Az állam és az egyház közötti kapcsolat és azon belül az egyház-finanszírozás kérdése a rendszerváltozás óta sokadszorra és várhatólag újra terítékre kerül. Jó ezekről a kérdésekről már akkor gondolkozni, amikor még nem sürgetően aktuálisak, nincs éppen napirenden új törvényalkotás.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy e kérdésre nézve nincs elvont elvekből levezethető, mindenütt jó megoldás – sem az állam, sem az egyház oldaláról nézve. Megkérdőjelezhetetlenül demokratikus államokban nagyon különböző modellek léteznek. Azok ugyanis jórészt sok évszázados folyamatok eredményeként, az egyes országok történelmébe szervesült módon alakultak ki.
Magyarországon, ahol nagyon eltérő történelemképek élnek egymás mellett, különösen is a közel- és félmúltra nézve, nehéz nemhogy teljes, de akár csak viszonylag széles körű konszenzusnak örvendő megoldást találni. Márpedig ez kellene, hogy az egyik fő szempontként meghatározza az egyház(finanszírozás)i jogalkotást. Mert az egyháznak és a társadalomnak is a stabilitás az érdeke a legtöbb területen; ezen mindenképpen. A másik, elöljáróban rögzíthető szempont az, hogy az állam és az egyház közötti „közlekedést”, különösen is ami az anyagiakat illeti, egyértelműen és jogszabályban kell rögzíteni. Az egyház autonómiájának egyik legfontosabb biztosítéka az, ha nincs kiszolgáltatva politikai változásoknak, nem is beszélve egyedi döntésekről, személyes lobbizásról.
Magyarországon az állam négy évtizeden át – bár fokozatosan szelídülő eszközökkel – az egyházat háttérbe szorítani, végső soron felszámolni akarta. A jog- és tulajdonfosztást vallási meggyőződéstől függetlenül senki nem tekintheti legitimnek. A rendszerváltozás után az egyházaknál elég erősen érezhető volt a remény és az igény, hogy visszaálljanak a korábbi állapotok.
Nem igazán tudatosodott, hogy az egyház elsősorban nem az ateista államhatalom, hanem a szekularizáció miatt gyengült meg belső erejében. Az azóta kialakult helyzetet két, nagyon eltérő módon lehet értelmezni.
Az egyház oldaláról vannak, akik sérelmesnek találják, hogy nem történt teljes restitúció, amely biztos anyagi alapot jelentett volna az egyház és intézményei számára. Ezzel szemben lehet arra hivatkozni, hogy a korábbi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatására semmilyen más vonatkozásban sem került sor. Erre nézve természetesen hosszan sorolhatók az érvek pró és kontra. Tény, hogy az egyházak még mindig a legjobban jártak. Sőt, az utóbbi időkben jelentős anyagi javak, ingatlanok, intézmények kerültek az egyházakhoz, olyanok is, amelyek soha nem voltak egyházi tulajdonban. Ennek fejében az egyház, illetve egyházi személyek közéleti megnyilatkozásai gyakran alig kódolt pártpolitikai üzenetet hordoznak. A kettő együtt veszélyes gyúanyagot alkot: a társadalom egyre nagyobb részében érezhetők egyházellenes indulatok. A legerőteljesebben ez azzal szemben mutatkozik meg, hogy az egyházi intézmények – amelyek néha alig hordoznak bármilyen keresztény szellemiséget, és amelyekben inkább csak tulajdonosi, fenntartói szerepbe került az egyház – jogilag is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint más nem állami intézmények, sőt, különböző egyedi döntések miatt ténylegesen legtöbbször az államiaknál is. Néha már-már úgy tűnik, mintha az egyház küldetése, legfontosabb feladata intézmények működtetése lenne. A történelem során ilyen szándék sokszor megjelent – a politika oldaláról. Az azonban nem kétséges, hogy ez az egyház lényegével, önértelmezésével összeegyeztethetetlen. „Bálványimádó egyházzá talán még nem váltunk, de állványimádóvá igen” – mondják elevenre tapintó malíciával Erdélyben.
