Az Országút április 3-i számában Pásztor Péter írása rokonszenves módon túllépett jogos fájdalmunkon, amiért az Európai Bizottság január 14-én – szép szavakba csomagolva – lényegében elutasította a Minority SafePack (MSP) néven ismertté vált, hetvennégy oldalas, rendkívül alaposan kidolgozott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezést. Ezen nem érdemes siránkozni, esetleg dühöngeni, hanem tovább kell keresni minden kínálkozó lehetőséget a nemzeti kisebbségek helyzetének javítására.

A nemzetet az állammal azonosnak tekintő felfogással szemben áll a nyelvi-kulturális és történelmi megközelítés. A Kárpát-medence nyolc államában lakó magyarok számára magától értetődő az egy nemzethez tartozás tudata. Majdnem minden európai államban élnek őshonos nemzeti kisebbségek, számuk mintegy ötvenmillió. Ázsiában és Afrikában az államok szinte kivétel nélkül többnemzetiségűek és többnyelvűek. Vagyis Európát – sőt, az egész világot – nem nemzetállamok alkotják. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – sajnos gyakori törekvés a nemzeti kisebbségek eltüntetése elüldözés, asszimilálás vagy éppen népirtás révén. A beolvadás és a beolvasztás ellenében, a kisebbségi lét biztosítása érdekében született meg az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) által az Európai Uniónak több mint egymillió aláírással benyújtott kezdeményezése.

A trianoni trauma egyik tárgya a történelmi ország elveszített területe: az el nem feledhető tér. Hogy múltunk tárgyi emlékei ne essenek ki a tudatunkból, az elsősorban rajtunk, magyarokon múlik. Különösen azon, hogy megmarad-e a magyarság az elveszített területeken. A trauma súlyosabb oka a velünk szomszédos országokhoz csatolt, három és félről mára kétmillióra apadt magyar nemzeti kisebbség számos jogos sérelme, ez a rendre fölszakított és ezért be nem hegedő seb. A sérelmek orvoslása, jövőjük garantálása Magyarországnak alkotmányos joga, szomszédainak pedig kötelessége és – sokan úgy véljük, például éppen az Európai Parlament többsége – az Európai Unió erkölcsi és politikai felelőssége.

Az EU Bizottsága („kormánya”) akár önállóan, akár a parlamentje vagy az uniós állam- és kormányfőket tömörítő Tanács felkérésére igenis – minden ellenkező híresztelés ellenére – kezdeményezhet a nemzeti kisebbségek érdekeit szolgáló jogalkotást, jóllehet az alapító szerződések nem biztosítanak hatáskört kifejezetten a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére.

A magyar kormány is bármikor javasolhatna kisebbségvédő uniós intézkedéseket. Ehhez azonban meg kellene nyernie az ellenérdekelt tagállamokat (nem csak több szomszédunk ilyen!). Ha sikerülne őket a magyar kormánynak módszeres-következetes uniós diplomáciával meggyőznie, az MSP-javaslatoknak legalább egy része az EU kötelező normájává válhatna. Erről a lehetőségről – főleg, amikor az EP kétharmados többséggel támogatta az MSP-javaslatokat – továbbra sem szabad lemondani. Az EU aligha lesz „brüsszeli szuperállam”, olyan egyesült Európa, amely bármi olyat előírhat a tagállamok (a „nemzetállamok”) számára, ami nem következik az Uniót létrehozó Lisszaboni Szerződésből, de abba, az emberi jogok fogalmába belefér a nemzeti kisebbségek joga.

