Világos, hogy a vallási keretben folyó oktatás, egészségügy vagy szociális ellátás komoly gazdálkodási kérdéseket vet fel. De bármilyen fontosak is ezek a tevékenységek, a vallás központi céljához képest másodlagosak. A kereszténység esetében ez a cél: a hit, azaz az isteni igazságok elfogadása és megvalósítása az ember életében. Az „egyház” a hívők közössége, amely egyrészt akkor sikeres, ha egyre több embert von be hívőként saját, intézményesített keretei közé: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” Másrészt akkor, ha a tagjai megmaradnak és erősödnek a hitben: „…tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19–20). A személyes hitet csak Isten ismeri, de a hitnek látható megnyilvánulása a szertartásokon való részvétel, a közösségi aktivitás, a közösségért végzett munka és a neki nyújtott anyagi támogatás. Minden más vallás is mutatis mutandis közös meggyőződések – a szó tág értelmében vett „hitek” – és szertartások köré szerveződő, tagjaitól aktivitást elváró csoportként létezik. A kritikus kérdés magának a vallásnak a szempontjából így az lesz, hogy az állami támogatások erősítik vagy gyengítik-e a hívők közösségét.

Kereslet és kínálat

Első gondolatunk talán a kétkedésé: miért hatna a hitre, amit az állam tesz vagy nem tesz? Hiszen a vallási hit mély, személyes, egzisztenciális döntésből fakad, amit külső körülmények csak áttételesen befolyásolnak. Ám miközben igaz – legalábbis a keresztény tanítás szerint –, hogy a hit mindig szabad választás, amelyet nem determinál a társadalmi környezet, az is kétségtelen, hogy nagyon erősen hat rá. A „szekularizáció” klasszikus magyarázata éppen az, hogy az egyént megváltozott kulturális közege – az uralkodó eszmék és normák – térítik el a vallástól.

Másfelől úgy tűnhet, éppen ez a kulturális hatás olyan erős, olyannyira meghatározza a vallásosság nagy – negatív – trendjét, hogy hozzá képest az állami támogatások vagy azok hiánya nem oszt, nem szoroz. A közgazdaságtan nyelvére lefordítva: a vallásgyakorlatban a keresleti oldal a döntő, az tehát, hogy az emberek a lelki-szellemi és a kapcsolódó társas, esztétikai stb. igényeiket valamely vallás útján vagy más módon akarják kielégíteni. Erre a preferenciájukra hat az adott kor kulturális közege.

Ez a nézet passzív vagy tehetetlen kínálati oldalt feltételez. A fenti bibliai idézet viszont nem úgy szól, hogy „várjatok rá, hogy minden nép tanítványommá legyen”. Előírja az apostoloknak és utódaiknak az aktív térítést, amihez ráadásul az isteni segítséget is megígéri: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Az egyházi közösségek vezetőinek és tagjainak sikeres ténykedésén is múlik, hogy a „vallási ajánlat” vonzó-e a potenciális érdeklődőknek. Az állami támogatás ezt a ténykedést, tehát a vallás kínálati oldalát befolyásolhatja. Lássuk, hogyan!

Piac

A vallás jelentős részben olyan „szolgáltatásként” jelenik meg, amelyet a papság és az őt segítő személyzet, hitoktatók, szociális munkások, intézményi alkalmazottak nyújtanak a híveknek. A felekezetek, sőt a felekezeteken belüli kisebb csoportok – gyülekezetek, plébániák, szerzetesrendek – egymással versengenek a „vallási piacon” a hívek megnyeréséért és megtartásáért. És versenyeznek a vallás (részleges) helyettesítőivel is – pszichológusokkal, kulturális szolgáltatókkal, politikai mozgalmakkal és másokkal. Ha egy vallási csoport állami támogatást kap, versenyelőnyre tesz szert: több és jobb szolgáltatást nyújthat és/vagy csökkentheti szolgáltatásai árait. Több forrás esetén vonzóbbá válik az egyházi pálya; fokozható a papok, hitoktatók képzettsége, lelkipásztori felkészültsége; növelhető a személyzet; komfortosabb, szebb templomok és közösségi terek építhetők. A hívek pénzbeli hozzájárulása, a programok, szolgáltatások díja csökkenthető. A jobb minőségű és olcsóbb „szolgáltatást” pedig többen és gyakrabban veszik igénybe. Bővül és elkötelezettebbé válik a hívők köre. Ez a lehetséges pozitív hatás.

