Nap mint nap szembesülünk azzal, hogy a „liberális” vagy „szabályalapú” nemzetközi rend leáldozóban van. A nagyhatalmak egyre nyíltabb geopolitikai versengése, a nemzetközi jog írott és a nemzetközi politika íratlan szabályainak mind gyakoribb megsértése, a nemzetközi kereskedelem szabadsága elé gördített politikai és nemzetbiztonsági akadályok, a legfontosabb nemzetközi vitarendezési fórumok ellehetetlenülése egytől egyig az eddigi világ felbomlásáról tanúskodnak. Sőt, egyesek szerint már most új világban élünk, a liberális szabályalapú rendszer dala véget ért.
Csend
Ám ha ez így van, akkor érdemes tisztázni, hogy pontosan miként írható le az új világrend, vagyis mit fogunk most hallgatni egy ideig. Az eddigi rend híveinek és kritikusainak talán egyetlen közös vonása, hogy erre egyikük sem tudja a választ, az aktuálpolitikai vitáktól zajos Washington kottájából ugyanis a nemzetközi rend új amerikai szólamának pillanatnyilag nincs mit játszania, csendben marad.
Furcsa állításnak tűnik ez az indokolatlanul extrovertált Trump-elnökség esetében, de az Amerikai Egyesült Államok kormányzata nem tisztázta, hogy milyen keretek között és milyen struktúrában képzeli el az új világrendet. A probléma forrása, hogy bár az amerikai külpolitikai elit a szabályalapú világban hisz, az elmúlt harminc évben azt tapasztalta, hogy a szabályokat sokan (köztük saját maga, de különösen Peking, Moszkva és a nyugati érdekek többi kihívói) kijátszották, felhígították vagy megszegték, amire a „nemzetközi közösség” jószerével szemet hunyt. Az első Trump-elnökség 2017-es nemzeti biztonsági stratégiája a „történelem végéről” – a nyugati demokrácia terjeszthetőségéről – szóló koncepció megalapozatlanságából indult ki. A második Trump-elnökség e gondolatot már egyenesen veszélyesnek minősítette, ahogy azt Marco Rubio külügyminiszteri meghallgatásán kifejtette. Nem véletlen, hogy a 2025-ös nemzeti biztonsági stratégia úgy ad kül- és biztonságpolitikai iránymutatást, hogy közben nem vázol fel új világrendre vonatkozó átfogó tervezetet, sőt kritizálja az elődök e gyakorlatát.
„America First” vagy „amerikai elsőség”?
Sokan az amerikai csendből a multipoláris rend visszatérésére következtetnek. Ez részben érhető, hiszen a 2025-ös nemzeti biztonsági stratégia a realista és a nacionalista gondolatvilágra támaszkodik, többek közt amikor a nyugati féltekén újra érvényesülő Monroe-doktrína „Trump-kiegészítését” hangsúlyozza, amit a gyakorlatban Panamában és Venezuelában érvényesített is a kormányzat. A nagyhatalmak és az érdekszférák időszakának visszatérésére utalhat az orosz–ukrán háború mostani amerikai kezelése vagy az amerikai puha hatalmi képességek szerteágazó tematikájának és globális hatósugarának megvágása is. Sőt, egy évvel ezelőtt maga Marco Rubio beszélt arról, hogy a multipoláris világ kialakulása csupán idő kérdése volt, Washingtonnak pedig szembe kell néznie egyebek mellett Pekinggel és Moszkvával a nemzetközi politikában. Ebben az olvasatban az Amerikai Egyesült Államok csupán egy pólus a sok (de legalább három) pólus közül, külpolitikáját pedig az „America First” realista és nacionalista logikája határozza meg.
