Az előválasztásokat és az azokat követő országos konvenciókat, a maguk komplikált szabályaival, most nem is tárgyaljuk; csupán a minden negyedik év (szökőév) első hétfőjét követő első kedden megtartott elnökválasztásról lesz szó. Az előző mondat utolsó része máris nem teljesen igaz: a választópolgárok többségének lehetősége van már korábban is leadni a szavazatát akár levélben, akár úgynevezett korai szavazás útján, mint ahogy az idén is történt. A korai szavazást hetekkel a tényleges választás napja előtt el lehet kezdeni a tagállamok szuverén döntése alapján: 2020-ban volt olyan állam, amelyben már negyvenöt nappal korábban személyesen leadhatták a szavazók a voksukat a kijelölt szavazóhelyiségekben, sőt szavazóurnákat tettek ki több helyen bevásárlóközpontokban és másutt is. (Csak négy államban nem engedélyezik a korai szavazást.) Korai szavazással legkésőbb a választási napot megelőző péntekig lehet élni. A korai szavazást elősegítette az, hogy huszonkét állam és a főváros, Washington, D.C., egyes hétvégeken is lehetővé tette ezt.
A levélszavazás idén viták kereszttüzébe került a Covid–19-es járványra való tekintettel.
A levélben történő szavazást az államok általánosságban megengedik, de többféle szabályozás érvényes ezen a területen is. Vannak államok, ahol automatikusan kiküldik minden választásra jogosultnak a szavazócédulát a megfelelő borítékokkal, más államokban kérni kell a szavazásra jogosultaknak a levélszavazást, megint más államokban kérni lehet, de meg kell indokolni, hogy miért kíván levélben szavazni az illető. Továbbá eltérő határidőket kell betartani a levélszavazással élni kívánóknak a feladás és a levélszavazat beérkezésének dátumát illetően. Egyes államokban elfogadják a választás napján feladott levélszavazatokat is, míg másokban erre a napra be kell érkeznie a levélszavazatnak. A levélszavazással kapcsolatos bírálatok többek között azt kifogásolják, hogy sokszor nem lehet hitelt érdemlően megállapítani, hogy valóban a szavazásra jogosult személy töltötte-e ki a szavazólapot, a tanúk személyazonosságát is nehéz bizonyítani, sőt egyes helyeken megengedik a szavazatbegyűjtést, azaz egy családtag, közeli rokon, egy háztartásban élő személy több szavazólapot is összegyűjthet, s együtt viheti el azokat a kijelölt urnákhoz. Végül ebben a szavazási formában nem lehet kizárni azt, hogy halottak is „szavazzanak”. Különbség van abban is az államok gyakorlatában, hogy folyamatosan dolgozzák-e fel a beérkezett levélszavazatokat, vagy csak azt követően kezdenek ennek neki, hogy a személyesen leadott szavazatokat megszámolták. Ez lehet az egyik oka a választási verseny esetleges megfordulásának: a levélszavazatok többségét kapó jelölt behozhatja kezdeti hátrányát.
Az Egyesült Államok Alkotmánya II. cikkének 1. paragrafusa kimondja: „Minden állam a törvényhozó testülete által előírt módon annyi elektort jelöl ki, amennyi szenátor és képviselő az államot a Kongresszusban összesen megilleti.” Itt máris kezdődnek a viták azt illetően, hogy az egyes államok hány szövetségi képviselővel rendelkezzenek: a tízévenként megtartott népszámlálásnál figyelembe kell-e venni az illegálisan az ország területén tartózkodókat is, vagy sem? Igaz, hivatalosan nem szavazhatnak szövetségi választásokon a „nem dokumentált” személyek (egyes helyi választásokon igen), ám ha a népszámlálásnál őket is figyelembe veszik, márpedig jelenleg ez az elv érvényesül, akkor egyes államok, elsősorban a nyugati és a keleti parton, több szövetségi kongresszusi képviselői és ebből következően több elektori helyhez jutnak, mint amennyire az állampolgárok száma alapján jogosultak lennének. Ezt az anomáliát a Népszámlálási Hivatalt (Census Bureau) felügyelő kereskedelemügyi miniszter, Wilbur Ross orvosolni szerette volna 2018-ban, de a szövetségi bíróság elutasította a kezdeményezést. Ugyanakkor a bíróság helyt adott annak, hogy a népszámlálást úgy kell időben befejezni, hogy a kongresszusi körzetek újraosztását, amely leképezi a népességmozgást, illetve növekedést, még december 31-ig a jelenlegi adminisztráció végezhesse el, s ne áprilisban kerüljön arra sor, ahogy a demokraták szerették volna.
