Az 1980–90-es évek fordulóján a térségben kialakult kváziállamok – Azerbajdzsánban Hegyi-Karabah, Grúziában Abházia és Dél-Oszétia, valamint Moldovában Transznyisztria – működése meglehetősen sajátos. Az államiság attribútumaival látszólag rendelkeznek, ám a de jure állam belső joga és a nemzetközi jog nem ismeri el őket, így nem lehetnek önálló szubjektumok a külpolitikában, nem léphetnek kapcsolatba más államokkal, nem fordulhatnak nemzetközi szervezetekhez, azaz párhuzamos valóságban élnek.
Egymással azonban szerződéses kapcsolatban állnak.
Sőt, 2006-ban létrehozták az El Nem Ismert Államok Közösségét
(a Szovjetunió felbomlása után néhány utódállam által létrehozott Független Államok Közössége mintájára, ezért FÁK-2-nek is nevezik őket). Miután még ugyanebben az évben Abháziában, Dél-Oszétiában és Transznyisztriában újabb népszavazásokat tartottak az 1990-es évek elején hasonló módon kikiáltott függetlenség megerősítésére, 2007-ben aláírták a FÁK-2 chartáját, amely három alapelvet rögzít: együttműködés a tagállamok között a béke és biztonság érdekében; a tagállamok egymással való kapcsolattartása és integrációja; politikai, gazdasági együttműködés harmadik államokkal, elsősorban Oroszországgal. Az „elsősorban” elég sajátos kitétel, hiszen a grúziai szakadár államokat csak Oroszország, Szíria, Nicaragua, Venezuela, Nauru ismerte el, Hegyi-Karabahot és Transznyisztriát pedig csak a többi szakadár állam. A grúz szakadárokat Oroszország a 2008-as orosz–grúz háború után ismerte el, Koszovó példájára hivatkozva.
A charta leszögezte azt is, hogy a Közösség egyben védelmi szövetség is. Ez azt jelenti, hogy adott esetben Oroszország megvédi ezeket a kváziállamokat, vagy például (ad absurdum) Abházia Oroszországot. Ráadásul Abháziában és Dél-Oszétiában, ahol a lakosok megtartották a szovjet személyi igazolványukat, a 2002-es új orosz állampolgársági törvény alapján, amely lehetővé tette minden szovjet állampolgárnak az állampolgárság egyszerűsített felvételét, exterritoriális honosítás keretében osztogatták az orosz állampolgárságot.
Alapvető körülmény, hogy a kváziállamok területén zajló konfliktusokban az orosz katonai erők nyíltan szerepet vállalnak. Hegyi-Karabahban, Abháziában és Transznyisztriában jelenleg is orosz katonaság állomásozik. Az ötvenezres lélekszámú, kisebb megyényi Dél-Oszétia elnöke, Anatolij Biblov pedig 2022. március 26-án bejelentette, hogy katonákat küldött Oroszország ukrajnai műveletének támogatására, majd március 30-án azt, hogy kezdeményezi az entitás Oroszországhoz csatlakozását. Andrej Klimov, az orosz parlament felsőháza külügyi bizottságának elnökhelyettese ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, az Orosz Föderáció jogszabályai lehetővé teszik, megvan a jogi eljárás arra nézve, hogy egyes államok vagy államok egyes részei az Orosz Föderáció alanyaivá váljanak. Ennek feltétele a népszavazás. A hírek szerint Dél-Oszétiában elkezdték a népszavazás előkészítésének jogi eljárását.
Más szuverén államok belügyeibe való orosz beavatkozások új szakasza kezdődött 2014-ben Ukrajna esetében.
A Krímben az első napokban, a keleti megyékben kitört háborúban pedig nyolc éven keresztül, a 2022. február 24-én elindított invázióig Oroszország tagadta részvételét, február 24-ike után pedig azt, hogy háborút folytatna, miközben teljes hadigépezetét bevetette Ukrajna területén. Oroszország mind 2014-ben, mind 2022-ben elővette a „népszavazást” mint eszközt.
