Hagyományosan az atlantizmus az észak-atlanti nemzetek, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közötti köteléknek számít, hiszen valóban katonai és stratégiai szövetséget és szervezetet képez. Igen ám, de ennek nem tudna eleget tenni, ha nem közvetítené az európai civilizáció kulturális és szellemi örökségét, nem terjesztené Európa görög-római és zsidó-keresztény hagyományát szerte a világban, és nem exportálná a Nyugat legmagasztosabb eszményeit, a szabadságot, a hitet és a méltóságot a földkerekség minden tájára (amely tényt a kulturális marxisták persze törölnék emlékezetünkből).
Az atlantizmus, miként Michael Kraus Az atlanti civilizáció című művében (1949) kifejti, a keresztény értékeknek a felvilágosodás elveivel való tizennyolcadik századi összekapcsolásáig megy vissza. A holnap társadalmi rendjét (1958) író Habsburg Ottó, a keresztény Európa élharcosa szerint nem más, mint: „Az az alap, amely a hit és a szabadság közös sorsában egyesíti az ó és az új világot.” Henry Kissingernél pedig ezt olvassuk: „Az atlanti közösség a világstabilitás nélkülözhetetlen alapját képezi, mely a szabadságot fenyegető veszélyekkel szemben a közös célokat követő nemzeteket egyesíti.” (1994)
Jóllehet az atlantizmus a NATO szervezete révén védelmet nyújtott a szovjet totalitarizmussal szemben, a XX. században a szovjeteknek tett számos engedmény próbára tette ezt a hivatást, rámutatott a transzatlanti szövetség törékeny vonatkozásaira és a Nyugat szellemi gyengeségeire. Mindez hozzájárult a Nyugat megosztottságához.
Jalta és Helsinki erkölcsi kudarca
Az 1945-ös jaltai konferencia felosztotta Európát, szovjet ellenőrzés alá helyezve Kelet-Közép-Európát. „Európa felosztása nem egyszerű politikai hiba volt – írta Habsburg Ottó –; egyet jelentett a keresztény Nyugat egységének az elárulásával, milliók zsarnokságnak való kiszolgáltatásával.” Jaltát erkölcsi kudarcnak tartotta. Miként Alekszandr Szolzsenyicin óvott a détente-tól, mert az agresszióra bátorítja fel a szovjeteket, Habsburg Ottó elutasította a helsinki záróokmányt, mondván, az csak megerősíti a földrész megosztottságát.
Jaltával és Helsinkivel a világhatalmak akarva-akaratlanul aláásták az antlantizmus hivatását, a nyugati értékek terjesztését, megtörték a transzatlanti szolidaritást, és végső soron elárulták a Nyugatot. Ám nem csupán politikailag. A Nyugat szellemi lényegére sújtottak le, és így rá is mutattak a hidegháború valódi tétjére.
Szellemi küzdelem
A hidegháborút azért vívták, miként Gnosztikus háborúk címmel 2019-ben megjelent könyvében Stefan Rossbach kifejti, hogy megóvják és kiterjesszék a Nyugat kulturális és szellemi örökségét a szovjet ideológiával szemben. George F. Kennan is „szellemi elevenségre” szólította föl a Nyugatot, hogy jobban szembe tudjon szállni a szovjet zsarnoksággal, „az emberi szellem elleni összeesküvéssel”. Eric Voegelin történelemfilozófus is szellemi fenyegetésnek, olyan gnosztikus eretnekségnek tartotta a kommunizmust, amely az isteni rendet totalitárius dogmával akarja fölváltani. Ám hiába ezek a figyelmeztetések, hiába Szolzsenyicin intelme: „A Nyugat elveszítette szellemét-lelkét az anyagiasságnak, a zsarnokságnak engedve”, a nyugati politikai elit nem hallgatott a jó szóra, nem tartotta szem előtt a diplomácián-politikán túlmutató dimenziót.
Miközben a hidegháború kibontakozott, kialakult a menedzserállam bürokratikus, az ideológiai tisztánlátást mellőző mentalitása. James Burnham és John Marini ugyan aggályosnak tartotta az értékmentes technokraták térnyerését, akik eltekintenek a politikum szellemi dimenzióitól, a kompromisszumokat előbbre valónak tartják az elveknél-értékeknél, és a szovjeteknek tett engedményeikkel aláássák a Nyugat erkölcsi tartását és szellemi védekezését.