Már az 1878-as berlini kongresszus foglalkozott a Török Birodalom keresztény kisebbségeinek (örmények, görögök és délszlávok) védelmével, a világsajtó pedig bírálta az orosz és főként a magyar kisebbségpolitikát. Az 1919-es párizsi békekonferencia igazságtalanságai miatt a nagyhatalmak kisebbségvédelmi egyezményeket hoztak létre. Aláírásuk kötelező volt, de a jelentős kisebbséggel létrejött országok ezeket nem tartották be, ürügyet szolgáltatva a náci Németország agresszív politikájához. A második világháború után éppen ezért a nemzeti kisebbségi csoportjogokat mellőzve csak az egyéni emberi jogokat kodifikálták. Ezt tette az 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye, bár ennek 14. cikke tiltja – többek között – a nemzeti kisebbségekkel (nem csak az egyénekkel) szembeni hátrányos megkülönböztetést. Ennél többet ígért az ENSZ-ben 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány alapján az utókonferenciák sora ítélte el a kommunista országok, különösen a Szovjetunió és Románia nemzeti kisebbségellenes politikáját. A rendszerváltozás után a demokrácia és az alkotmányosság őre, az Európa Tanács felismerte a probléma súlyát, de az általa elfogadott Nyelvi Karta és a Kisebbségi Keretegyezmény állandó megsértésével szemben nem áll rendelkezésére hatékony eszköz. Az Európai Közösség, sőt a NATO felvételi követelményei között is szerepelt a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása, de a csatlakozás után ennek ellenőrzése és számonkérése elmaradt. Az Európa Tanács és az Európai Biztonsági Szervezet, az EBESZ jelentős lépéseket tett a kérdés megnyugtató rendezése érdekében, a jó megoldás szövegszerűen is megszületett, az érintett államok többségében egyelőre azonban hiányzik a politikai akarat az ajánlások és a konvenciók gyakorlati érvényesítésére (lásd ehhez Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című, 2016-os könyvemet).

Az Unióban a mai napig a legnagyobb eredményt az Európai Parlament (EP) 2018. november 13-án elfogadott állásfoglalása jelenti. Nagy József, a szlovákiai Most-Híd Párt részéről 2015–2019 között az Európai Néppárt képviselője átfogó jelentést terjesztett be „az EU-ban élő kisebbségekre vonatkozó minimumszabályokról”. A határozatot 481-en támogatták, 112-en ellenezték, míg 73-an tartózkodtak.

Az Európai Unió jó pár éve igyekszik megszabadulni a „lelketlen bürokrácia” címkétől, ezért is hozták létre 2011-ben az európai polgári kezdeményezés intézményét. Ritka nemzeti egység jött létre a magyarok között immár két, az európai nemzeti kisebbségek érdekében született, erdélyi eredetű kezdeményezés ügyében. Az Európai Parlament alapos vita után 2020. december 17-én támogatta az MSP javaslatait. Elfogadásukkal a regionális és kisebbségi nyelvek, az oktatás és a kultúra, a regionális politika, az egyenlőség biztosítása, az audiovizuális és egyéb médiatartalom, illetve a regionális (állami) támogatás terén kellene szakpolitikai intézkedéseket hozni.

Věra Jourová, a Bizottság nyolc alelnöke között az értékek és átláthatóság felelőse válaszában huszonkét oldalon fejtette ki, hogy az EU jogalkotása és különféle lépései mennyire támogatják a kezdeményezés céljait, „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek” jogait és Európa kulturális sokszínűségét. A lényeg azonban az, hogy ezeken túlmenően „az Unió nem rendelkezik általános jogalkotási hatáskörrel kimondottan a nemzeti kisebbségek védelmének terén” (A Bizottság Közleménye a „Minority SafePack – egymillió aláírás a sokszínű Európáért” elnevezésű európai polgári kezdeményezésről). Ismerve az EU tagállamai egy részének a nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatos gyakorlatát, szűkmarkúságát és azt, hogy a kezdeményezést megvalósítani akaró intézkedéseket megvétóznák, érthető ez a válasz, de az is érthető, hogy a magyar közvélemény ezt elutasításként fogadta és elítélte. Ráadásul:

az MSP nem általános, hanem olyan konkrét szabályozásokat kért, amelyekre a diszkrimináció tilalma és a kulturális sokféleség védelme alapján igenis van hatáskör.

