Vajon kirobbanhat-e világháború Tajvan kapcsán? E sorok szerzője szerint ez sem kizárható, mivel mára a Nyugat és Kína több síkon is zajló küzdelme a nemzetközi politika meghatározó törésvonalává vált, és Amerika aligha maradna tétlen egy kínai támadás esetén. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kommunista Kína látványos erősödése olyan kihívás a világpolitika összes szereplője számára, amelyet egyikük sem hagyhat válasz nélkül. S a történelem tanúsága szerint egy-egy új nagyhatalom gyors felemelkedése mindig együtt jár a nemzetközi kapcsolatok alapos átrendeződésével. Nincs ez másként ma sem. Az orosz–amerikai viszony romlott annyit, hogy Peking nyugodtan megkísérelhette a Moszkvával való együttműködést, s erre alapozva az egykori szovjet közép-ázsiai köztársaságokban is szilárd gazdasági pozíciókat szerzett. A másik oldalon pedig az USA is szövetségek kialakításával próbálkozik, annál is inkább, mert a Covid-járvány következményei csak tovább élezték ezt a törésvonalat. (Világjárvány és geopolitika, Országút, 2020, 11. szám)

Az Öt Szem és az angolszász összefogás

Ebben a kontextusban érdemes vizsgálni, hogy az angolszász országok Kína terjeszkedésének feltartóztatására határozott lépésre szánták el magukat a magyar sajtó érdeklődését is felkeltő AUKUS-egyezménnyel. Ez formálisan „csak” arról szól, hogy az amerikaiak és a britek atommeghajtású tengeralattjárókhoz segítik a Kína által mind jobban fenyegetett Ausztráliát. Ténylegesen azonban jóval többről: teljes körű katonai és tudományos-technológiai össze-
fogásról. Ausztrália a Dél-kínai-tengeren zajló kínai erődemonstrációkat közvetlen fenyegetésnek tekinti, akárcsak a partjaihoz küldött kínai kémhajókat, ezért kért nukleáris meghajtású (ám hagyományos fegyverzetű) tengeralattjárókat.

A civilizációs kapcsok szorosságára tekintettel aligha kell azon csodálkoznunk, hogy Ausztrália épp az angolszász világhoz fordult segítségért.

Az angolszász országokra korlátozódó együttműködés nem példa nélküli: az Öt Szem (Five Eyes) hírszerzői közösség (USA, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) gyakorlatilag a második világháború óta olajozottan működik.

Trockij tévedése és a hegemóniatranszfer

Az angolszász együttműködés magját kétségkívül Washington és London „különleges kapcsolata” alkotja. Kettejük partnersége mindig is jóval többet jelentett, mint két nagyhatalom stabil politikai és katonai szövetsége. A XX. század történetének egyik roppant érdekes, bár viszonylag keveset vizsgált folyamata során az USA – Nagy-Britannia kényszerű, de önkéntes hozzájárulásával – átvette tőle a hegemóniát. Trockij az 1920-as években még arra számított, hogy a „világimperializmus” rendszerén belül a meghatározó érdekkonfliktus szükségszerűen a két angolszász hatalom között alakul ki, ezért elkerülhetetlen lesz az összecsapásuk. Nem így történt. A hegemóniatranszfer következtében a britek elveszítették ugyan elsőségüket, ám az új szereposztásban is a „különleges kapcsolat” haszonélvezői maradtak.

Nagy-Britannia ebből fakadóan sosem maradt semleges Washington és Peking éleződő viszonyában, s Kínához fűződő kapcsolatai többször is módosultak. Történelmi visszatekintés helyett itt elég talán arra emlékeztetni, hogy 2020 januárjában Boris Johnson kormánya még úgy döntött, Washington határozott rosszallása ellenére engedélyezi a Huawei cég részvételét a szigetországi 5G-hálózat kiépítésében – erről ma már szó sincs, és Nagy-Britannia, Kína haragjával dacolva, a szorongatott Hongkongból menekülni vágyóknak brit állampolgárságot ajánlott fel. 1968-ban London úgy döntött, hogy a „Szueztől keletre” állomásoztatott katonai egységeit visszavonja, az új egyezmény viszont ismét globális szerepkört ígér neki – és tartalmat a Brexit-kampány egyik kulcsígéretének, a „globális Nagy-Britannia” eszméjének.

Ausztrália Kína-politikája még jelentősebb változáson ment keresztül. Az 1990-es években Canberra Ázsia felé fordult, új, regionális identitást próbálva meg kialakítani, s ezzel összefüggésben Pekinghez is közeledni próbált. Mára viszont Ausztrália visszatalált angolszász gyökereihez, s Scott Morrison miniszterelnök az új egyezményt már „örökre szóló partnerségként” méltatta. Canberra elsőként követelte, hogy kezdődjön nemzetközi vizsgálat a Covid–19 vírus eredetét illetően –, ez egyike annak a tizennégy súlyos véteknek, amelyet Hszi Csin-ping pártfőtitkár az ausztrálok szemére vetett, s a mai napig nem bocsátott meg.

Franciaország „hátba szúrása”

Az AUKUS-egyezménnyel ugyanakkor Ausztrália felmondta azt a szerződést, amelynek alapján Franciaországtól tizenkét dízelmeghajtású tengeralattjárót rendelt – e körülmény újabb éles törésvonalat vágott a nemzetközi politikában. A maximális titoktartással előkészített szövetség bejelentése ugyanis politikai bombaként robbant Párizsban. Le Drian külügyminiszter azonnal „hátba szúrásról” beszélt, s hazarendelte a washingtoni és a canberrai francia nagykövetet. Szinte mindenki nemzeti megaláztatást emleget, és az angolszászellenes előítéleteket, amelyeket De Gaulle óta is oly sok francia oszt, most teljesen igazoltnak látják. A csendes-óceáni birtokokkal rendelkező Franciaország kihagyását az Európai Unió is pofonnak érezte; külügyi főképviselője, Josep Borrell mély megütközését fejezte ki, hogy Brüsszelt nem is értesítették az egyezmény tervéről, amelyet Berlinben egyenesen „hadüzenetnek” minősítettek.

Franciaország – és az EU – természetesen nem véletlenül maradt ki. Az amerikaiak úgy látják, s ebben nincs érdemi különbség Trump és Biden felfogása között, hogy a Kína elleni fellépésben egyelőre nem igazán számíthatnak Európára, s a franciákban, akiknek talán máig sem bocsátották meg, hogy 1966-ban kiléptek a NATO integrált katonai parancsnokságából, nincs elegendő bizalmuk. Párizs és Berlin számos nyilatkozatban „óvott” a Pekinggel szembeni határozott fellépéstől, s ezt nem vették jó néven az Atlanti-óceán túlsó partján. Ezért foglaltak úgy állást Washingtonban, hogy „az Egyesült Királyságnál és Ausztráliánál nincsenek jobb szövetségeseink”.

Az angolszász–francia együttműködési szándékot persze az sem mozdította elő, hogy Párizs a Brexit-tárgyalások során jó néhány alkalommal „betartott”. Macron elnök még a Csatorna alatt futó elektromos vezetékek lekapcsolásával is megfenyegette a szigetországot, és zsarolási potenciálként tekintett az ír–északír határra.

Joggal írja John Keiger a The Spectator hasábjain, hogy az AUKUS épp az a fajta laza, rugalmas együttműködési forma, amelytől Franciaország és az EU formalisztikus-bürokratikus gondolkodásmódja mélyen idegenkedik.

Az egyezmény ugyanakkor összhangban áll Churchill szellemi örökségével, amely
az „angloszféra” összefogását sürgette.

Ez a fogalom arra az informális transznacionális közösségre utal, amelybe az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mellett Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is beletartozik – mindazok az államok, melyeket Churchill bevont az angolul beszélő népek történetéről írott híres munkájába. Birodalmi reminiszcencia? Ellenfelei szerint csak ennyi, de valójában élő realitás, amint a Wall Street Journal tavaly augusztusi nagy cikke is hangsúlyozza. És más országok is kapcsolódnak hozzá. Ha Bismarcknak igaza volt abban, hogy a XX. század legfontosabb realitása az Egyesült Államok angol nyelvűsége, akkor a XXI. század egyik kulcstényezője lehet, hogy India, amely rövidesen a világ legnépesebb országa lesz, a Brit Nemzet-
közösség tagja, és növekvő szerephez jut benne az angol. India persze nem kíván egykori „anyaországának” alárendelődni, de a kínaiak által elkövetett határ-
provokációk erősen kiélezték a Pekinghez fűződő kapcsolatait.