Miután 2014 elején a második Majdan-tüntetéshullám nyomán Viktor Janukovics ukrán államfő elmenekült az országából, az oroszországi Szocsiban megrendezték a téli olimpiát, és az ukrán határ mentén rendkívüli hadgyakorlatot tartottak, február 27-én a Krím félszigeten azonosító jel nélküli katonák jelentek meg. Kijev orosz alakulatokként azonosította őket, Moszkva ezzel szemben azt állította, hogy nem katonák, hanem a helyi „népi önvédelem” tagjai. Az ukrán és az orosz sajtó is azonnal „kis zöld embereknek” nevezte el a fegyvereseket, a nép ajkán a „deszantos turisták” kifejezés is elterjedt. Ezek elfoglalták a kormányzati épületeket, blokkolták a katonai létesítményeket és a flottát. A krími parlament még aznap megszavazta a népszavazás kiírását. A hivatalos közlés szerint a hatvannégy képviselőből hatvanegy szavazott mellette, miközben a parlament épületében negyven-negyvenegy képviselő tartózkodhatott. A legitimitás nélküli új miniszterelnök, Szerhij Akszjonov Putyinhoz fordult, hogy biztosítsa a félsziget „békéjét és nyugalmát”. Az orosz elnök március elsején kezdeményezte az orosz hadsereg bevetését, amit a parlament felsőháza még aznap jóváhagyott. Az immár „hivatalosan” is megszállt Krímben megkezdődött a népszavazás előkészítése, melynek megtartását előbb május végére, majd március végére írták ki, végül március 16-án került rá sor.
A népszavazáson két kérdés szerepelt: azt szeretné, hogy a Krím Ukrajnához tartozzon, vagy azt, hogy „újraegyesüljön” Oroszországgal? Mindkét kérdés mellett csak egy-egy jelölőnégyzet szerepelt, azaz csak igennel lehetett válaszolni. Külön referendumot tartottak Krímben és Szevasztopolban (az orosz haditengerészeti bázis városában). Egyáltalán nem voltak szavazókörök a krími tatárok által lakott kompakt településeken. Nemzetközi szervezetek nem vettek részt megfigyelőként, de egyes személyek jelen voltak. Számukat az orosz propagandaorgánum, a Russia Today harmincöt főre tette tíz európai nemzet képviseletében. A krími híradás százharmincöt külföldi megfigyelőről szólt. A hírekben azonban csak néhány név jelent meg, kivétel nélküli szélsőjobboldalinak, sőt „nácinak” tartott politikusok, köztük a lengyel Mateusz Piszkorszki, a szélsőjobboldali Önvédelem párt tagja, a magát „nemzeti kommunistának” definiáló belga aktivista, Luc Michel, a szélsőjobboldali katalán politikus, Enrique Ravello és mások. Külön említést érdemel Kovács Béla, akkor jobbikos EP-képviselő, aki az orosz RIA Novosztyi orosz hírügynökségnek, de a Guardiannek is nyilatkozott arról, hogy szabad és igazságos választás volt. Kováccsal a nemzetközi sajtó külön foglalkozott, mert ő volt az egyetlen, aki egy EP-be tartozó pártot képviselt. Shaun Walker, a Guardian tudósítója „bizarr élménynek” nevezte a megfigyelők sajtótájékoztatóját. A referendum után Kovács beregszászi képviselői irodáját azonnal bezárták, és több évre kitiltották Ukrajnából.
A kihirdetett eredmény szerint a több mint nyolcvanszázalékos részvétel mellett a krími szavazók kilencvenhét és a szevasztopoli szavazók kilencvenhat százaléka Oroszországhoz tartozásra adta le a voksát. Külső értékelések alapján a valós részvétel alig haladta meg a harmincnégy százalékot. Érdemes felidézni korábbi szociológiai felméréseket ugyanerre vonatkozóan. Az ukrán Razumkov Intézet 2008-ban hatvannégy, a washingtoni International Republican Institute 2011-ben huszonhárom, 2013-ban harminchárom, végül a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2013-ban harminchat, 2014. február elején pedig negyvenegy százalékra mérte azok arányát, akik az Oroszországhoz tartozást támogatták.