Terjesztés
A kompromisszumok és engedmények ellenére az atlanti gondolatnak akadt szószólója Európán kívül, Dél-Amerikában is. Egykor az atlanti gondolat magában foglalta a déli földrészt, ahol ugyanúgy felvirágzott Európa öröksége, mint északon. Az uruguayi José Enrique Rodó Ariel című, 1900-ban megjelent esszéjében ünnepelte a görög-római, keresztény hagyományból eredő „civilizációs szellemet”, az európai örökséget továbbvivő „magna patriát”, egyfajta „globális atlantizmust” szorgalmazott. Elgondolását a Nyugat kulturális mélységének terjesztéséről mások is visszhangozták (bár óvtak az USA anyagias-utilitarista, ezt az örökségét beárnyékoló szemléletétől).
A hidegháború idején a dél-amerikai konzervatívok is sorompóba álltak az atlanti ügyért, különösen annak kommunistaellenességéért, vagyis a szovjet ideológia mint katonai, politikai és szellemi fenyegetés ellen. Némely bátor észak-amerikai és európai vezető támogatásával az argentin, chilei, bolíviai és több más közép-amerikai kormányzat fölvette a harcot a marxista felkelőkkel, és neoliberális reformokat vezetett be az 1970–1980-as években, és így nyugati értékekhez, az atlanti eszmeiséghez igazodott.
Meg nem énekelt védelmezők
Miközben Észak- és Dél-Amerika kiterjesztette az atlanti eszmeiség befolyását, számos meg nem énekelt civil szervezet vitte tovább az ügyét Európában. A titkos, NATO támogatta Gladio-hadművelet keretében ellenállásra készültek fel feltételezett szovjet támadás esetére. A Habsburg Ottó vezette Centre Européen de Documentation et d’Information nyugati eliteket volt hivatott összekovácsolni az ügyért. Az Interdoc Network a szovjet dezinformációval vette fel a harcot. A Le Cercle Pinay pedig az európia és amerikai konzervatív vezetőket fogta-fogja egybe kommunistaellenes stratégia kialakításában és megvalósításában (ismertebb tagjai közül néhány: Konrad Adenauer, Giulio Andreotti, Robert Schuman, Zbigniew Brzeziński, Henry Kissinger, Margaret Thatcher).
Ezek a transznacionális hálózatok, melyeket baloldali értelmiségiek „reakciósnak” vagy „jobboldalinak” bélyegeztek, világszerte mozgósították az egyházakat, vallásos egyesületeket, politikai menekülteket és emigránsokat, szabadságharcosokat és kommunistaellenes csoportokat. Szemükben a hidegháború a Nyugat civilizációs-szellemi örökségének védelméért és esetleges terjesztéséért folyt. Eltökéltségük ma is inspirál.
Az atlanti ügy újrafogalmazása
Az új geopolitikai feszültségek a hidegháborús tanulságok újrafogalmazására és újbóli alkalmazására kényszerítenek bennünket. A szuverenitás, az önrendelkezés, illetve a reálpolitika és az erkölcsi idealizmus egyensúlya változatlanul a középpontban marad.
Habsburg Ottó kora kompromisszumait figyelmeztetéseknek, nem pedig végkifejletnek tekintette. A hozzá hasonló államférfiak meglátása szerint olyan globális atlantizmusra van szükség, amely erősíti a transzatlanti kötelékeket, és exportálja a Nyugat legjobb értékeit: a szabadságot, a hitet és a méltóságot világszerte. A feladat az, hogy e tanulságok alapján járjunk el, a közös örökségünkön alapuló Nyugat megújulásán fáradozzunk.
A hidegháború rámutatott az atlantizmus gyenge pontjaira, és így le kellett vonnunk küzdelmünk igaz természetét illetően a tanulságokat, hogy ugyanis az szellemi természetű, és hogy a nemzetállamok és az emberi társadalmak milyen nagy lehetőségekkel, illetve milyen eredendő korlátokkal bírnak. Budapesttől Buenos Airesig közös örökségünk megköveteli, hogy eltökélten nézzünk szembe korunk kihívásaival. Meg kell tehát erősítenünk civilizációnk alapértékeit, részben rajtunk múlik ugyanis, milyen utat követünk.
Fordította: Pásztor Péter
A Habsburg Ottó Alapítvány Jalta vagy Helsinki? című, 2025. május 12-i konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.
|
