő népszerű bíró, Sergio Moro kapta az igazságügyi miniszteri széket. Az új kormány a Brazíliában is egyre népszerűbb evangéliumi protestáns (evangélico) egyházak és az üzleti körök támogatását is élvezte. Ez utóbbiaknak kedvezett Bolsonaro környezetpolitikája, amely a stagnálást a természeti erőforrások kiaknázásával – Amazónia esőerdeinek és a Cerrado szavannáinak művelésbe vonásával – akarta meghaladni. A koronavírus-járvány azonban kíméletlenül rámutatott, hogy a populizmus „elitellenessége”, tudományellenessége hová vezethet veszélyhelyzetben: Brazíliában két év alatt több mint harmincmillió fertőzöttet és hatszázezer halálesetet regisztráltak. Bolsonaro a gazdaság védelmével érvelve ellenezte a korlátozásokat, de a járvány berobbanása miatt a lezárásokat mégsem lehetett elkerülni. Végül a kormány segélyadományokat kezdett nyújtani a rászorulóknak. Paradox módon Bolsonaro oda jutott el elnöksége végére, ahová sokat kritizált elődei: segélyekkel próbálta megakadályozni támogatói elpártolását.
Nem brazil sajátosság
Mind az Egyesült Államokban, mind Európában jól látható trend a társadalmi rétegeken átívelő, világnézeti szekértáborosodás, de más latin-amerikai országok közelmúltbeli választásain (Chilében, Peruban és Kolumbiában) is összeomlott a politikai közép, markánsan bal- vagy jobboldali jelölt nyerhetett. Az azonban csak Amerikában és Brazíliában történt meg, hogy a jelöltek már a kampány során arra utalgatnak, hogy a választásokon csalások várhatók, és ha veszítenek, megtámadják az eredményt. Furcsamód Bolsonaro a második forduló után napokig nem szólalt meg, majd szűkszavú nyilatkozatot tett, de nem gratulált a győztesnek, végül pedig három héttel az urnazárás után az eredmények megsemmisítését kérte, mondván, az elektronikus szavazógépek nem rögzítettek egyes szavazói adatokat. A brazil szövetségi választási bíróság elutasította a kérelmet. Ekkor már szimpatizánsai hetek óta tüntettek, s úttorlaszokat emeltek. A hadsereg, amelynek beavatkozásától sokan tartottak, nem mozdult. Mielőtt Lulát beiktatták, Bolsonaro az Egyesült Államokba utazott, ami sok támogatója számára csalódást okozhatott. Az elnöki palotába, a törvényhozás és a legfelsőbb bíróság épületébe való betörés így inkább egy kifulladófélben lévő tiltakozássorozat utolsó, kétségbeesett kísérletének, nem pedig valamiféle széles körű ellenállás kirobbanásának értékelhető.
Mi várható ezután?
Lula da Silva 2003 és 2010 közötti első és második elnöki ciklusához képest mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal nehezebb helyzetben van. A következő években szerény gazdasági növekedés várható, és egyes segélyprogramok, mint a Családi Kassza és az üzemanyag ártámogatása alaposan megterhelik a költségvetést. Ráadásul a baloldalnak nincs többsége a Képviselőházban, így a kormányzóképesség érdekében az elnök egykori riválisait, centrista és jobbközép politikusokat is behívott kormányába. Lula számára az egyik kézenfekvő kiút az lehet, hogy „karaktergyilkosságba” kezd Bolsonaro ellen, aki elnökségével együtt elveszítette mentelmi jogát, és családjának szövevényes üzleti ügyei miatt perek tucatjával kell majd szembenéznie. Nagy kérdés, hogy a volt elnök az Egyesült Államokban marad-e, vagy hazautazva szembenéz a vádakkal. Esetleges elítélése mindenesetre csökkentheti támogatottságát, a jobboldali szavazók elkötelezettségét.
Ha viszont Lula nem tud úrrá lenni a gazdasági nehézségeken, és a parlamenti küzdelmekben alulmarad, csalódhatnak benne szavazói, kialakulhat egyfajta Bolsonaro-nosztalgia. Az elmúlt heteket az utcákon és az országutakon töltő radikális jobboldali kemény mag alighanem továbbra is megmozdulásokat szervez. Önkormányzati és tagállami szinteken számos Bolsonaro-párti politikus maradt meghatározó pozícióban, és közülük felemelkedhetnek új, a volt elnökhöz hasonló gondolkodású, de kevésbé terhelt múltú személyiségek. Ez hatalmi harcokat eredményezhet akár a Bolsonaro-táboron belül is, de a Lula által kooptált brazil jobbközép és a radikális jobboldal között is, ahogy az Egyesült Államokban is komoly belharcokat okoz a Republikánus Pártban a trumpista kisebbség manőverezése, például legutóbb a Képviselőház elnökének megválasztása kapcsán.
A legnagyobb dél-amerikai ország életét tehát a közeljövőben alighanem a „trópusi trumpizmus” utóvédharcai fogják meghatározni.
Hogy egy végjátékot látunk-e, vagy a Bolsonaro által felépített jobboldali radikalizmus tartósan a brazil politika része marad-e, még nem látható. Mindenesetre a braziloknak érdemes az amerikai kontinens északi felére figyelniük. Ha a történelem nem ismétli is magát, de gyakran rímel: az Egyesült Államok jövőre kampányüzemmódba kapcsol, és ami ott történik, az Brazília következő néhány évének belpolitikai eseményeit is előrevetítheti.
A szerző az ELTE Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézetének adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója
