A politikában két dolgot vártunk a rendszerváltozástól: parlamenti demokráciát, és azt, hogy a határon túli magyar közösségek megszervezhessék magukat, illetve kollektív jogaikat mind az utódállamok, mind a nemzetközi közösség elismerje. Alighanem a második vonatkozásban csalódtunk leginkább. Jóllehet a kisebbségi magyarság szabadon szervezkedhet, az anyaországtól is intézményes támogatást kaphat, és minden téren összehasonlíthatatlanul kedvezőbb viszonyok között él, mint a kommunista korszakban, mégse rendelkezik sem területi, sem közigazgatási önkormányzattal, és folyamatosan – akár tudatos állami, etnopolitikai eredetű, akár a körülményekből, megélhetési gondokból adódó – asszimilációs és kivándorlási nyomás nehezedik rá. S bár számos új, részint Magyarország indítványozta nemzetközi egyezmény védi a nyelvi és egyéni jogokat, ami nem csekélység, jelentős részüket kiaknázatlanul is hagyjuk – hol van a román vagy más hatóságok ellen hátrányos megkülönböztetés miatt, az egyéni jogegyenlőség, nyelvhasználat és egyéb ügyekben indított perek, a civil fellépések sokasága?!
–, a nemzetközi és uniós jog változatlanul nem akarja elfogadni a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elvét.

Így amikor a lisszaboni szerződés alapján 2011-ben létrejött az európai polgári kezdeményezés intézménye, azonnal felvetődött előbb a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), majd az RMDSZ háza táján, hogy ilyen népi akció követelje, hogy az Európai Unió, amely mi vagyunk, és amelyet tagállamai a jogvédelem kitüntetett feladatával is felruháztak, ismerje el a nemzeti kisebbségek jogait, hiszen csaknem ötvenmillió európai él kisebbségi sorban. A két kezdeményezés két szervezet és kisebbségpolitikai felfogás vetélkedésére vall. Utóbb, amikor az aláírásgyűjtés megkezdődött, sok rokonszenvező fel sem fogta a kettő különböző voltát. Az SZNT „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért” című indítványa arra irányul, hogy az Unió közvetlenül a nemzeti régióknak is adjon támogatást. Ezzel új mozzanatot vezetett be a magyar kisebbségvédelmi érvelésbe: a regionalizmus uniós elvéhez csatlakozva próbál a nemzeti kisebbségi önkormányzatiságnak, jelesül a székely autonómiatörekvéseknek uniós jogalapot teremteni. Az RMDSZ az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójával (FUEN) közösen indított, „Minority SafePack – Egymillió aláírás az európai sokszínűségért” nevű akciója a kisebbségekhez tartozó egyének jogvédelmét szorgalmazza. Vagyis azt a harmincéves és több eredményt is felmutató magyar érvelést követi, amely az egyéni jogokra, a diszkriminációellenességre, a társadalmi esélyegyenlőségre hivatkozva akarja az őshonos kisebbségek kollektív jogait a nemzetközi, ezúttal az uniós jogrenddel elismertetni.

Az SZNT 2013. június 18-án, az RMDSZ–FUEN 2013. július 15-én terjesztette be kérelmét az aláírásgyűjtés megindítására az Európai Bizottsághoz. A Bizottság hatáskörhiányra hivatkozva mindkettőt elutasította. 

A döntést mindkét beadványozó csoport megfellebbezte, és az Európai Bíróság a bizottsági indoklás elégtelenségére utalva megfordította azt (végül a 2019. március 7-i, illetve szeptember 24-i ítéletében). A Bíróság határozatából sokan a reményeiket valóságnak véve az uniós hatáskör kiterjeszthetőségét olvasták ki,
holott az csak a bizottsági indoklás alkalmatlanságát mondta ki.

Az aláírásgyűjtés megkezdődhetett. A jogi érvelés, a részletes javaslatok elég erősnek tűnhettek ahhoz, hogy ígérjék: képesek leküzdeni az uniós hatáskörhiány akadályát.

A két kezdeményezést pártállástól függetlenül idehaza mindenki felkarolta – az ellenzéknek különösen az egyébként a Fideszhez erősebben kötődő SZNT felvetése tetszett: az uniós támogatásokba ne szólhasson bele központi kormány. Noha az előírt egymillió támogatót sikerült mindkét esetben hét országból megnyerni, a többségük magyar lévén, egyik kezdeményezés se tudta levetkőzni magyar voltát. A ritkán tapasztalható össznemzeti lelkesedésben a kétely hangjai pedig vagy nem hallatszottak, vagy huhogásnak hatottak.

2020. december 17-én az Európai Parlament az eljárásnak megfelelően megtárgyalta a SafePack-kezdeményezést, és kérte a Bizottságot, indítványozzon jogalkotást a javaslatokról, mondván, bár a legtöbb uniós országban példás összhangban él a többség a kisebbségeivel, helyénvaló az igény. Ezután annál inkább dermesztőleg hatott a Bizottság január 14-i közleménye, amelyben az döntően a hatáskör hiányára hivatkozva szőröstül-bőröstül elutasította a javaslatokat. Akik az évek során hozzászoktak az Unió ócsárlásához, újabb alkalmat találtak az acsarkodásra. Bár többekben felmerült, a Bizottság nem móresre akarta tanítani a folyton fenekedő magyarokat, hiszen döntését a tagállamok véleményét kipuhatolva-ismerve hozta meg – aligha nyújtana be olyan előterjesztést, amely eleve ellenkezik a tagállamok akaratával. A kisebbségi kérdés valójában többüknek komoly fejfájást okoz: Franciaország az iszlám lakosságával kínlódik; a spanyol állam – az egyébként széles körű jogokat élvező – katalánok önállósodási törekvései miatt a felbomlás szélén tántorog; a balti államokat a betelepült, fél évszázada ott honos orosz nemzetiség révén ejti túszul a birodalmi szomszéd; és a nyugati politikai közgondolkodás számára roppant jelentőségteljesen: Németországot a kisebbségi nemzetrészeinek védelme ürügyén indított világháború miatt a lelkiismeret furdalja (ha néha csak látszólag is). 

A tagállamoknak így aligha jut eszébe kisebbségi ügyeiket közös szabályozásnak alávetni. 

Mi több, akármennyit papol is az uniós joganyag a kisebbségek és a kulturális sokszínűség védelméről, elvétve sem ejt szót nemzeti kisebbségekről. Az ugyanis képes megbontani a status quót, márpedig az európai egységesülés legfőbb értéke éppen az egyensúly fenntartásában van. A Bizottság tehát nem csupán a mostani politikai viszonyokat, hanem a jog elveit is mérlegelve tartózkodott a módfelett kényes kérdésbe való beavatkozástól. 

Szóvá tehetnénk: szimbolikusan igazán engedhetett volna néhány javaslat esetén. Csakhogy ezzel a Bizottság elismerte volna: lenne tennivalója. Ezt, mint láttuk, nem teheti. Ugyanakkor büntetni sem akart, hiszen nem szabad megfeledkezni arról, hogy egyáltalán nem vonta kétségbe a kezdeményezés indítékának jogosságát. Mindenkinek világosan összefoglalta és megerősítette mindazokat az intézkedéseket, amelyek a kisebbségvédelem terén rendelkezésre állnak. Ezeket együttműködésre kész diplomáciával és a terepen működő civil szervezetekkel érvényesíteni lehet.

A polgári kezdeményezésekkel, ahogyan általában a közvetlen demokrácia eszközeivel, a népszavazással is gyakran az a baj, hogy a szavazókat mozgósítani képes retorika nem engedi a kérdések összetett megfogalmazását. És aligha csoda, hogy az ilyen fellépések többnyire kudarcba fulladnak, kétséges vagy csupán szimbolikus eredményeket hoznak. A jogalkotásnak sokkal megbízhatóbb módját kínálják a megválasztott képviselők. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint a Fidesz EP-frakciója maga, illetve a Gál Kinga vezette Minority Intergroup, amely megfontolt, csekély csinnadrattától kísért munkával, alapos jogászi előkészületekkel és érzékeny diplomáciával számottevő eredményeket ért el az évek során.

A kisebbségi magyarság megmaradási esélyeit, az akárhonnan eredő kivándorlási nyomásnak való ellenállását nem a szimbolikus politizálás, nem csupán a bukaresti–budapesti–brüsszeli alkukon, hanem az önszerveződő nemzetépítésen is alapuló kisebbségvédelem tudja növelni. Az uniós támogatások elosztásának módjára mindig jogos rákérdezni: noha a nemzetállamok aligha mondanak le az ellenőrzésükről a régióik javára, a törvényességet mindig számon lehet rajtuk kérni. Nemkülönben fontos része a kérdésnek, hogy a szétosztott, jelentős uniós pénz életképes, a magyarság megmaradását elősegítő vállalkozásokat tápláljon, ne pedig pillanatnyi fogyasztói igényeket elégítsen ki.

Az SZNT-kezdeményezés aláírásainak beterjesztésére 2021. február 7-én kerül sor. A Bizottság utána három hónappal, az EP-tárgyalást követően hozza meg a döntését. Alighanem megjósolhatóan. A tanulságok gondos leszűrését Bakk Miklós a Főtér, Bakó Bea és Vizi Balázs a Transindex hasábjain megkezdte. A Bizottság pocskondiázásával csak elfedjük a gondjainkat. 

Döntően nem rajta múlik magyarság- és kisebbségpolitikánk minősége.