Március 17-én a krími parlament kikiáltotta a félsziget függetlenségét és az Oroszországhoz való csatlakozását.
Putyin március 18-i sajtótájékoztatóján többek között arról beszélt, hogy a kontinentális Ukrajnának nincs félnivalója Oroszországtól,
majd március 20-án az orosz parlament ratifikálta a Krímnek Oroszországhoz való csatlakozásáról szóló szerződést. Mindezek a lépések összeegyeztethetetlenek a nemzetközi joggal, a Krím de facto Oroszországhoz, de jure azonban Ukrajnához tartozik.
A keleti megyékben március elején, a krími népszavazást megelőzően kezdődtek a Kijev-ellenes mozgolódások. A Donyeck megyei tanács arról határozott, hogy népszavazást kell kiírni a terület további sorsáról, a luhanszki vezetés pedig illegitimnek nyilvánította a központi kormányt. Az utcákon pró és kontra tüntetések zajlottak, mígnem április 6-án itt is megjelentek a „kis zöld emberek”, akiknek támogatásával másnap megalakult a Donyecki Népköztársaság, április 27-ével pedig a Luhanszki Népköztársaság. Közben még április 17-én Oroszország, az USA, Ukrajna külügyminiszterei és az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője aláírta a genfi nyilatkozatot a párbeszéd folytatásáról. Szergej Lavrov külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy arról állapodtak meg, minden félnek tartózkodnia kell az erőszaktól, az ijesztgetésektől, provokációktól.
Május 11-én mindkét entitás területén népszavazást tartottak, amelynek egyetlen kérdése az volt, támogatja-e a népköztársaság függetlenségét, amire igennel és nemmel lehetett válaszolni. A megfigyelői szerepet újságíróknak osztották ki. Nem voltak választói névjegyzékek, nem lehet tudni, hogyan alakították meg a választási bizottságokat, a szavazólapokat már napokkal korábban osztogatták, miközben Moszkvában a Kijevi utcában is volt egy szavazókör. Sem a két szakadár köztársaságot, sem a népszavazásokat nem ismerte el a nemzetközi közösség, ezúttal Moszkva is csak annyit jelentett be, hogy „tiszteletben tartja” azok eredményét.
2014–2015-ben a két szakadár népköztársaság egy közelebbről meg nem határozott konföderációt is létrehozott Új-Oroszország néven. 2014 áprilisában Putyin Új-Oroszországról beszélt Ukrajna déli részét illetően a cári birodalmi kormányzóságra utalva, de később az orosz külügyminisztérium hivatalos kommunikációjában is megjelent a fogalom, immár a pszeudokonföderációra vonatkoztatva. 2022-ig a két népköztársaság egymást és a grúz szakadár államokat ismerték el. 2015-ben az entitások saját személyi igazolványt vezettek be, amelyet 2017-ben Oroszország elismert hivatalos okmánynak, majd 2019-ben egyszerűsített honosítási eljárással megnyitotta a lehetőséget az orosz állampolgárság felvétele előtt.
2008-ban Oroszország Grúziában előbb háborúzott, és utána ismerte el Abháziát és Dél-Oszétiát. 2022. február 21-én ismét az ukrán határ mentén tartott hadgyakorlat, illetve szintén egy téli olimpia, ezúttal a pekingi után – a Kommunista Párt parlamenti frakciójának január 19-i beadványa alapján – Putyin aláírta a Luhanszki és a Donyecki Népköztársaságokat elismerő rendeletet és a velük kötött „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási” egyezményt, amelyet másnap ratifikált a parlament. Február 24-én az orosz hadsereg betört Ukrajnába a belarusz határ szinte teljes, az orosz határ teljes vonalán, valamint a Fekete- és az Azovi-tenger partvidékén. Másfél hónap után Oroszország északról a támadást leállította, miközben délnyugaton Odesszát nem tudta elérni.
Ismételten a szakadár köztársaságok határainak a két ukrajnai megye közigazgatási határaihoz való kitolása vált fő céllá. Valójában súlyos harcok folynak több más megyében is.
