1980-ban kezdték szervezni a szinte fesztiválszerűvé terebélyesedett eszmecserét keresztény értelmiségiek a Meeting per L’Amicizia fra i Popoli (Meeting a népek közötti barátságért) címmel. Különböző hitű és meggyőződésű emberek gyűlnek azóta egybe, hogy megosszák egymással igazság-, jóság- és szépségkeresésük eredményeit. Azóta a szokásos konferenciákat tárlatok, színielőadások és sportesemények sora kíséri. Rimini minden augusztus utolsó hetében a nemzetközi kultúra fővárosává válik.
Az idei eszmecserén számos téma került terítékre, a demokráciától a kortárs kultúra, az egészségügy, az öregedés, a valósághoz való viszony, a parlamentarizmus és a szubszidiaritás kérdésein át a geopolitikáig. Az előadók sokfeleségét jelzi, hogy felszólalt Olaszország ígéretes jobboldali miniszterelnökétől, Giorgia Melonitól és a baloldali Demokrata Párt parlamenti frakcióvezetőjétől kezdve a liberalizmus radikális amerikai kritikusán, Patrick J. Deneenen és a Nyugat keresztény kultúrájának ékesszóló zsidó védelmezőjén, az Európai Unió egyik legismertebb jogtudós szószólóján, a New York-i Joseph Weileren át Mario Draghiig. Irigylésre méltó, ahogy az olasz értelmiség a szekértábor- vagy buborékmentalitást leküzdve szembenéz korunk kihívásaival. Hogy Draghi beszédét emeljük ki a számos nyilvánvalóan érdemi hozzászólás – például Leó pápa felolvasott üzenete – közül, csupán a sajtóvisszhangnak köszönhető, de ez sem véletlen: a politikus-közgazdász Európa egyik legtekintélyesebb vezetője. Megszólalásai, miként tavalyi, az európai versenyképességről szóló jelentése is, mindig figyelmet keltenek. Edward Lucas jeles Kelet-Európa-szakértő a Timesban egyenesen az év legfontosabb beszédének nevezte, mindjárt hozzátéve brit olvasóinak: Draghinak nem kellett elmagyaráznia a brexit kudarcát, hiszen az Európa-szerte kihúzta a talajt a kilépni akarók tábora alól. Abszurd lenne azt állítani, írja Lucas Draghit idézve, hogy az EU nélkül bárki jól járna.
Ugyanakkor a volt bank- és miniszterelnök élesen bíráló hangot ütött meg: az Európai Unió éveken át meg volt győződve, hogy négyszázötven millió fogyasztóra kiterjedő gazdasági dimenziója önmagában is biztosítja geopolitikai hatalmát és a nemzetközi kereskedelmet meghatározó szerepét. Az idei év szertefoszlatta ezt az ábrándot.
Európa-szkepszis
Európa meghajolni kényszerült legnagyobb kereskedelmi partnere és régi szövetségese, az Egyesült Államok vámemelése előtt. Annak nyomására növelte katonai kiadásait, jóllehet ezt a döntést magától is meg kellett volna hoznia, akkor talán jobban érvényesíthette volna saját érdekeit. Ukrajna önvédelméhez is ő járul hozzá a legnagyobb mértékben, és miközben neki fűződik a legnagyobb érdeke az igazságos békekötéshez, mégis mellékszerepet kapott a béketárgyalásokon.
Eközben Kína nyíltan támogatja az orosz háborús erőfeszítést, növeli ipari kapacitását, hogy az amerikai piacon új korlátokba ütköző termékeivel dömpingáron árassza el Európát. Az Unió tiltakozása fabatkát sem ért: Kína világossá tette, nem tekinti egyenlő partnernek, és a rendelkezésére álló ritkaföldfémek révén kihasználja függését.
Az iráni atomlétesítmények szétbombázását és a gázai mészárlás fokozódását is csak tétlenül szemlélte Európa. Végleg megdőlt a tévképzet, hogy a gazdasági ereje teszi geopolitikai hatalmát. Nem csoda, hogy az Európa-szkepszis új csúcsokat dönt.
