Mike Károly az Országút 111. számában azt a kérdést járja körül: Jó-e az állami támogatás az egyháznak? Amikor ebben az összefüggésben használjuk az egyház, egyházak szót, annak ellenében az államot látjuk, a történelmi egyházak esetében egy-egy egyházszervezetet, amelynek múltját nem az egyháziak láttatják, hanem a
velük szemben sokszor ellentétes erőket, és olyan méltánytalanságokkal is vádolják őket, amelyekkel nem kárhoztathatók.
A történelmi egyházak, amelyek vállalják múltjukat, az idők folyamán nagy szervezetekké váltak, és most úgy tűnik, hogy ez a szervezet lebomlik, leegyszerűsödik, átalakul. Ugyanakkor az az infrastruktúra, amelyet örököltek, sokba kerül és ballaszttá válik: például egy kolostorépület fenntartása csökkenő létszámú szerzetesekkel, akiknek munkája nem elég jövedelmező. Korábban a földbirtokokból származó bevételekkel tartották fenn az intézményeket, és jelentős erőt fordítottak a birtokigazgatásra, jószágkormányzásra, ahogyan abban a korban nevezték.
Ugyanakkor eltúlzott az a vélemény, hogy a birtokok munkásait, mezőgazdasági cselédeit kizsákmányolták volna, hiszen számos ellentétes példa is felmutatható.
Az egyházi birtokokon könnyebb volt az élet, mint a világiakén:
„Unter dem Krummstab is gut zu leben” – mondja a német vidékek népi bölcsessége: a pásztorbot alatt jó az élet, nagyobb a jogbiztonság, és jobbak az életkörülmények. Már azért is, mert amikor még tizedet fizetett a jobbágy az egyházaknak, a kilencedet a földesúrnak fizette. Amennyiben a földesúr az egyház volt, megelégedtek a tizeddel. Bár e kérdést a kutatás még nem dolgozta fel eléggé, mégis úgy vélem, az egyházi emberek jobban odafigyeltek a rájuk dolgozók életkörülményeire, és ismerték a szociális segélyt akkor is, amikor ezt még nem így nevezték.
Kezdjük az elején
Jézus Krisztus tanítványai vagyonközösségben éltek, hitték, vallották és megtapasztalták a Gondviselést: hogy a jó Isten személyre lebontva, mindenkivel törődik. S ha nem is mindig maga a jó Isten törődött a benne hívőkkel, a hívők közössége kiegészítette ezt, és nem volt nélkülöző, ami csak azóta van, hogy kialakult a magántulajdon és annak „szentsége”.
Mindaddig, amíg üldözték a Krisztus-hívőket, az egyházak szorosan összetartottak. Mihelyt azonban szabadon működhettek, és akik megkeresztelkedtek, világi téren is pozícióhoz jutottak, felhígult a minőség, sokan érdekből csatlakoztak, már a Római Birodalomban, a IV. század végétől. Ekkor alakult ki a „kontrasztcsoport”, a pusztába vonuló szerzetesek több tízezres hada, akik nem palotákban éltek (kolostor), hanem igen szerény körülmények között.
Később, amikor az uralkodók megtértek, és saját költségükön építették ki az egyházszervezetet, már nem mindig elköteleződésből választották a papi, szerzetesi, szerzetes nővéri hivatást azok, akik oda beléptek, hanem kényelemből, családjuk iránti engedelmességből, mert így az egyházak eltartották a fölös számú vagy másra nem fogható rokonságot.
Kialakult a szembenállás:
voltak, akik az egyházért éltek, és voltak, akik az egyházból éltek. Amikor az első csoport volt többségben, az egyház hiteles volt, amikor a második, akkor elveszítette hitelét.