Minthogy a kezdeményezés egyszerre kilenc intézkedést javasolt, ez megkönnyítette a csomag elutasítását. Ugyanakkor a válasz lehetőséget kínál arra, hogy szaván fogjuk a Bizottságot, rámutassunk egyfelől az idézett, pozitívnek mondott intézkedések elégtelenségére, másfelől arra, hogy az MSP mely pontjai valósíthatók meg – némi jóakarattal – külön törvények nélkül is.

„A kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása az Unió egyik alapértéke”, a Bizottság pedig elkötelezett ennek a szakpolitikákban való érvényesítése mellett – állítja válaszában Věra Jourová. Örömünket azonban lehűti a folytatás, hogy az Uniónak nincs hatásköre kisebbségvédelmi ügyekben, mert az ezt szolgáló jogszabályok meghozatala tagállami, nem pedig bizottsági hatáskör. Mégse essünk kétségbe, a Bizottság az MSP-javaslatokra pontonként reagálva kifejti, hogy 2013 óta olyan sok uniós jogszabály, projekt, intézmény, ösztöndíj és támogatási program született e téren, hogy ma már egyszerűen más a jogi helyzet, mint nyolc éve volt, most már szükség sincsen jogalkotásra, további kisebbségvédelmi intézkedésekre. Hivatkozik az Európa Tanács Nyelvi Kartájára, az UNESCO 2005-ös kulturális kifejezések sokszínűségének védelméről és előmozdításáról szóló egyezményére, az Unió által a Kreatív Európa Program keretében adott műfordítási és egyéb, az Erasmus Programban adott nyelvtanulási támogatásokra.
A válasz kiemeli: „a kohéziós politikai pénzeszközök továbbra is rendelkezésre állnak majd az etnikai kisebbségek és marginalizált közösségek társadalmi-gazdasági integrációjának támogatására”, és felsorolja a romákra, a migránsokra, valamint a nemi kisebbségekre fordított összegeket. Kézenfekvő az ellenvetés: mennyivel több embert érint a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmetlenség, diszkrimináció és jogsértés az említett csoportok létszámához képest.

Az Unió lakosságának csaknem tíz százalékát teszik ki a nemzeti kisebbségek, amelyek sok évszázados azonosságtudattal bírnak, míg a nemi kisebbségek legfeljebb hat százalékát érik el, az utóbbiakra vonatkozóan viszont van uniós stratégia.

Ezekről a sajtó és a politika mint „közösség”-ről beszél, míg a nemzeti kisebbségek, e tartósan szervezett, valódi közösségek esetében még véletlenül sem használja ezt a szót, mert etnikai-nemzeti csoportjogról a nyugati politikai elit és az EU Bizottsága nem akar tudni, csak „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek”-ről. Még fontosabb, hogy a romákkal vagy a szexuális kisebbségekkel szembeni előítéletek, diszkrimináció ellen elsősorban neveléssel lehet küzdeni, a kisebbségek helyzetét viszont alapvetően jogi lépésekkel, törvényekkel lehet javítani.

A Bizottság válasza leszögezi, hogy az Unió százmillió eurós kutatásfejlesztés-támogatási programja, a Horizont Európa keretében támogatott „kutatási és innovációs tevékenységek segítenek a nyelveket mint Európa kulturális örökségének részeit védeni”, és ilyen jellegű kutatási lehetőségek kínálhatók, ahogyan a korábbi időszak programja is tette. Az ugyancsak százmillió eurós új Európai Szociális Alap Pluszból történő folyósításkor külön specifikus, támogatott célként jelölhető meg a kisebbségi nyelveken folyó oktatás, ott, ahol jelentős számban él az adott kisebbség. Hasonló prioritásokat tartalmaznak a kifejezetten az EU átlagos fejlettségétől elmaradó régiók fejlesztésére szánt kohéziós alap és a regionális fejlesztési alap felhasználási szabályai is. Ezek mind hasznos eszközök, amelyekkel élni kell. Ugyanakkor kínálja magát a kérdés: mennyire hasznosultak eddig az említett programokra megítélt összegek, és kedvezményezettjeik száma hogyan aránylik a nemzeti kisebbségek számához?