Igen ám, de Draghi rákérdez: mire is irányul ez a nagy kételkedés?
Nem az európai értékek, a demokrácia, a béke, a szabadság, a függetlenség, a szuverenitás, a méltányosság kétségbevonásáról van szó. Még azok is, akik azt mondják, Ukrajna hajoljon meg az orosz követelések előtt, értéknek tekintik a szabadságot, a függetlenséget és a békét, ha csak magukra nézve is.
Demokrácia és béke közös védelme
A kétség inkább arra irányul, hogy az Unió képes-e megvédeni ezeket az értékeket. Ez részben érthető is. A politikai szerveződés nemzetek fölötti modellje adott kor problémáit volt hivatott megoldani. A XX. század elején a nemzetállami szerveződés, számos demokrácia sok esetben képtelen volt megvédeni ezeket az értékeket, felhagyott a szabálykövetéssel, a nyers erőt választotta, és lángokba borult a földrész. Ezután természetesnek vették az európaiak, hogy együtt védik meg a demokráciát és a békét. Az Európai Unió tehát a kor legsürgetőbb kérdésére válaszul jött létre: ne érvényesülhessen Európa hajlama, hogy háborúba süllyedjen. Semmi nem igazolja, hangsúlyozza Draghi, azt az okoskodást, hogy a földrész jobban járt volna egységesülés nélkül.
Koncert a madridi Pradóban a 2022-es NATO-csúcs résztvevőinek, fotó: Government of Spain / Wikimedia
Aminek vége szakadt
Utóbb az Unió továbbfejlődött, az 1980-as–2000-es években alkalmazkodott a neoliberális korszakhoz. Ezt a szabadkereskedelemben és a nyitott piacokba vetett hit, a multilaterális szabályok melletti kölcsönös elkötelezettség, az államhatalom tudatos visszaszorítása, a független szervezetek feladatokkal és autonómiával való felruházása jellemezte. Ezzel fel is virágzott Európa: a közös piacból egységes piacot alakított ki, a főszereplője lett a Világkereskedelmi Szervezetnek, független hatóságokat hozott létre a verseny és a monetáris politika megvalósítására. Ennek a világnak azonban mára vége szakadt, számos jellemzője megszűnt létezni.
A piacokra hagyatkozó gazdaságirányítás helyébe átfogó iparpolitikák lépnek. Szabálykövetés helyett katonai erővel és gazdasági hatalommal védik a nemzeti érdeket. Az államhatalom csökkenése helyett ma minden eszközt bevetnek az államhatalom növelésére.
Komoly politikai gondolkodás az Unió jövőjéről
Európa nincs felszerelkezve arra a világra, amelyben a geoökonomia, a biztonságpolitika és az ellátásforrások stabilitása, nem pedig a hatékonyság határozza meg a kereskedelmi viszonyokat. Az EU politikai szervezetének alkalmazkodnia kell a kor létkövetelményeihez: az európaiaknak maguknak egyezségre kell jutniuk abban, hogy ez mit kíván tőlük.
Napnál világosabb: ha az európai integráció szétbontásával visszatér a nemzeti szuverenitás, figyelmeztet Draghi, még inkább kiszolgáltatjuk magunkat a nagyhatalmaknak.
A növekvő kétségeket a régi vívmányok jövőbe vetítésével nem lehet eloszlatni. Azok ugyanis nem mondanak semmit a jövő kihívásairól. Annak felismerése, hogy a gazdasági erő szükséges, de nem elégséges feltétele a geopolitikai erőnek, talán végre komoly politikai gondolkodásra késztet az Unió jövőjéről.
Abban találni vigaszt, hogy az Európai Unió képes volt korábban is megváltozni, de a neoliberális rendhez könnyebb volt alkalmazkodni. A piacok megnyitása és az állami beavatkozások korlátozása, az EU elsődlegesen szabályozói és döntőbírói szerepe nem feltételezte a jóval keményebb dió feltörését, a politikai egységesülés végigvitelét.