Az angolszászok „hálózati civilizációja”

Az „angloszféra” megszervezésére irányuló törekvések hosszú múltra tekintenek vissza, de intézményesített kereteket sohasem dolgoztak ki. Nevezetes 1946-os fultoni beszédében Churchill is hiába sürgette az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közös államkeretbe helyezését, a közös angol–amerikai állampolgárságot. Sokatmondó viszont, hogy már az 1990-es években is fölvetették, London fordítson hátat Brüsszelnek, és csatlakozzon inkább az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társuláshoz (NAFTA).

A XXI. században az „angloszféra” összefogásának legérdekesebb koncepcióját az amerikai James C. Bennett dolgozta ki, abból indulva ki, hogy a britek uralta XIX. század és az amerikaiak uralta XX. század után a jelenlegi évszázad is az angolszászoké lesz. A siker kulcsát egyáltalán nem valamiféle etnikai vagy vallási tényezőben látta, hanem az angolszász országok társadalmi fejlődésében, mindenekelőtt az erős és ön-
tudatos civil társadalomban.

A tehetség másutt sem hiányzik, mutat rá Bennett, de máshol nincs olyan intézményrendszer, amelyet csak a civil társadalom tud fenntartani, és amely utat biztosít a kibontakozásához. Nem a demokrácia hozza létre a civil társadalmat, hanem fordítva.

Az informatika kora, a földrajzi távolság jelentőségének csökkenése ismét közelebb hozta egymáshoz az „angloszféra” országait, megfordítva a „szétfejlődés” korábbi trendjét. Bennett amellett érvel, hogy
e lehetőséget kihasználva közös szervezeti kereteket is létre kellene hozni, annál is inkább, mert az egyes angol-
szász országok pillanatnyi érdekei gyakorta összeütköznek hosszú távú civilizációs érdekeikkel. Az összefogásnak a centralizált államnál mindenképp lazább keretűnek, de a teljesen informális kapcsolatoknál mélyebbnek kellene lennie. Az „angloszféra” nemzetei egyébként sem vallották soha – emlékeztet –, hogy az egy nyelvet beszélőknek feltétlenül egy államba kell tömörülniük. A globalizáció aláássa a „gazdasági állam” alapjait, ám sokkal kevésbé érinti a kulturális közösségen alapuló „közpolgári államot” (civic state), s e tendencia egyértelműen kedvezhet az angolszász világ „hálózati alapú” megszerveződésének. S míg az Európai Unió csak küzd a közös identitás megteremtéséért, az „angloszféra” már rendelkezik ezzel. A közös kultúra középpontba állítása viszont értelemszerűen magában foglalja a multikulturalizmus elutasítását.

Churchill az angolszász világ egyedülálló teljesítményeként elsősorban a szabadság és a jog tiszteletét emelte ki, s a Kegyetlen évszázad című művében a neves történész, Robert Conquest joggal hangsúlyozza, hogy az angolszász országokban ezen értékek iránt olyan erős az elkötelezettség, amilyen mértékűt még a többi demokratikus államban sem találunk. Az EU-ban sem. A XX. század véres történelméből valóban nehéz lenne más következtetést levonni, mint azt, hogy a különféle totalitarizmusok kísértéseivel szemben egyetlen más országcsoport sem mutatott határozottabb ellenállást, mint éppen az angolszász államok. A jog uralma bennük van a legnagyobb biztonságban.

A megosztottság kockázata

Bármennyire érthető az „angloszféra” idegenkedése az agyonbürokratizált Európai Uniótól, a nyugati világ megosztottsága komoly kockázatokkal jár, hiszen csak ellenségeinek kedvez. A sértett francia elnök, Macron minden valószínűség szerint elő fogja venni az „Anglo-Amerikától” független európai ütőerő, a „stratégiai autonómia” régi keletű ötletét, ez azonban nem lenne jó irány. Aminthogy az sem volna szerencsés, ha az angolszász hatalmak azért utasítanák el Franciaország esetleges csatlakozását az AUKUS-egyezményhez, mert az EU „trójai falovát” látnák benne. (Nagyjából úgy, mint amikor De Gaulle kétszer is azért vétózta meg a britek felvételét a Közös Piacba, mert Washington képviselőjének tekintette őket.)

A többi civilizációtól eltérően a Nyugat kétközpontú, s bármilyen komolyabb konfliktus esetén csak közös fellépéssel lehet esélye.

A Tajvant érő, s ezáltal a nemzetközi rend stabilitását is alapjaiban megkérdőjelező brutális pekingi fenyegetések fényében mindenesetre érthető lépésnek
tűnik az angolszász országok összefogása.◼