Ugyanakkor Rubio Münchenben más Amerika-képet vázolt fel. Beszédének egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete valójában alkalmatlannak bizonyult a nemzetközi szabályok érvényesítésére. A rendet, vagyis a szabályok végrehajtását továbbra is Washington biztosította, méghozzá a páratlan amerikai kemény hatalom segítségével: Teherán nukleáris programjának visszavetését, Nicolás Maduro kiiktatását és Ukrajna eddig hatásos önvédelmét nem ENSZ-határozatok, hanem rendre amerikai B–2-es bombázók, különleges műveleti erők és fegyverek biztosították. Más szóval az Amerikai Egyesült Államok a nemzetközi biztonság szempontjából nemcsak kiemelkedő, hanem nélkülözhetetlen hatalom. Ebben az olvasatban Washington az „amerikai elsőség” nagystratégiáját követi, amely szerint a nemzetközi béke csak amerikai hegemóniával garantálható, márpedig ez unilaterális fellépést feltételez. Ennek jegyében Washington csak a saját nemzetbiztonsága szempontjából fontosnak ítélt humanitárius válságokba avatkozik be, ám közben fokozott figyelmet fordít a kihívó hatalmak feltartóztatására és elrettentésére, melynek érdekében az amerikai katonai képességeket magas szinten tartja. Amellett, hogy az amerikai hatalmi elsőség igényét a 2025-ös nemzeti biztonsági stratégia le is szögezi, Trump elnök gázai rendezésre (is) irányuló Béketanácsa, a „béke erő által” mottóval illetett fegyverkezési, valamint a következetesen kritikus Kína-politikája az amerikai elsőség keretébe illik.
Mítosztörés
Rubio müncheni beszédének egyik érdekes eleme a nyugati civilizáció jelentőségének hangsúlyozása volt. Bár e biztonsági és védelmi fórumon ez szokatlannak tűnhetett, valójában nem először került előtérbe az amerikai külpolitikai retorikában. Donald Trump 2017-es varsói beszéde, amely egyúttal 2018-as Európa-stratégiájának alapja is volt, kifejezetten a nyugati civilizáció védelméről szólt. Amikor most Rubio a nemzeti és vallási identitásra és értékekre, illetve az ezekhez kapcsolódó jogi, művészeti és technológiai eredményekre való büszkeséget hangoztatta, részben hazabeszélt, hiszen a Trump-elnökségnek már az első ciklusában is meggyűlt a baja a progresszív ideológiák mentén újraértelmezett amerikai történelemképekkel, idén pedig az ország alapításának kétszázötvenedik évfordulóját készül megünnepelni. Ugyanakkor e gondolatokkal Münchenben a transzatlanti egység kulturális alapját kívánta kiemelni.
A nyugati civilizáció jelentőségének kidomborítása az átalakuló világrend kontextusában mítosztörő szándékról tanúskodik. A mítosz lényege, hogy a kínai hatalom felemelkedése feltartóztathatatlan, a nyugati hanyatlás pedig elkerülhetetlen. Pszichológiai szempontból az amerikai konzervatív külpolitika ebben látja az eddigi nemzetközi rend legfőbb bűnét: olyan (neo)liberális gazdasági és politikai dinamikák kibontakozását, amelyek kiüresítették a nyugati országok dinamikus fejlődésének ipari és társadalmi bázisát. Rubio beszéde azonban nemcsak az ipari termelés hazahozataláról, az energiaforrások bátrabb kiaknázásáról és a bevándorláspolitikák reformjáról szólt. Az amerikai diplomata „új nyugati évszázad” alakítására buzdított, ami a csúcstechnológiák terén a vezető szerep megszerzését és megtartását, a külső függőségek érdemi csökkentését és a Globális Dél piacaihoz való nagyobb hozzáférést jelenti. Új nemzetközi rend hiányában és az amerikai elsőség mellett persze a kérdés az, hogy Európa hogyan kíván ebben részt venni. Ám nem ok nélkül tapsolták meg vezetői Rubio beszédét.
A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársa
Nyitókép: Marco Rubio előad a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián február 14-én (fotó: U.S. Department of State/Wikimédia)