Vezető szerepet vinni
Ahhoz, hogy a mai kihívásokkal szembe tudjon nézni, az Európai Uniónak át kell alakulnia, hogy ne csak szemlélő – jobb esetben cselekvő –, hanem vezető szerepet vigyen. Gazdasági és stratégiai céljait, a szükséges gazdasági reformokat csak politikai szervezetének átalakításával tudja megvalósítani. Polgárai nyolcvan évvel a háború után már nem emlékeznek a nehéz időkre, magától értetődőnek veszik a demokrácia közös védelmét, és uniós elköteleződésük jórészt azon múlik, hogy az EU képes-e jövőképet adni, a gazdasági növekedést biztosítani nekik, mely Európában jóval kevesebb volt az utóbbi harminc évben, mint a világ más fertályain.
Az európai versenyképesség jövője című jelentésre hivatkozó Draghi szerint az Uniónak mindenekelőtt két dimenziót kell mind teljesebben kiaknáznia.
Belső piaci akadályok
Noha több mint negyven éve megszületett az egységes piacról szóló törvény, az Európán belüli kereskedelem máig számos akadályba ütközik. Ezek felszámolása jelentékenyen hozzájárulhat a növekedéshez. Az IMF szerint a belső akadályok USA-szintre csökkentése az EU termelékenységét hét százalékkal növelhetné hét év alatt, miközben az elmúlt hét évben csupán két százalékkal nőtt.
Az európai államok roppant katonai vállalkozásba fogtak: a védelmi kiadásaikat kétbillió eurónyi többletráfordítással növelik 2031-ig – ennek negyedét Németország. A belső akadályok viszont felérnek gépek esetében hatvannégy százalékos vámmal, fémek esetében kilencvenöt százalékos vámmal. A következmény: lassú beszerzés, drágább árak, több vásárlás nem uniós szállítóktól. Ezekkel az akadályokkal a tagállamok maguk fékezik a gazdaságaikat.
Technológia
A világgazdaság alakulásából az a tanulság mindenképpen leszűrhető, hogy ha valamely ország meg akarja őrizni jólétét és szuverenitását, nem engedheti meg magának, hogy kizárják a kritikus technológiákból. Az USA és Kína nyíltan arra használja stratégiai források és technológiák fölötti kontrollját, hogy más területeken engedményeket csikarjon ki.
A túlzott függés nem egyeztethető össze semmilyen szuverén jövővel.
Egyetlen európai ország sem képes e technológiák kifejlesztéséhez szükséges ipari kapacitások kiépítésére önállóan. A digitális átalakulásban nélkülözhetetlen félvezetők gyártása hatalmas üzemekben folyik, építésük óriási beruházásokat feltételez. Az USA-ban az ilyen köz- és magánbefektetések száma nem sok, de költségük egyenként harminc-hatvanöt milliárd dollár között mozog. Európában ezzel szemben az ilyen projektek két-három milliárd euróra rúgnak, és az eltérő prioritásokat követő országok között szétaprózódnak. Az Európai Számvevőszék már figyelmeztetett, hogy az EU aligha fogja elérni azt a célját, hogy a mostani tízszázalékos világpiaci részesedését húsz százalékra növelje.
A belső piac és a technológia szempontja egyaránt megkívánja az egységesülés új formáit. Vannak már erre eszközök, például a nemzeti szint fölött alkalmazott „huszonnyolcadik rendszer” vagy a közös európai érdeket megvalósító projektek és azok közös finanszírozása, a technológiailag és gazdaságilag kívánt nagyságrend elérésének alapfeltétele.