Az egyházi birtok a holt kéz birtoka a katolikusok esetében, azóta, hogy a pápaság előírta a papi nőtlenséget: egyes papok, egyes szerzetesek halála után nincs család, amely örökölne. Főleg a szerzetesek halálát követően, mert mindaz, amiért életükben dolgoztak, munkájuk eredménye, a szerzetesi közösség tulajdona marad, s ez nemzedékről nemzedékre gyarapodik. Ugyanígy az egyházmegyés tulajdon is, főleg a földtulajdon. Mindkét esetben az egyházi birtok gyarapodott, mert híveik végrendeletükben nagy vagyonokat vagy vagyonrészeket bíztak rájuk, hogy imádkozzanak lelkük üdvéért.
Az egyházak nélkül városaink, falvaink egészen másképp néznének ki – a református templom Cegléd főterén (képek a Wikipediáról)
Ez a modell addig működött, amíg a hívek hittek az örök életben, és amíg a folyton gyarapodó egyházi birtok el nem érte az összérték (összbirodalmi, összkirálysági, össznemzeti érték) egyharmadát, mert akkor már nem volt közömbös az uralkodó (rendszer) számára, hogy ki áll ennek az élén, ezért beavatkoztak az egyházi elöljárók megválasztásába.
Már nem egyházi szempontok szerint történt az elöljárók kiválasztása. Ez megnövelte azok arányát, akik nem az egyházért, hanem az egyházból,
a földi javakból éltek, sőt élősködtek. Sokat költöttek reprezentációra, de ennek egy része kulturális alapítvány is volt, tehát az egyházak pénzügyeit abból a szempontból is érdemes vizsgálni, hogy nélkülük városaink, falvaink egészen másképpen néznének ki.
Jó rendszer nincs
Nincs az egyházak finanszírozásának jó rendszere; ha szűkölködik, az a baj, ha bővelkedik, az a baj.
Az egyházak addig életképesek: értsd, addig találják meg az új és új hivatások, amíg hűek az eredeti, krisztusi életeszményhez. Ezért az egyes szerzetesrendek esetében is van növekedés és van csökkenés, majd új szerzetesrendek jelentkeznek, és a hivatások azokat találják meg. Az újdonság ereje erény is, mert nem kell a történelmi ballasztot hordozni, újra lehet kezdeni, mondván, reform, és akkor most már jobb lesz. Azonban a reformrendek is abban az ütemben laposodnak el, amilyen ütemben növekednek és intézményesülnek, és a hivatások már kevésbé őket találják meg, hanem a még újabb alapításokat.
Másrészt pedig a hívek előtt papjaik élete nyitott könyv:
ha azt látják, hogy a rájuk bízott értékek a hívek érdekét szolgálják, akkor szívesen adnak.
Ha azt látják, hogy másra tékozolják, akkor már nem adakoznak szívesen.
Az ideális megoldás az, ha az egyháziak az általuk hirdetett eszmények szerint élnek és tevékenykednek. Ebben az esetben a hívek nem hagyják őket cserben.
A Pápai Református Kollégium
Ma is létezik a rómaiak körében a „pagnotta sicura”: a biztos kenyérke fogalma, gyermekeiket szívesen adják a Vatikán szolgálatába. Ősi tapasztalat, hogy a vatikáni fizetés ugyan nem nagy, de egyéb juttatásokkal együtt biztos, és mindig számítani lehet rá. Aki elnyer egy vatikáni állást, és ahhoz méltón viselkedik és dolgozik, ha nem túl nagy hatásfokkal is, jó esélye van, hogy onnan megy nyugdíjba, és továbbra is részesül az élet fenntartásához szükséges juttatásokban. Ráadásul, bizonyos összeghatárig az olasz állam is méltányolja ezt, és nem adóztatja meg saját előírásai szerint a vatikáni fizetéseket, bár sok ott az olasz állampolgár: már csak azért sem, mert a vatikáni alkalmazottak az olasz állam területén költik el a pénzüket, és így az áfabevételeket gyarapítják.
Lehet azt mondani, hogy az állam ne finanszírozza az egyházakat, és így van ez az Amerikai Egyesült Államokban. Ott azonban létezik egy olyan tehetős középréteg, amely el tudja tartani az egyháziakat, ugyanakkor ez
az egyházi vezetőség, beleértve a bíboros érsekeket, túl sok időt pazarol el arra, hogy befolyásos embereknél szerezzen hozzájárulást intézményeik fenntartásához.