Végezetül a kezdeményezésre adott válasz azt ígéri, hogy a jövőben a tagállamok hatóságai és hivatalai az eddiginél több figyelmet és gyakorlati tanácsot fognak adni a kisebb nemzeti és nyelvi közösségek képviselőinek pályázataihoz.

De hogyan várható ilyen jóindulat és segítőkészség olyan kormányoktól, amelyek a nemzeti kisebbségek szimbólumait, mint a zászló és a címer, tiltják és megbírságolják, helységneveit, saját nyelvű régi és újabb feliratait eltávolítják, a kétnyelvűséget ott sem vezetik be, ahol a nemzeti kisebbségek többséget alkotnak, eltűrik a sportversenyeken és a nyilvános rendezvényeken a nemzeti kisebbség sértegetését és provokálását, az iskolai tananyagban pedig hamisan állítják be a nemzeti kisebbség múltbeli szerepét?

A terjedelmes magyarázkodás és a meglévő lehetőségek felsorolása a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, valamint a probléma valódi súlyát ismerők számára azt bizonyítja, hogy az EU központjában és apparátusában nem ismerik a közép-európai nemzeti kisebbségek súlyos és jogos panaszait. Nem tudják, hogy mi a különbség a társadalmi integráció és az erőszakolt asszimiláció között, s hogy mekkora a szakadék a kérdés nyugat- és észak-európai kezelése, valamint a közép- és kelet-európai gyakorlat között. Valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy a magukat nemzetállamnak definiáló soknemzetiségű államok hatóságai milyen közömbösek vagy egyenesen ellenségesek a nemzeti kisebbségek igényeivel szemben. Ez alapvetően nem társadalmi, hanem belpolitikai probléma, amit súlyosbít, hogy a nemzeti kisebbségek velük szomszédos anyaországai érthetően nem lehetnek közömbösek határon túli nemzettársaik sorsa, jövője iránt.

Nem elég, ha a távolról sem megnyugtató válaszra csak a kezdeményezők reagálnak – úgy hírlik, pert indítanak az elutasítás miatt a Bizottság ellen az Európai Bíróságon. Ezt a magyar kormánynak minden lehetséges eszközzel támogatnia kell. Fellépésének jóval nagyobb lenne a súlya, ha ahhoz más tagállami kormányokat is megnyerne. Még a szomszédjaink között is vannak toleráns, pozitív kisebbségpolitikát hirdető, sőt folytató országok, és a romákért aggódókat is meg lehet nyerni a nemzeti és/vagy nyelvi alapon üldözöttekért történő kiállásra. Tehát barátokra, szövetségesekre van szükségünk az MSP és a Székely Nemzeti Tanács régiós alapú támogatásokat szorgalmazó javaslatainak előmozdítása, majd megvalósítása érdekében.

Az Antall-kormány után Orbán Viktor kormányairól is úgy véli a külföld, hogy alapvető kérdésnek tekinti általában a nemzeti kisebbségek, a határain kívülre kényszerült magyar közösségek helyzetét, sorsát. Ez a figyelem és határozott fellépés nyilvánvalóan nem veszélyezteti a stabilitást és a békét.

A radikális retorika azonban sokak szemében mégis kétségeket támaszt e tekintetben, és nehezíti a támogatók megnyerését.

Ugyanakkor nap mint nap látható és tapasztalható, hogy a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségekkel szembeni türelmetlenség milyen feszültségekhez, sőt háborúkhoz vezet, nemcsak Ázsiában és Afrikában, de a civilizációjára büszke Európában is. A balkáni tűzfészek még nem aludt ki, Ukrajna határai mentén pedig évek óta dörögnek a fegyverek és szedik áldozataikat.
Az azeri–örmény konfliktus gyökere is Hegyi Karabah, egy Azerbajdzsántól körülvett örmény sziget. Az EU-nak a nemzeti kisebbségek kollektív jogai elismerésével és érvényesítésével kellene megakadályoznia az ilyen feszültségek kialakulását különösen Közép- és Kelet-Európában.