Röviddel kilencvenedik születésnapja, 2021. március 2. előtt mutatták be a Gorbacsov – Mennyország című, százperces lett–cseh dokumentumfilmet. Most, a haláláról értesülve a hívő emberekben természetszerűleg merül föl a kérdés: a Reagan amerikai elnök által – joggal – a Gonosz Birodalmának nevezett ország élére 1985-ben került politikus egész élete, tettei alapján kiérdemelte-e, hogy Isten a mennyek országában adjon neki helyet?
Ukrán-orosz parasztgyermekként a Sztálin kolhozosítási politikája miatt több millió életet követelő éhínséget csak a nagyapja által fogott békák húsának köszönhetően élte túl. Noha családja megpróbáltatásai, a nagyszülők politikai üldözése mély nyomot hagyott benne, mégis nagy karriert futott be a szovjet Kommunista Pártban. A mi 56-unk leverésében kulcsszerepet vivő Jurij Andropov, a titkosszolgálat főnöke pártfogásának köszönhette, hogy 1985-ben az állampárt élére került. Első feladatának azt tekintette, hogy birodalmában mindenkinek jusson kenyér, és ehhez minden évben ne kelljen jelentős mennyiségben búzát importálni. Felfigyelt arra, hogy Magyarországon az élelmiszer-termelés föllendült azóta, hogy a termelőszövetkezeti rendszer fenntartása mellett a hatalom engedélyezte a háztáji gazdaságokat. A hazánkban megismert gyakorlattól, s általában a kisvállalkozások támogatásától remélte a szovjet gazdaságot kiemelni a csődközeli állapotból. Be kellett látnia, hogy a rendszer radikális reformálása nélkül reménytelenül alulmarad a demokratikus piacgazdaságokkal folytatott versenyben. Valami olyasmit akart, ami a kínai kommunistáknak sikerült, miután 1989. június 4-én a Tienanmen téren brutális vérfürdővel véget vetettek a heteken át demokráciát követelő tüntetéseknek. Az ezt követő években Kína piaci, lényegében kapitalista eszközökkel föllendítette a gazdaságot, miközben sikerült megőriznie a Párt és annak vezetői irányító szerepét. Gorbacsovból viszont hiányzott az a kíméletlenség, amely a kínai kommunista vezérekben megvolt.
Jelenet a Gorbacsov – Mennyország című dokumentumfilmből
Megérdemli ezért Gorbacsov nemcsak a közép-európaiak, de az egész világ háláját.
Szerencsés körülmény volt, és a változásokat nagyban elősegítette, hogy az 1980-as években számos kitűnő személy méltó partnere lett a szovjet vezetőnek. Mindenekelőtt Őszentsége II. János Pál pápa, aki nemcsak lengyel szülőhazáját szabadította meg a félelem légkörétől és inspirálta a demokrácia és a szabadság helyreállítására, de kisugárzása és személyes jelenléte az egész úgynevezett szocialista tábort katalizálta. Gorbacsov kitűnő partnerre talált Ronald Reagan amerikai elnökben, aki szilárd, antikommunista elveit fönntartva, az atomháború veszélyét radikálisan csökkentő csillagháborús programját párosította a szovjet birodalom felé kinyújtott kéz politikájával, és jól fogadta Gorbacsov leszerelési törekvéseit. Margaret Thatcher brit miniszterelnök már Reagan előtt fölismerte, hogy az új szovjet vezetővel érdemes tárgyalni, Mitterand francia elnök országa régi hagyományát folytatta a Moszkvával kialakított jó viszonnyal, Helmut Kohl német kancellár pedig megérezte, hogy elérhető távolságba került vágya, a német egység helyreállítása.
Mihail Gorbacsov világtörténelmi szerepe azzal kezdődött, hogy fölismerte a diktatórikus szovjet kommunizmus életképtelenségét, és biztosította, hogy felbomlása békés úton történjék. Ezzel visszaadta a szabadságot, a sorsuk fölötti önrendelkezés jogát nemcsak a szovjet birodalom csatlós államainak, hanem az egykori Szovjetunió valamennyi nagyobb nemzetének. Ő maga is így nyilatkozott az orosz médiának kilencvenedik születésnapja alkalmából: „Legnagyobb eredményünknek azt tartom, hogy az emberek szabaddá váltak, és leszámoltak a totalitárius rendszerrel.”
Közismert Putyin orosz elnöknek az a gyakran hangoztatott véleménye, hogy a Szovjetunió szétesése a XX. század „legnagyobb geopolitikai katasztrófája” volt, és ezért elsősorban Gorbacsovot hibáztatja. Kétségtelen, hogy a súlyos gazdasági válságba került Szovjetunióban 1991. március 17-re Gorbacsov népszavazást rendelt el az ország jövőjéről. Ettől azonban aligha esett szét darabjaira a birodalom. A népszavazás legföljebb gyorsította a tagköztársaságok kiválásának folyamatát, amelyet Gorbacsov következetesen ragaszkodva bel- és külpolitikájához, nem volt hajlandó sem politikai, sem katonai erőszakkal megakadályozni. Az 1917. októberi forradalmat követő polgárháborút Lenin ügyes (és hamis) propagandája segítségével megnyerő bolsevikok erőszakkal kényszerítették az ukránokat és a kaukázusi népeket az 1922-ben létrehozott Szovjetunióba, a három balti köztársaságot pedig Sztálin annektálta katonai erővel 1940-ben. Az elvesztett függetlenség visszaszerzésének kiolthatatlan vágya mellett az 1991-re elmélyülő gazdasági csőd a szovjet birodalom lakóinak döntő többségében fölébresztette a reményt, hogy a bürokratikus kolosszusról leválva, egyedül könnyebben küzdik le a válságot, és lábalnak ki a nyomorból. Ha nem a várt gyorsasággal is, de a baltiak és a közép-ázsiaiak esetében ez be is következett.