Az egyházi emberek, akik az istentiszteletet végzik, értelmiségiek, akik éveken át főiskolán, egyetemen készülnek a szolgálatra, és állandóan gyarapítaniuk kell ismereteiket, hogy igehirdetésük hiteles legyen a rájuk bízottak előtt. Ez nem kifejezetten produktív munka, de enélkül, az istentisztelet végzése nélkül az egyház halott, a szentbeszéd, a prédikáció pedig legyen olyan, amely megfelel a követelményeknek, és továbbadja az egyházi tanítást. Ennek a követelményrendszere, ha komolyan vesszük, megelőzte a világi tudományokét. Az eredeti héber, görög, latin nyelvű szövegeket, egy rendes bibliafordítást, amely általában más, nagy nyelven olvasható, el kell tudni olvasni, a kommentárokat úgyszintén, tehát a többnyelvűség követelmény volt, és az kellene hogy legyen ma is az egyháziak körében.
Az egyházak a kultúra hordozói – a Sárospataki Református Kollégium könyvtára
Ugyanígy a teológiai irodalom ismerete, mert még mindig nagy késéssel olvassuk azokat a szerzőket, akiknek a tanítása más, nagyobb országokban már a tudományos közbeszéd részévé vált. A kis népek teológusai legalább egy nemzedéket késnek, de inkább többet. Az egyes reformzsinatok „implementációja” – a szót az amerikaiból vettem át és más összefüggésben – általában ötven év, így volt ez a trienti egyetemes zsinattal, és így történt a II. vatikáni zsinat esetében is.
Egyre nagyobb terheket ró az állami szubvenciók adminisztrálása (nem csupán) az egyháziakra, a számítógépes feldolgozás könnyedsége mellett egyre több előírás nehezül mindenkire.
Az egyháziaknak, ha rendszeres szubvenciót kapnak, ezek jelentős részét az elszámolás átvilágíthatóságára kell költeniük,
azaz költséges apparátust kell fenntartaniuk. Ezeket a személyeket elsősorban nem olyan kritériumok szerint alkalmazzák, hogy hitüket gyakorló emberek volnának, hanem aszerint, hogy meg tudnak-e felelni az államapparátus által támasztott feltételeknek. Ismerik a határidőt, s ha ellenőrzést kapnak, mindent úgy tudnak adminisztrálni, hogy az védhető legyen. Ez már olyan ballaszt, amely az egyház eredeti hivatásával ellentétes is lehet, mindenesetre teher, és csak nehezíti azokat az életfeltételeket, amelyeket könnyíteni akar.
Hálaadó ünnepség a sárospataki református templomban a teológiai akadémia egyetemmé válása alkalmából
(fotó: Vajda János/MTI)
Az „egyház(ak)” finanszírozásának vannak modelljei. Jó modell nincs, mert az egyházak maguk olyan intézmények, amelyek nem profitorientáltak, hanem az emberek halála utáni sorsán dolgoznak. S hogy erre méltók legyenek, szívesen rászorulnak embertársaikra már ebben az életben is, de abban a mértékben, amennyiben komolyan veszik hitüket és gyakorolják azt.
Az egyház mi vagyunk
Egyre gyakrabban mondjuk ezt a II. vatikáni zsinat óta, és ha az egyházzal baj van, akkor velünk van a baj. Ezért a reformáló, javító szándékot mindig saját magával kell kezdenie az egyháznak.
Ecclesia semper reformanda – az egyházat mindig reformálni kell. Az egyház finanszírozásának a módozatait is. Fontos, hogy az egyháziak megtartsák sószerepüket, s ne merüljenek el a világi dolgokban. A világiak is azt kívánják tőlük, hogy hitelesen éljék meg Krisztus örömhírét.
Nyitókép: a sárospataki református templom orgonája
