Egész Európát megrázta a Moszkva melletti Krasznogorszkban történt mészárlás. Fegyveresek rontottak egy koncert hétezres hallgatóságára. Már százhatvannál több a halálos áldozatok száma. Az Iszlám Állam afganisztáni ága vállalta magára a felelősséget. Az eddig elfogott terroristák különös módon tadzsikok, akik bevallották, hogy pénzért öltek, és menekülési útvonalat terveztek. Egyik sem jellemző az Iszlám Állam kamikaze-mészárosaira. A vizsgálat eredményét várva Európa megrémült. Sokan már most azért fohászkodnak, hogy
valahogyan ússzuk meg terrortámadás, merénylet nélkül a békés versengés ünnepét, a párizsi olimpiát.
A szakértők meglepődtek, hogy az aktuális banditabrigád ezúttal Oroszországban csapott le. Pedig azt mondják, az Iszlám Állam általában ott gyilkolja az utca népét, ahol viszonylag sok muszlim él, mint Franciaországban, vagy ahová könnyen bejuthatnak, például a Benelux államokban. Oroszországra, különösen Moszkva környékére egyik sem jellemző.
Olvasom a háborúpárti dörgedelmeket a szokott vádaskodással, és a hűvös, ám többnyire egyoldalú elemzéseket. Véleménybuborékok foglyai vagyunk. Ritkaság a nézetek olyan józan ütköztetése, mint amire az Országút vállalkozik ebben a számában, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke és az Amerikában élő szlovák állampolgárságú liberális politológus, Dalibor Rohač írásának egyidejű közlésével. Jómagam, aggodalmaktól vezérelve, nem cáfolt másodkézből kapott információk birtokában inkább kérdezek.
Meddig béke, mikortól háború?
Vajon európai világunk máris folyamatos, bonyolult globális háború színtere? Benne vagyunk nyakig, miközben abban reménykedünk, hogy még elkerülhető? Lehetséges, hogy három békegeneráció, tenyésztett nyárspolgárokkal, a relativizmus diktatúrájának agymosásától annyira megzavarodott, hogy a szó szoros értelmében azt se tudja, fiú-e vagy lány?
Si vis pacem, para bellum. Ha békét akarsz, készülj a háborúra. A rómaiak óta érvényes igazságot magunk is átéltük
az atomhatalmak egyensúlyára épülő korszakban, mikor válságok és feszültségek közepette is működött az állandó párbeszéd az ellenfelek között,
bizalomerősítő fórumokkal és tekintélyes nemzetközi szervezetekkel. (Mivel ez a korszak számunkra a kínai faltól a berlini falig terjedő bezártság ideje volt, nem hittem volna, hogy bármely szempontból mérvadónak tekintem majd.) Abban az időben tudták a döntéshozók, hogy a világpolitika biztonsága nem a vereséggel felérő győzelmeken, hanem az egyezségeken múlik.
Európa állapotát látva vajon kikényszeríthető-e a béke gyöngülő gazdasági erőforrásokkal, recesszióval, a valóságot helyettesítő nyelvi és gondolati konstrukciókkal és nem utolsósorban a nagyhatalmakhoz – így az agresszor Oroszországhoz képest – lemaradó hadigépezettel?
Emmanuel Macron (középen) Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Olaf Scholz német kancellár társaságában Kijevben (Wikipedia)
Fenyegetőzésből fakadhat-e bizalom? Amennyiben Macron elnök aktuálpolitikai mesterkedéstől hajtva kijelenti: alakulhat úgy a háború menete, hogy európai katonákat küldünk az ukrán frontra harcolni – és meghalni –, tisztában van-e a szavak súlyával és helyi értékével? Ha pedig komolyan gondolja, hogyan számol majd el a hazaküldött háborús hősök koporsóival?
Éljen a háború? Eljött az ideje a súlyos történelmi sérelmek megtorlásának? A revansnak? Történelmi félelmek táplálják a háborús pszichózis légkörét, elsősorban a Baltikumban és Lengyelországban. De
a történelem ritkán mutat példát arra, hogy a háborúk valóban a béke megalapozását szolgálták volna.
Lehet-e párbeszéd a közeledés elemi gesztusai nélkül? Macron fenyeget, majd következő mondatával együttműködést ajánl az oroszoknak a terrortámadás hátterének felderítéséhez. Az első mondat kioltja a másodikat, így hát az oroszok nem kérnek belőle. Az együttműködés újabb csatornája zárul be. Barbárokkal nem lehet európai módon tárgyalni, jelentjük ki kultúrfölényünk teljes vértezetében, miközben Csajkovszkij művei indexen vannak Európa koncerttermeiben.