Ennek az ügynek egy másik vetülete az, hogy a helyi választólistákról átkerülhetnek némelyek a szövetségi választásra jogosultak listájára, s így – elvileg – az Egyesült Államokban illegálisan tartózkodók is szavazhatnak az elnökválasztáson. Bonyolítja, mások szerint egyszerűsíti a helyzetet az 1993-ban elfogadott úgynevezett autós szavazói törvény, amikor egy személy a gépjárművezetői jogosítványa megszerzésekor vagy megújításakor automatikusan megkapja a választói listára való felkerüléshez szükséges iratokat. Az 1993-as törvény mellett a választási részvétel növelése érdekében több tagállam is elfogadja azt, ha valaki csak a választás napján veteti fel magát a választói listára. Újabb nehézséget jelent a lakóhely helyes megállapítása. Az amerikaiak az egyik legmobilabb nép az egész világon; nagyon sokan évente változtatják a lakóhelyüket.
Ennek megfelelően a tagállamok „helyben lakási” feltételekhez is kötik a szavazásra jogosultságot. 1972-ig akár több hónap is lehetett ez az időszak, de azóta nem haladhat meg 30 napot. Azonkívül egyes államok priusszal rendelkező személyeknek is lehetővé teszik az elnökválasztáson való részvételt, míg mások nem.
Magát az elnökválasztást és vele egy időben a szövetségi kongresszusi választásokat, adott esetben az állam kormányzójának és törvényhozásának, sőt egyéb tisztviselőinek a választását alapvetően két módon bonyolítják le az államok. Hol az úgynevezett hivatallistás szavazócédulát használják (massachusettsi típusú választás), amelyen a különböző jelölteket a megfelelő hivatal neve alatt sorolják fel; hol pedig pártlistás szavazócédulát alkalmaznak (indianai típusú választás), amelyen a különböző hivatalokért induló jelöltek neve az egyes pártok neve és logója alatt szerepel. A politikusok ez utóbbit preferálják, többek között azért, mert ez a teljes pártlistára való szavazást ösztönzi. A tagállamok többségében ez a rendszer van érvényben.
Az egyes államok által létrehozott választási bizottságoknak ezért is jelentős a szerepe: ezek a testületek döntik el, többek közt azt, ki kerül a választói névjegyzékbe, azon túlmenően, hogy például hány szavazóhelyiséget állítanak fel, azokat hol helyezik el, és a levélben leadott szavazatokat meddig kell figyelembe venni. A választási bizottságok tagjainak kinevezése ugyancsak viták tárgya lehet: az ötven tagállamban összesen öt különböző módon kerülhetnek be tisztviselők ebbe a testületbe. Ráadásul a pártpolitikai szempontok is szerepet kaphatnak azokban az államokban, ahol a választási bizottságok tagjait a kormányzó jelöli, és az állam szenátusa hagyja jóvá a jelöléseket; ha egy pártból kerül ki a kormányzó és a szenátus többsége, akkor lehetőség adódik olyan döntéseket hozni a választás lebonyolítását illetően, amelyek az adott pártot hozzák előnyös helyzetbe.