Draghi ebben az összefüggésben beszélt a jó és a rossz adósság különbségéről, ahogyan a 2022-es rimini Meetingen is. A rossz adósság a jelen fogyasztását finanszírozza, és a jövendő nemzedékekre hagyja a visszatérítés terhét. A jó adósság stratégiai prioritásokat és a termelékenység növelését finanszírozza. Növekedést támaszt, amelyből visszafizethető. Ma egyes szektorokban nemzeti szinten nincs mód jó adósságra, mert az elszigetelt beruházások nem érhetik el a termelékenységet növelő méretarányt, és így nem igazolhatják a hitelfelvételt. A közös adósság tehát nélkülözhetetlen mind a védelmi iparban, mind az energetikában, illetve a kockázatos, de megkerülhetetlen forradalmi technológiákban.
Amit az EU tud
Különösen az USA és Kína uralta világban az EU lehetővé teszi, hogy kis országok közösen olyan célokat érjenek el, amelyeket külön-külön soha nem valósíthatnának meg. Képes volt azonban helytállni a járvány idején, a helyreállítási eszköz révén megdöntötte a közös adósság tabuját, és rekordidő alatt végrehajtotta az oltási programot. Utána pedig példátlan egységgel, támogatással válaszolt az Ukrajna elleni orosz támadásra.
Mostani kihívás
Rossz szemmel néz a körvonalazódó világ az EU-ra, nem várja ki annak hosszadalmas közösségi rituáléit, erővel csap le rá. Kikényszeríti céljai, időbeosztása és munkamódszerei felfüggesztését. Az öt európai állam- és kormányfő, illetve a bizottsági elnök együttes megjelenése a Fehér Házban többet jelentett megannyi brüsszeli értekezletnél.
A magánszektor jár az élen az alkalmazkodásban, találékonyan reagál az új kereskedelmi viszonyok ingatagságaira. Az európai vállalatok az USA-hoz hasonlítható ütemben veszik át az újgenerációs digitális technológiákat, beleértve a mesterséges intelligenciát. Az európai gyártási bázis pedig képes eleget tenni a hazai termelés iránti megnövekedett keresletnek.
Igazában a közszféra maradt le, miközben a gyökeres változásra éppen ott van a legnagyobb szükség. A kormányoknak meg kell határozniuk, hogy iparpolitikájukkal mely szektorokat részesítenek előnyben. A fölösleges akadályokat fel kell számolniuk, és át kell tekinteniük az energiaszektor engedélyezési rendszereit. Egyetértésre kell jutniuk a szükséges hatalmas beruházások finanszírozását, az évente mintegy 1,2 billió eurót illetően. Továbbá olyan kereskedelempolitikát kell kidolgozniuk, amely megfelel a mostani multilaterális szabályokat sutba hajító világnak.
Egyszóval egységesen kell fellépniük, mégpedig fenntarthatatlan körülmények között, de addig, amíg még megvan a képességük jövőjük alakításához.
Draghi szerint Európa képes megváltoztatni pályáját, ha polgárai a kétségeiket cselekvéssé fordítják át, és hallatják a hangjukat. Az Európai Unió mindenekelőtt annak mechanizmusa, hogy polgárai megvalósítsák közös céljaikat. A legjobb esélyt biztosítja nekik arra, hogy a jövőben is békében, biztonságban és függetlenül élhessenek. Demokrácia – a polgárai, az európaiak közösen döntik el, mik lesznek a prioritásaik.
Edward Lucas ehhez annyit tett hozzá: „A válság a legjobb reménységünk. Ha Trump megint felpörgeti a kereskedelmi háborút, megpróbálja szétverni az EU techszabályozását, nyíltan támogatni kezdi a szélsőjobboldali pártokat, és kihúzza a talajt a kontinens védelme alól, az európai döntéshozók és polgárok ráébrednek politikai gyengeségük árára. Ha az oroszok fokozzák szabotázsakcióikat és mocskos trükkjeiket, az szintén a tisztánlátást segíti. Mario Draghi, Vlagyimir Putyin és Donald Trump, az új Európa alapítói.”
Nyitókép: Draghu a 2022-es rimini Meetingen, fotó: Eugeniatta, CC BY-SA 4.0 / Wikimedia
