A Szovjetunió 1970-től, majd pedig utóda, Oroszország állandó vitában állt Norvégiával a Barents-tengeri határról, mely a Spitzbergák, a Ferenc József-föld és a Novaja Zemlja szigetcsoport között húzódik. Mivel a két állam baráti viszonyban állt egymással, a vita nem ment annál tovább, mint hogy a norvégok néha orosz halászhajókat tartóztattak fel. Csakhogy miután szénhidrogén-készleteket fedeztek fel a Barents-tengerben, beleértve a vitatott területeket is, fellángolt a marakodás. Mígnem 2010-ben végül megszületett a határmegállapodás Norvégia javára.
Oroszország területi gyarapodása 1300 és 1945 között
(Moszkvai Nagyfejedelemség, Oroszország és Szibéria; balti térség; Kelet-Európa, Közép-Ázsia; Kaukázus; Alaszka; Jelmagyarázat: az Orosz Birodalom határa 1914-ben, a Szovjetunió határa 1945-ben, az Orosz Föderáció határa 2013-ban; területszerzés dátuma, fontosabb városok, települések, helyőrségek és erődök)
Mihail Gorbacsov el akarta adni a finneknek Karéliát, de azok elutasították az ajánlatot –
persze mai napig hitelt érdemlően nem derült fény arra, hogy valóban voltak-e ilyen irányú tárgyalások. 1992-ben területi viták nélkül kötötte meg a két ország az alapszerződést. Vlagyimir Putyin először 2000-ben válaszolta azt Karélia-ügyben újságírói kérdésre, hogy orosz szempontból a területi kérdések megoldódtak, egyszer s mindenkorra le vannak zárva, majd 2001-es finnországi látogatása alkalmával hozzátette, hogy az effajta kérdések legjobb megoldása az integráció fejlesztése és az államközi együttműködés. A finn közbeszédben rendre előkerül a területi revízió kérdése, ám sosem jelent meg politikai színtéren.
Lengyelország és Oroszország a kalinyingrádi, műszaki határzárral ellátott terület révén határos egymással. Az első világháború után az 1921-es rigai békeszerződés határozta meg a lengyel–szovjet határvonalat, amelyet Joszif Sztálin a második világháború elején a Molotov–Ribbentrop-paktummal néhány száz kilométerrel nyugatra tolt. Az azonban csak
a szovjet hadsereg 1944-es előrenyomulásakor vált világossá, hogy a lengyel–szovjet határnak nem a rigai békeszerződésben rögzített, hanem az úgynevezett Curzon-vonalat tekintik majd.
Lord George Curzon brit külügyminiszter 1919-ben Versailles-ban tett javaslatot a lengyel–szovjet demarkációs vonalra, innen az elnevezés. A Szovjetunió felbomlásával Belarusz és Ukrajna beékelődött a két ország közé. Lengyelország alapvető érdekének tartja, hogy ez így is maradjon.
A balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – 1918-ban nyerték el függetlenségüket a cári Oroszországtól, ám 1940-ben a Szovjetunió kebelezte be őket. 1990 végén azonban ismét kikiáltották függetlenségüket, amit a szovjet kormány 1991 szeptemberében, hónapokkal a Szovjetunió szétesése előtt elismert. Utána a baltiak nem csatlakoztak a posztszovjet államok laza szövetségéhez, a Független Államok Közösségéhez, noha az oroszországi gáztól való majdnem százszázalékos függéstől nem sikerült megszabadulniuk. A több évtizedes szovjet uralom következtében az újjáépítés és a Nyugat-Európába való integrálódás során számos kihívással szembesültek. Külön nehezítették a helyzetüket az etnikai viszonyok: Litvániában alig élnek oroszok, míg a másik két államban a lakosság negyedét teszik ki, és a harmadukat az oroszul beszélők képezik, így ebben a tekintetben tulajdonképpen ugyanaz a helyzet, mint Ukrajnában volt a háború kitörése előtt.
A balti identitás védelmében ezekben az országokban csak az etnikai észteket és a letteket tekintették automatikusan állampolgároknak, az oroszokat mint az erőszakos szovjet területfoglalás után betelepedett lakosságot kizárták ebből a körből,
és erősen megnehezítették számukra az állampolgárság megszerzését. Ugyanígy igyekeztek visszaszorítani az orosz nyelv használatát is. A posztszovjet országok közül eddig a három balti állam csatlakozott az EU-hoz és a NATO-hoz (2004-ben).