Az esetek többségében elsősorban az államminiszter (secretary of state) felel a választások megfelelő lebonyolításáért, de mivel ő is pártpolitikus, adott párt iránti részlehajlás az esetében sem kizárható.
Az elektorok kezdetben az egyes államokban leadott szavazatok alapján listát állítottak össze a szavazatokat kapott jelöltekről, ezeket a listákat eljuttatták a szenátus elnökéhez (azaz az Egyesült Államok alelnökéhez), aki a legtöbb szavazatot kapott személyt kihirdette elnöknek, míg a második legtöbb szavazatot kapottat alelnöknek. A XII. alkotmánykiegészítés elfogadása óta (1804) az elektorok már külön szavaznak az elnök és az alelnök személyéről, és az elnöknek abszolút többséget, jelenleg 270 szavazatot kell szereznie az Elektori Kollégiumban. Amennyiben senki nem kap ilyen többséget, úgy a képviselőház dönt, olyan módon, hogy minden állam egy szavazattal rendelkezik, tehát eltűnik a népesebb államok előnye. Az Elektori Kollégium létrehozásával az Alapító Atyák nem kívánták, hogy a nagy államok egyfajta „zsarnokságot” gyakorolhassanak a kisebbek fölött azáltal, hogy előnybe kerülnek az elnökválasztásnál. Egyes alkotmányjogászok és történészek véleménye szerint az Alkotmány megfogalmazói nem bíztak az „istenadta nép” kollektív bölcsességében, és ennek megfelelően kezdetben az elektorok a saját belátásuk szerint szavazhattak a választáson szavazatokat kapott jelöltekre. Ez napjainkban már nem igaz: az elektorok döntő többsége „kötötten” szavaz a győztes jelöltre az egyes államokban (noha az Alkotmány nem írja ezt elő), amikor az elektorok a december második szerdáját követő első hétfőn (idén december 14-én) államonként összegyűlnek, és határoznak arról, melyik jelölt nyerte az adott államban az elnökválasztást. Egyes államokban elvileg akár büntetőjogi felelősségre is vonhatják azt az elektort, aki ezt a szabályt megszegi; eddig erre nem került sor az ország történetében. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy 1913-ig, a XVII. alkotmánykiegészítésig a szenátorokat sem közvetlenül a nép választotta. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az elnök jelöli, és a szenátus hagyja jóvá a vezető tisztviselőket, szövetségi bírókat, valamint nagyköveteket is, egyértelműen kirajzolódik az Alapító Atyák törekvése, hogy a nép közvetlen hatalomgyakorlását a lehetőségek szerint korlátozzák.
Annak a hagyományos angolszász politikai felfogásnak megfelelően, mely szerint az arányos képviseletnél fontosabb a működőképes kormány, a jelenlegi ötven tagállamból negyvennyolcban a „győztes mindent visz” elve érvényesül, azaz a viszonylagos, de nem szükségszerűen abszolút többséget szerző jelölt kapja meg az összes elektori helyet – a két kivételt Maine és Nebraska jelenti, ahol egyfajta arányos rendszer érvényesül. Ugyanakkor ez a rendszer lehetőséget teremt aránylag gyenge legitimitással rendelkező kormányok létrejöttéhez is, amikor a győztes párt és annak elnökjelöltje a szavazatok kisebbségével rendelkezik. Ez az érv nem minden esetben igaz a történelmi tapasztalatok alapján: az Egyesült Államok történetének néhány leginkább elismert elnökét a szavazók kisebbségének támogatásával választották meg, beleértve Abraham Lincolnt, Woodrow Wilsont, Harry S. Trumant és John F. Kennedyt is.