Ebből szinte következik, hogy milyen irányban lenne jó változnia az egyház-finanszírozásnak. Az egyház által fenntartott intézmények helyett nagyobb hangsúlyt kellene hogy kapjanak az egyházi közösségek: gyülekezetek, plébániák. Eleve nem jó, ha az intézmények szinte elfedik az egyház alapvető létformáját. Az egyház elsősorban több ezer helyi közösségében létezik az országban, amelyekhez százezrek kötődnek a névlegesnél jóval mélyebben. Ezekben a közösségekben a szorosabb értelemben vett hitéleten túl sok minden történik, ami – ha jogilag akarjuk megragadni – az úgynevezett államcélok körébe tartozik. Olyan tevékenységek, amelyeknek társadalmi hasznossága azok által is elismerhető és támogatható, akik indulatosan utasítják el az egyházi intézmények „agyontámogatását”. Olyan tevékenységek, amelyek testileg-lelkileg egészségesebb, harmonikusabb élethez, szolidárisabb, közösségibb életfelfogáshoz segítenek embereket. Csak a legjellemzőbbre utalva: az egyház által szervezett rétegalkalmak idősek, fiatalok, fiatal családosok számára, a kulturális élet körébe tartozó énekkarok, előadás-sorozatok, a különböző önkéntes munkára alapozó tevékenységek, egy-egy település egésze számára rendezett alkalmak, a szolidaritás gyakorlása hátrányos helyzetű emberek vagy éppen határon túli gyülekezetek körében, általában a karitatív munka legkülönbözőbb formái, rászorulók közvetlen anyagi támogatásától betegek látogatásáig. Ezek a tevékenységek, amelyek jelen vannak az ország gyakorlatilag minden településén, aligha kétségbevonható és igen jelentős társadalmi haszonnal járnak.
Az elmozdulás ezeknek a közösségeknek a támogatása irányába előnyös lenne az egyház számára, és nagyobb mértékű társadalmi konszenzust tenne lehetővé. Bölcs önkorlátozás lenne az egyházak részéről nem pusztán tartózkodni további intézmények „einstandolásától” vagy akár csak külső igénynek engedő elfogadásától, hanem visszaadni olyanokat, amelyeket sajátos egyházi tartalommal nem tudnak megtölteni, és lemondani olyan vagyonról, amelynek birtoklása morálisan megkérdőjelezhető.
Olyan intézmények esetében pedig, amelyeket meg tudnak tölteni tartalommal, kifejezetten egyházi érdek, hogy azok ne legyenek „felülfinanszírozva”; jogszabály alapján sem, de még kevésbé kegyből kapott, egyedi döntések következtében.
Mert a plusz anyagi javak hatalmas erkölcsi, hitelességi mínusszal járnak együtt. Ebben a vonatkozásban léteznek jó, követhető nemzetközi példák, például az a német gyakorlat, amely az egyház által fenntartott intézményeknek az állami intézmények finanszírozásának kilencvenkilenc százalékát biztosítja, ha az az egyház saját épületében történik, és kilencvenhárom százalékát, ha állami tulajdonban lévőben. Nem logikus-e, hogy ha az intézmény léte az adott egyházi közösség létének belső dinamizmusából fakad, akkor képes hozzátenni a szükséges kis anyagi pluszt, és még inkább a nagyobb nem anyagit?
Ez azt is jelenti, hogy az egyház primer, a hívők közösségében folyó élete és az egyház által fenntartott intézmények között nemcsak az állami finanszírozás arányaiban történne elmozdulás, hanem a kettő között szervesebbé is válna a kapcsolat. Az pedig aligha kétséges, hogy egy ilyen modell a mostaninál sokkal nagyobb társadalmi legitimitással bírna, és kikerülhetne a politikai csatározások kereszttüzéből.
Kétségtelen, hogy az egyház valós, helyi közösségeinek államcélok érvényesülését elősegítő tevékenysége nehezen számszerűsíthető. Ilyen rendszer kialakítása igen alapos szakmai munkát feltételez. További nehézséget jelent, hogy a katolikus, illetve a protestáns egyházak szervezeti felépítése, működési elvei – legalábbis elvileg – jelentősen eltérnek, az állami törvényi szabályozásnak azonban egységesnek kell lennie.
Mindezek a problémák azonban másodlagosak, megoldandók és megoldhatók ahhoz képest, ami egyaránt társadalmi és egyházi cél: hogy az egyházak a maguk sajátos lényegüknek megfelelően létezzenek, ne asszimilálódjanak semmilyen éppen aktuális más társadalmi, szervezeti mintához. Való igaz: minden – az egyházfinanszírozás is – politika. De a politika nem minden. A polisz, a társadalom érdeke pedig az, hogy abban helye legyen a „más”-nak is. A bölcs, hosszú távra gondoló politika pedig ennek tudatában cselekszik.
A szerző református teológus, filozófus
Nyitókép: Az egyház és az állam fölött diadalt arató halál allegóriája, ifj Girolamo da Treviso metszete (1538–1544), Metropolitan Museum, New York