A szekuláris állam mint kegyúr

Ugyanakkor az állami támogatás azt is jelenti, hogy immár nem vagy csak kisebb részben a hívek finanszírozzák a vallási szolgáltatásokat. Ennek többféle negatív hatása is lehet. Egyrészt „az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt”. Ha egy vallási szervezet a megélhetését alapvetően a kormányzattól reméli, akkor elsősorban az ő elvárásainak kell megfelelnie. A politika azonban nem biztos, hogy azt várja a vallás képviselőitől, amit a hívek. A tiszta teológiai és erkölcsi tanokra fókuszáló vallás és a pártoskodással és kompromisszumokkal terhelt politika feszültsége aligha kerülhető el. Amint a XIX. század derekán Tocqueville éleslátón megjegyezte: „A vallás nem osztozhat az uralkodók anyagi erejében anélkül, hogy a velük szemben felkelő ellenségesség terhében ne osztozna.” A politikai támogatónak való megfelelés torzíthatja a vallási tanítás tartalmát, csökkentheti a papság hitelességét és eltérítheti a tevékenységét az evangelizálástól az infrastruktúra-fejlesztés és más, politikailag rövid távon használhatóbb eredmények felé. Ha pedig az állam szekuláris, az „eltérülés” igénye különösen nagy lehet, hiszen a más vallásúak és a vallástalanok érdekei is meg fognak jelenni a kormányzat szempontjai között.

A lusta monopólium

A rendszeres állami támogatás másik gyakori hátulütője – egy vállalatnál éppúgy, mint egy vallási szervezetnél –, hogy a kedvezményezettjét elkényelmesíti. Bevétele, egzisztenciája akkor is biztosított, ha csökken iránta a kereslet. Az állam általában preferál bizonyos, általában „történelmi” vallási közösségeket, és ezzel megvédi őket a versenytől. Minél inkább elszakad a támogatás mértéke a tényleges társadalmi igénytől, annál inkább. A közgazdasági megfigyelés régi, már Adam Smith is megtette. Azok a vallási tanítók – írja A nemzetek gazdagságában–, akik a hallgatóságuk önkéntes hozzájárulásaiból élnek, nem pedig valamilyen más forrásból, amelyet az országuk törvénye biztosít nekik, „általában sokkal több erőfeszítést tesznek, és sokkal nagyobb buzgóság és szorgalom jellemzi őket… Ebből fakadóan az új [nem támogatott] vallások tanítóinak mindig jelentős az előnye, amikor azokat a régi és bevett rendszereket támadják, amelyeket illetően a klérus, javadalmain pihenve, hagyta kialudni a nép körében a hit és az odaadás tüzét.” Ahogyan egy államilag fenntartott közszolgáltató, a versenytől megvédett vallási intézmény is „lusta monopóliumként” kezdhet viselkedni: egyre drágábban egyre rosszabb minőséget produkálva.

Kollektív cselekvés

A „vallási piac” metaforájának természetesen megvannak a maga korlátai. Egy valódi piacon a vevő fizet a termékért vagy szolgáltatásért, amelyet azután ő egyedül használ. A vallásban a tanításokat, prédikációkat, programokat, épületeket közösen használják a hívek, és e közösen használt javakhoz járulnak hozzá önkéntes munkával, pénzbeli támogatással, részvétellel, a tanítások elsajátításával, betartásával és továbbadásával.
A közgazdaságtan az ilyen helyzetekben a kollektív cselekvés dilemmáját hangsúlyozza. A csoport tagjai jól járnak, ha mindenki megteszi a maga önkéntes hozzájárulását, és így együtt magas színvonalú vallási közösséget élvezhetnek. Azonban egyénileg mégis racionális lehet a hozzájárulás elmulasztása, a potyautas magatartás. Ha a többiek beleteszik a magukét, az enyém már fölösleges. Ha nem teszik bele, az enyém önmagában nem sokat ér – vagy ha mégis, balek nem szeretek lenni. Ha mindenki hasonlóan gondolkodik, mindenki minimalizálja a hozzájárulását, és mindenki rosszul jár az alacsony színvonalú közösségi élettel.

Az önkéntesség pótlása, ösztönzése vagy kiszorítása?