/Elnöki házaspárok George H. W. Bush elnök temetésén a washingtoni Nemzeti Katedrálisban, 2018-ban Fotó: Fehér Ház/Wikimedia Commons/
A valóságban a pártok, így a Demokrata Párt és a Republikánus Párt már a választás előtt az úgynevezett állami konvenciókon kijelölik potenciális elektoraikat az egyes államokban, és a választópolgárok ténylegesen ezekre az elektori listákra szavaznak. Az elektori rendszer az államonként két-két szenátor miatt erősen torzít a kisebb tagállamok javára. Így például míg Wyomingban nagyjából 190 000 ezer ember választ egy elektort, addig Kaliforniában 720 000. A gyakorlatban az államoknak több mint a fele nagyobb súlyt kap így az elnökválasztási folyamatban, mintha az elnököt közvetlenül a leadott szavazatok alapján választanák. Ez a tény magyarázza, hogy lényegében lehetetlen az elektori rendszer megváltoztatása, ahhoz ugyanis, mint minden alkotmánykiegészítéshez, a Kongresszus kétharmadának a szavazata kellene, majd pedig a tagállamok háromnegyedének ratifikálása szükséges tíz éven belül.
Az elnökválasztási rendszer egy másik neuralgikus pontja az eredmények esetleges megkérdőjelezése.
Itt is eltérő a szabályozás az egyes államokban. Így például Arizonában a kormányzó vagy az államminiszter által kihirdetett eredmény ellen öt napon belül lehet fellebbezni, Coloradóban harmincöt napon, Floridában tíz napon, Nevadában tizennégy napon belül, és így tovább. Ezenkívül államonként más szabályozás vonatkozik a szavazatok automatikus újraszámlálására. Általános elv, hogy nagyon csekély különbség esetében újra kell számolni a szavazatokat külön kérés nélkül. A fenti államok közül például Arizonában akkor, ha egy százalék egy tizedénél kisebb a különbség az első két helyen álló jelölt között, míg Floridában ez egy százalék fél százaléka. Természetesen az automatikus újraszámláláson kívül jogi orvoslatra van lehetőség, ha a vesztes párt vagy bármelyik szavazópolgár szabálytalanságokat vélelmez a választás során: szavazatok meg nem számolása, érvénytelen szavazatok beleszámolása, levélszavazatok elfogadása úgy, hogy azok nem tettek eleget a formai követelményeknek, számítógépes szoftverhiba esetén – és a sort szinte végtelenségig lehet folytatni az érintett párt (és jelölt) jogászai találékonyságának függvényében. A jogi eljárásnak az állami Elektori Kollégiumok összeüléséig kell lezárulnia; végső esetben a szövetségi Legfelsőbb Bíróság dönt, mint ahogy az történt a Gore kontra Bush-ügyben 2000-ben.
A folyamat végén az elnökválasztási évet követő esztendő elején, 2021-ben január 3-án összeülő Kongresszus érvényesíti az államok elektori kollégiumainak döntéseit. Szélsőséges esetben akár két elektori csapatot is küldhet egy állam; ekkor a Kongresszus két háza jogosult dönteni, melyiknek a mandátumát fogadja el. (Elvben egy állam demokrata kormányzója jelölhet más elektorokat, mint ugyanannak az államnak a republikánus törvényhozói többsége, de ilyen eset eddig még nem fordult elő.) Ha nincs egyetértés a képviselőház és a szenátus között, akkor törlik az adott állam elektori szavazatait.
Alapesetben január 6-án a szenátus elnöke, azaz az alelnök jelenti be, ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke.
Amennyiben január 20. déli tizenkét óráig még mindig nem tisztázott az új elnök személye, akkor – mivel az előző elnöknek ebben az időpontban lejár a megbízatása – átmenetileg a képviselőház elnöke veszi át az elnöki jogköröket, ám erre sem akadt eddig példa az Egyesült Államok bő kétszázharminc éves történelme során.
/Indulókép: Barack Obam és Joe Biden Donald Trump beiktatásán, 2017. január 20-án Fotó: Lance CPL. Cristian/Wikimedia Commons/