Minden balti államnak volt valamilyen határvitája Oroszországgal. Az 1920-as tartui békeszerződés, amely szentesítette Észtország függetlenségét, részletes határleírást is tartalmazott. A Szovjetunió, amikor bekebelezte a köztársaságot, az észtországi Petseri- (oroszul Pecsori-) terület egy részét az oroszországi Pszkov megyéhez csatolta. Miután Észtország ismét elnyerte függetlenségét, meg akarta tartani a tartui békeszerződésben megállapított és 1992-ben alkotmányba is foglalt határt, az orosz kormány azonban ezt visszautasította arra való hivatkozással, hogy a szerződés érvénytelenné vált, miután Észtország annak idején csatlakozott a Szovjetunióhoz. A balti ország diplomáciai kísérleteket tett a terület visszaszerzésére, noha az gyakorlatilag homogén orosz lakosságúvá vált. Végül a két ország 2005-ben kötött megállapodást az 1945-ben fennálló határok elismeréséről, a ratifikációs törvény preambulumába azonban Észtország beleírta a hivatkozást az 1920-as tartui békeszerződésre.
Lettország esetében hasonlóképpen történt: 1945-ben a Szovjetunió Pitalovszki járás néven Pszkov megyéhez csatolta az abrenei területet, amelyet 1991-ben Lettország az 1920-as lett–szovjet békeszerződés alapján visszaigényelt, ám eredménytelenül. A határ kijelölése 1998-ban befejeződött, de a szerződést az államhatárról csak 2007-ben írták alá.
Litvánia esetében Königsberg (orosz nevén Kalinyingrád) 1945-ös annektálása nem okozott határproblémákat, mert ekkor ezek belső szovjet határok voltak, ám a függetlenedés után Kalinyingrád exklávé lett, és az Oroszországgal való szárazföldi összeköttetését a Suwałki-folyosó, a tulajdonképpeni lengyel–litván határ biztosítja, amely már csak azért is rendkívül kényes, mert immár az EU és a NATO belső határa. Litvánia és Oroszország 1997-ben írt alá határszerződést, amelyben nem kellett határvitákat elsimítani, csak kisebb kényelmetlenséget igazítottak ki: a stranddal rendelkező Vištytis-tóban fürdőzők formálisan megsértették az orosz határt, ezért a litvánok a tó területéért cserébe máshol engedtek át semleges területet.
1999-ben Oroszország Belarusszal Szövetségi Államot hozott létre nyilván azzal a céllal, hogy Belarusz szuverenitását felszámolja. A szerződés azonban tartalmazott egy féket, a Szövetségi Állam minden döntésének végrehajtásához belarusz jóváhagyást írt elő. Így Oroszország zsarolásai ellenére a felek soha nem hajtották végre maradéktalanul a szerződést. A 2014-es ukrajnai agresszió után Belarusz próbált távolodni Oroszországtól, de nem tudta diverzifikálni sem diplomáciai, sem gazdasági kapcsolatait, és a 2022-es Ukrajna elleni orosz invázióval végképp belecsúszott Moszkva szorító karjaiba.
Ebben a helyzetben az a kérdés tehát, hogy van-e még egyáltalán belarusz–orosz határ.
Georgia (hagyományosan Grúzia) esetében a feszült határviszony nem kérdés, hiszen orosz támogatással két befagyott konfliktuszóna is fennáll az ország területén: Dél-Oszétia és Abházia. Ugyanígy Azerbajdzsán területén Hegyi-Karabah, amely konfliktusban Oroszország a másik érintett fél, Örményország mellett áll, minthogy tagjai a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, a posztszovjet térség katonai szövetségének, amelyből Azerbajdzsán még a kilencvenes években kilépett.
Először nem elvettek a kazahoktól, hanem adtak nekik az oroszok: 1920-ban Orenburgot, a térség egyetlen nagy iparvárosát tették fővárosukká, azzal az elgondolással, hogy majd hozzájárul a kazah régió gazdasági fejlődéséhez és polgárosulásához. 1925-ben azonban Orenburg visszakerült az orosz tagköztársasághoz. A Szovjetunió felbomlása nem határvitákat idézett elő, hanem az orosz népesség tömeges kiáramlását az országból, félve a marginalizálódástól az új kazah államban. A Szovjetunió fennállásának utolsó időszakában még Kazahsztán lakosságának negyven százaléka volt orosz, ami az ezredfordulóra harminc százalékra, újabb két évtized alatt pedig húsz százalékra csökkent, ők zömmel az orosz határ mentén élnek, amely a világ második leghosszabb közös határa az USA és Kanada között húzódó után.