Többféleképpen mérsékelheti az állami támogatás a kollektív cselekvés problémáját. Az egyik lehetőség, hogy az állam kényszerrel adót szed be
a vallási csoport híveitől, és ebből finanszírozza a hitéletük kiadásait. Vagyis igazából azt kapják a saját pénzükből, amit szeretnének, de önkéntes alapon nem tudnának megvalósítani. Egy másik, hogy az állam ösztönzi az önkéntes hozzájárulásokat azzal, hogy a saját támogatásával kiegészíti őket. Ha az én egy forintom mellé a kormányzat odatesz még egyet, vagy adókedvezményt ad hozzá, lelkesebben adok bele az egyházi közösbe. Ha a templomfelújítás felére megvan az állami pénz, a másik felét könnyebben összeadjuk, az egészet kellene.

Az állami támogatás tehát pótolhatja vagy ösztönözheti a virágzó vallási élethez szükséges kollektív cselekvést. De – sajnos – ki is szoríthatja azt.
A vallási közösségek nagyon is képesek lehetnek arra, hogy állami kényszer nélkül megoldják a kollektív cselekvést. Tagjaik erős belső motivációja, aktivitást jutalmazó normarendszere, a közösségben elérhető értékes – baráti, de akár szociális, egészségügyi vagy üzleti hasznot hozó – kapcsolatok, szolgáltatások mind erős ösztönzőt jelenthetnek. Mindezt a bőkezű külső támogatás lerombolhatja. Ha megjelenik egy nagy külső szponzor, a közösség tagjai úgy érezhetik, hogy elveszítik a kontrollt a közösségi döntések felett, gyengülhet belső motivációjuk. A vezetők közösségépítés helyett a külső források felé fordulhatnak, amelyek felhasználása romboló konfliktusokkal járhat.

Melyik irányú hatás az erősebb?

Nem ad az elmélet általános választ arra, hogy az állami támogatások pozitív vagy negatív hatásai erősebbek-e. A puding próbája az evés – mit mondanak az adatok? A meglepően kevés kutatás közül érdemes kettőt kiemelni, amelyek különösen részletes adatokon alapulnak. Richard Traunmüller és Markus Freitag State Support of Religion: Making or Breaking Faith-based Social Capital? (A vallás állami támogatása: a hit alapú társadalmi tőke építése vagy rombolása – Comparative Politics 43/3. 2011. 253–269.) huszonnégy európai országban vizsgálta, hogy a hitélet bőkezűbb állami támogatása nagyobb vagy kisebb vallási aktivitással jár-e együtt a népesség egészében. Felmérték, mennyire kiterjedt az egyházak költségvetési finanszírozása, továbbá azt is, konkrétan nyújt-e az állam támogatást a papság fizetéséhez, és beszed-e adót az egyházak számára. Az eredmények egy irányba mutattak: ahol hangsúlyosabb az állami szerepvállalás, ott – más hatásokat kiszűrve – a lakosságon belül kisebb azok részaránya, akik tagjai valamely vallási szervezetnek, és azoké is, akik önkéntes munkát végeznek, vagy adományokat juttatnak ilyen szervezeteknek.

Dan Koev The Influence of State Favoritism on Established Religions and Their Competitors (Az állami kivételezés hatása az államvallásokra és versenytársaikra; Politics and Religion 16/1. 2023. 129–159.) címmel megjelent vizsgálata jóval szélesebb körre, százhetvennégy országra terjedt ki – tehát számos nem keresztény többségű államra is –, és az általános vallásgyakorlás helyett a vallási csoportok közötti különbségekre fókuszált. Vajon a kiemelt állami támogatás versenyképesebbé tesz-e egy vallást, vagy – ahogyan Adam Smith sejtette – ellustítja azt? Az adatok szintjén a konkrét kérdés így hangzott: ha a kormányzat az ország legnépesebb vallásának preferenciális vagy kizárólagos pénzügyi támogatást ad, az vajon növeli vagy csökkenti-e az ehhez a valláshoz tartozók arányát a többi valláshoz képest? A változást húszéves időszakban (1990 és 2010 között) vizsgálva az átlagos hatás egyértelműen negatív: a kiemelt finanszírozás nem növeli, hanem csökkenti a vezető vallás vonzerejét.

Persze nagy különbségek rejlenek a statisztikai összefüggések mögött. A támogatás formája, feltételei, az állam és a vallási közösség jellemzői sokat számítanak. Nem kétséges azonban, hogy az állami finanszírozás hitéletre gyakorolt negatív hatásai nagyon is valóságosak lehetnek. Minél bőkezűbb kegyúr az állam, annál inkább tartani kell ennek káros következményeitől, és annál tudatosabban kell figyelni a mérséklésükre.

A szerző közgazdász, az ELTE ÁJK oktatója

Nyitókép: Edward Bainbridge Copnall: Thomas Becket (1970), a Szent Pál-székesegyház kertje, London