Jelenet Csajkovszkij Hattyúk tava című balettjéből (Wikiwand)
Az ellenfél – szokjuk a szót: ellenség? – alábecsülésével elérhetők-e bárminemű stratégiai célok? A sokadik szankciós csomagnál tartunk, de Oroszország nyilvánvaló nehézségei ellenére él és virul, láthatóan nem rogyott meg. Hét éve
átállt a hadigazdaságra, hadserege sok tekintetben világszínvonalú. Katonai utánpótlása szinte kiapadhatatlan,
miközben az európai emberek hadra foghatósága legalábbis bizonytalan.
Oroszország tényleg veszélyt jelent a világra és különösen ránk, európaiakra nézve? Igen, hiszen atomhatalom. Sosem volt mentes a birodalmi gőgtől, ma sem az. A cárizmus korunkra igazított rendszerében él. Érdemes-e provokálni, felpiszkálni, ellenünk hangolni, belekényszeríteni abba, hogy valóban a végzetünk legyen?
Akkor hát térdre, imához? Feltett kézzel, tétlenül várjuk-e, míg a régi/új szörny lerohan bennünket? Nem kell-e tartanunk attól, hogyha győz, nem áll meg a határoknál, semmi sem lesz elég neki? Érdemes a válasz mérlegeléséhez figyelembe venni Jacques Guillemain nyugalmazott francia katonatiszt, szakíró hazája tábornoki karához írt nyílt levelét, mely a Magyar Nemzet 2024. március 21-i számának vélemény rovatában jelent meg. „Azt akarják, hogy orosz rakéták csapódjanak be katonai támaszpontjainkon, hiszen Franciaország az, amely Oroszország megtámadására készül? Hazugság azt állítani, hogy Putyin meg fogja támadni Európát, önök pedig jól tudják ezt.
Fenyegetik alapvető érdekeinket? Nem. Putyin hadat üzent nekünk? Nem. Ukrajna tagja a NATO-nak? Nem. Az EU-nak? Annak sem.
Az amerikai hírszerzés megerősítette, hogy Putyin nem törekszik a NATO-val való közvetlen konfrontációra. Miért is tenné? Hiszen ez közös nukleáris öngyilkossághoz vezetne.”
Putyinnak a kétezres évek elején olyan elképzelése volt az erőegyensúlyról, amelyet
nem a további atomfegyverkezéssel akart fenntartani, hanem közös érdekek jegyében gazdasági közeledéssel.
Azt mondta, ideje tulajdonrészeket cserélnünk meghatározó stratégiai üzletágakban. Ennek kézzel fogható bizonyítéka, hogy annak idején az egységes orosz villamosenergia tröszt bizonyos elemeit privatizálták a német E.On-nak, az olasz ENEL-nek és a finn Fortumnak. Ez a három cég körülbelül tizenötmilliárd eurót fektetett be az orosz villamosenergia-iparba. Óvatos eurázsiai gazdasági közeledés indult el, amelyben már Kína is érdekelt. Ennek
a békés építkezésnek is véget vetett az orosz–ukrán háború, amelyben az amerikai kormány és európai hívei „az utolsó ukrán katonáig” küzdenének,
miközben Ukrajna gazdasági erőforrásai amerikai és arab tulajdonba mennek át. Elgondolkoztató fejlemény.
David Arahamija, a Nép Szolgája frakcióvezetője
Vannak-e a békének esélyei? Mindig vannak. Nyilvánosságra került és senki sem cáfolta, sőt Gerhard Schröder volt német kancellár és David Arahamija, az ukrán kormánypárt frakcióvezetője is megerősítette, hogy két évvel ezelőtt az ukrán és az orosz tárgyalódelegáció már megállapodott egy béketervezetről, amelyből azután nem lett semmi.
Véget ért volna az öldöklés, mielőtt százezrek meghalnak,
és milliók hagyják el a szülőhazájukat. Minden ép erkölcsi érzékű, józan eszű, békeszerető ember ezt kívánta és kívánja ma is. Semmi sem lehetetlen. Ma még.
Nyitókép: Orosz tüzérek Grad rakéta-sorozatvetővel lövik az ukrán állásokat a Donyecki területen (MTI/EPA/Orosz védelmi minisztérium)