A kínai Csing-dinasztia 1911-es összeomlását követően a cári Oroszország, majd az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után Szovjet-Oroszország fegyveresen is támogatta „Külső”-Mongólia függetlenségi törekvéseit (Belső-Mongólia mind a mai napig Kínához tartozik). Mongólia így nyerte el 1921-ben szuverenitását, amelyet Kína csak 1946-ban ismert el. Ugyanekkor kikiáltották a Tuvai Népköztársaságot, melynek területe addig Mongóliához tartozott. A csak Mongólia és Szovjet-Oroszország által elismert kis államot 1944-ben „saját kérésére” a Szovjetunió bekebelezte. Így alakult ki a mongol–szovjet, a mai mongol–orosz határ. A török nyelveket beszélők csoportjához tartozó tuvaiak lakóterületének Oroszország 1992-ben megadta a köztársaság státust (más őshonos népekhez hasonlóan). A ritkán lakott, nehezen megközelíthető határvidék legnagyobb problémája a sajtóhírek szerint a kölcsönös állatlopás.
Kína a második világháború után több határkonfliktust is vállalt: Tajvannal (1954–55, 1958), Indiával ismételten (1962, 1967, 1987, 2017, 2020–22), illetve a Szovjetunióval. 1964-ben eredménytelen tárgyalásokat folytatott az utóbbival az Usszuri- (Vuszuli csiang-) folyó Damanszkij- (Csenbao-) szigetéről (méretét tekintve a Margit-sziget harmada), majd 1969-ben megpróbálta fegyverrel elfoglalni, bár ezt a mai napig Kína elleni szovjet agresszióként állítja be. Végül más, hasonló területek mellett mégis megszerezte az Oroszországgal 2003-ban aláírt megállapodással.
A kínai–orosz határvidék azonban más oknál fogva borzolgatja Moszkvában a kedélyeket. Kelet-Szibériába és az orosz Távol-Keletre a XX. század eleje óta tömegesen telepednek be kínaiak. Bevándorlásuk ugyan az 1930-as években megszakadt, de az 1980-as évek elejétől újraindult, az 1990-es évek elején már legalább százezer kínai állampolgár élt itt, aminek a hivatalos adatokban máig nincs nyoma. Számuk mára a becslések szerint eléri a milliós nagyságrendet. Az orosz sajtó már a kilencvenes évek végén ijesztgetett azzal, hogy a 2050-es évekre a kínaiak többségbe kerülnek Szibériában. Putyin elnök is megmondta, ha így mennek a dolgok ott, „kínaiul beszélnek majd a gyerekeink”.
Szibéria kínai gyarmatosítása azonban alighanem elmarad a kínai elöregedés, lakosságcsökkenés és egyre inkább kínzó munkaerőhiány miatt.
Japán és Oroszország határvitája a Kuril-szigetek körül forog. E szigetláncot, mely a japán Hokkaidó és az orosz Kamcsatka között húzódik, elválasztva az Ohotszki-tengert a Csendes-óceántól, a Szovjetunió a második világháború végén annektálta. Az ötvenhatból négy bekebelezését Japán azóta is vitatja. A két ország 1956-ban megállapodást írt alá, amelyben a Szovjetunió elfogadta, hogy a Japánnal való kétoldalú kapcsolatok normalizálását és a békeszerződés megkötését követően Habomait és Sikotant átadja Japánnak. A szigetek sorsáról döntő békeszerződés megkötésére mind a mai napig nem került sor, bár Japán kezdeményezésére 2005-től újraindultak a tárgyalások. Japánban olyan tankönyv is megjelent, amely a szigeteket japán területekként tünteti fel. 2022 júniusában Oroszország indoklás – az orosz–ukrán háború említése – nélkül felmondta az 1998-ban kötött halászati szerződést a vitatott területekhez tartozó vizeken. A szigetek értékét az ásványkincsek (nemesfémek, földgáz és kőolaj) adják.
Az USA-val Oroszországnak nincs területi vitája, de Alaszka, a legnagyobb, másfél millió négyzetkilométer területű amerikai tagállam kapcsán fel-felvetődik a „hol a határ” kérdése (összehasonításképpen a mai Oroszország 18 millió, az USA 9,5 millió, Ukrajna pedig 600 ezer négyzetkilométer). 2022 júliusában Vjacseszlav Vologyin Duma-elnök az orosz parlament alsóházának plenáris ülésén kijelentette: „Jobb, ha kétszer is meggondolja Amerika, hogy a mi külföldön lévő javainkat kezelje. Nekünk is van mit visszavennünk. Van egy olyan terület, amit úgy hívnak, Alaszka.” A terület úgy cserélt gazdát, hogy az 1865–67-es krími háborúban jelentősen meggyengült és megszorult Oroszország 1867-ben 7,2 millió dollárért, akkori számítás szerint is potom pénzen eladta az Egyesült Államoknak.
A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa
Nyitókép: Graffiti a Moszkva melletti Himkiben 2015-ben. A 88 jelentése: "Heil Hitler".