Gorbacsov tehát legmélyebb demokratikus és békepárti meggyőződésétől vezérelve szabadon engedte a cárok, majd Lenin, végül Sztálin által rabbá tett nemzeteket. Ezért pedig Gorbacsov nem kritikát, hanem a világ elismerését érdemli.
Csak az erőszakkal létrehozott és fönntartott birodalom helyreállításáról álmodozók haragudhatnak az utolsó szovjet pártfőtitkárra.
1990 novemberében az új Európát létrehozó Párizsi Charta aláírását követően Antall József és Gorbacsov tárgyalásán megteremtettük a két ország szabad elhatározáson alapuló jó viszonyát. Ezt államközi szerződéssel rögzítettük 1991. december 6-án Moszkvában, megkötve a Szovjetunió utolsó és az Orosz Föderáció első kötelező érvényű nemzetközi megállapodását. Úgy vélem, helytálló és méltányos volt „A Magyar Köztársaság Kormányának nyilatkozata a Független Államok Közösségnek megalakulásával kapcsolatos álláspontjáról” 1991. december 26-án. „Mihail Gorbacsovnak és az általa folytatott politikának óriási szerepe volt abban, hogy a világ egyhatodán megszűnt a totalitarista rendszer, és Kelet-Közép-Európa országaiban békés rendszerváltozás mehetett végbe. (…) A Magyar Köztársaság Kormánya nagyra értékeli azt a politikai bölcsességet és méltóságot, ahogyan Gorbacsov elnök a Szovjetunió átalakulását követően önként távozott posztjáról, és utat engedett a további szükséges demokratikus változásoknak. (…) Támogatjuk az Oroszországi Föderációnak azt a törekvését, hogy az ENSZ-ben és annak Biztonsági Tanácsában átvegye a Szovjetunió helyét. (…) Üdvözöljük az utódállamok vezetőinek céltudatos és felelős politikáját, amellyel megteremtették a Szovjetunió békés, demokratikus átalakulásának elengedhetetlen feltételeit. Ebben a folyamatban meghatározó szerepet játszott az augusztusi puccs elhárításában személyes bátorságot és kiemelkedő államférfiúi magatartást tanúsító Borisz Jelcin orosz elnök.” Rövidesen valamennyi szovjet utódállammal fölvettük a diplomáciai kapcsolatot, s az ásványkincsekben gazdag, a magyarokkal rokonszenvező, többségében török nyelvű Kazahsztán és Üzbegisztán, valamint a román kapcsolatok miatt fontos Moldávia fővárosában nagykövetséget nyitottunk.
A várt jólét helyett inflációt és hatalmas jövedelmi különbségeket kapó orosz nép csalódott az egész rendszerváltozásban, és ezért hajlamos saját vezetői helyett a külföldet, a Nyugatot okolni. Ismerős képlet. Talán a Nyugat felelős azért, hogy Oroszországból nem lett demokrácia, és piacgazdasága sem éppen szabad versenyes kapitalizmus? Amerikában és Európában létezik olyan vélemény, hogy nem kellett volna a NATO-t az orosz határok felé kiterjeszteni. Először is a ma terjedő állításokkal szemben sem Gorbacsovnak, sem Jelcinnek nem ígérte ezt senki. Ha egy hatalmas senki földje maradt volna Európa közepén, tele történelmi ellentétekkel, nem lett volna-e ez erős csábítás „az orosz medve” számára, hogy föltámadjanak befolyásszerzési törekvései? Minden emberi gyöngéjével együtt Jelcin éppen úgy demokráciává akarta alakítani Oroszországot, mint Gorbacsov. Jelcin, Oroszország első elnöke még a NATO-ba is kész volt belépni, és el is indult ebbe az irányba, aláírta vele a békepartnerséget, majd 1997. május 27-én Párizsban alapszerződést kötött a NATO-val, rögzítve együttműködésük alapjait. Ebből nőtt ki a 2002. május 17-én a NATO–Oroszország Tanács, állandó fórumot teremtve a NATO-tagállamok és az Orosz Föderáció között a konzultációkra és döntéshozatalra. Nem a NATO rúgta föl ezt a megállapodást.
A Krím visszacsatolásáról szóló népszavazást 2014-ben Gorbacsov üdvözölte, az Oroszország elleni akkori szankciókat bírálta, de az Ukrajna elleni 2022. február 24-i nyílt támadást mélységesen elítélte, életműve romba döntésének nevezte.
A volt államfő lakása dolgozószobájában a Gorbacsov – Mennyország című filmben. A bal oldali képen szeretett felesége, Raisza látható
A Gorbacsovról készült film fölidézi, hogy az elnök valamilyen földi mennyországgá szerette volna változtatni a szovjet birodalmat. Ez nemcsak neki nem sikerült, mert e földön megvalósíthatatlan az ideális társadalom. Abban azonban, hogy a Szovjetunió és birodalma egyetlen puskalövés nélkül, békés megegyezéssel fölbomlott, és lakóinak döntő többsége ma jobban él, mint a rendszerváltozások előtt, óriási Gorbacsov érdeme. Ezért indokolt azt remélni, hogy az egykori kommunista pártfőtitkár méltónak találtatott az üdvösségre. Az emberi történelemben azonban vitathatatlanul dicsőségre jutott. Történelmi tragédia, hogy államférfiúi példáját Oroszországban félresöpörték.
A szerző történész, diplomata, korábbi külügyminiszter
