A téma természetesen örökzöld, s bár unalmasnak is mondhatnánk, alkalmasint minden korban újra és újra érdemes elővenni. A szerző számára 2004-ben vált aktuálissá, amikor az Egyesült Államokban – ahogy világszerte másutt is, beleértve Magyarországot – a kereszténység tulajdonképpen váratlan és erős politikai hátszelet kapott egyes jobboldali politikai áramlatok felől. Boyd – gyakorló protestáns lelkész, teológus – nem rejti véka alá, hogy a könyvének alapját adó prédikációsorozatáért nem mindenki volt hálás a gyülekezetében, igen sokan távoztak. Ellenérvük lényegét könnyű megérteni, Magyarországon is alighanem ez vezérli a hívek és a különböző felekezeti vezetők jelentős többségét: nincs világnézeti semlegesség, minden politikai erő rangsorolható aszerint, hogy politikája, elképzelései mennyiben vágnak egybe az egyház(uk), tágabban a kereszténység (vagy akár a zsidó-keresztény morális tanítás) elveivel. Következésképpen elvileg mindig eldönthető, hogy kire ’kell’ szavazni, hogy milyen politikai erőket kell támogatni.

Erre rendszerint az a reakció szokott érkezni, hogy az így gondolkodó hívek és/vagy lelkipásztorok tévednek, mert nem az egyik, hanem a másik politikai tábor a ’keresztényibb’. Az is előfordul, hogy képmutatást rónak föl azoknak, akik ugyan kereszténynek mondják magukat, valójában azonban kevésbé keresztény(i)ek, mint a másik. A képmutatás persze lehet jóhiszemű, de inkább rosszhiszemű. Föl szokott még merülni a fáról és a gyümölcseiről szóló példabeszéd, amely szerint csak a gyakorlat mutathatja meg, ki mennyire keresztény. Ritkább, mert a politikai mozgósítást kevésbé szolgáló érv lehet, hogy

elvileg is eldönthetetlen, hogy ki a ’keresztényebb’; vagy elvileg (senki sem lehet tökéletes keresztény, nem tökéletes
keresztények pedig sokféleképpen lehetünk), vagy gyakorlatilag (csak a Mindenható tudhatja, ki vagy kik ’jobb’ keresztények).

Boyd nem ezeket a jól ismert lehetőségeket fejti ki. Visszahelyezkedik a prófétai szerepbe, természetesen újszövetségi formában, azaz a jézusi verziót követve. A jézusi magatartás szerinte a politikában, sőt a mindennapok ügyes-bajos konfliktusaiban való elvegyülés radikális visszautasítása. Jézus nem a világot akarta megjavítani, hanem egy másik országot hirdetett. Boyd ezt a másságot hangsúlyozza. Elég messzire megy: szerinte a világ minden fejedelme (vezetője) a Világ Fejedelmét szolgálja, még akkor is, ha eszköz Isten kezében. A gonosz legfőbb trükkje pedig éppen abban áll, hogy azt a tényt, hogy a hatalom önmagát mindig a jó eszközének mutatja be, meggyőző érvként tudja eladni. „Jobb, ha egy ember hal meg a népért” – mondatja János apostol Kaifással (Jn 11,50), akinek persze igaza is van. Nemcsak azért, mert – mint János megjegyzi – prófétált, csak éppen szándéka ellenére; hanem azért is, mert abból indult ki, hogy Jézus – talán nem is szándékosan –, de a hatalom ellen lázított, rendet bontott, azaz káoszt idézett elő. S ki ne tartaná erkölcsileg jobbnak a rendet, a kiszámíthatóságot a káosznál, a vallási rajongók és okvetetlenkedők izgatásánál? Isten országa erőszakot szenved (Mt 11,12) – ezt a mondatot sokféleképpen értelmezték, itt egyszerűen azt jelenti, hogy a világ nem tud mást tenni, mint ezt az országot, a radikálisan mást elutasítani.

De vajon szabadulhatunk-e ettől a hatalomnak oly kedvező logikájától? Létezhet-e egyáltalán Isten országa ezen a földön? Nem naivitás-e azt képzelni, hogy már itt is élhetnénk ebben az országban? Nem vezet ez politikai kivonuláshoz, közönyhöz, rosszabb esetben tényleg felforduláshoz? Boyd szerint nem, legalábbis nem szükségképpen. Gyakorlati szinten megélhető az az életforma – írja –, amely még a téves vagy erkölcstelen nézeteket képviselő embereket sem ellenségnek (vagy ellenfélnek) tekinti. Nem ellenük harcol, hanem azzal, hogy a másikkal ellenségként bánjunk, vagy bánjon a hatalom. A ’rossz’ valódi ellenfél ugyan, a ’jó’ győzelme pedig valódi győzelem, de ezt a csatát mindenkinek magával kell megvívnia, nem a másikkal, s főleg nem a hatalom jól ismert eszköztárával, a kényszerítéssel, a megfélemlítéssel, a másik ilyen vagy olyan eltiprásával.

De lehet-e így élni? Lehet-e folyton bizalmatlannak lenni a hatalom és képviselői iránt? Mindenesetre nem könnyű. Az ember természetes igénye a földi közösség, éspedig nemcsak a család, hanem a tágabb, a modern-
ségben nemzeti alapú politikai közösség is. Ám ez – mondja Boyd – nem sokban tér el, legalábbis az oly fontos ösztönélet szintjén, a törzsi alapon szerveződő közösségektől. Ezért vagyunk hajlamosak egyrészt arra, hogy a ’teljes közösséget’ (például a nemzetet) kereszténnyé akarjuk tenni, beleértve, hogy ezzel megkülönböztetjük más közösségektől, nemzetektől); másrészt arra, hogy a nemzeten belül különbséget tegyünk igazi vagy igazibb, illetve hamis vagy kevésbé igaz keresztények között. Boyd többször is leszögezi, hogy ebből nem az következik, hogy minden politikai álláspont, kormányzati program, jogszabály egyenlő erkölcsi értékű. Az azonban igen, hogy sohasem engedhetünk a megosztás és az ellenségképzés könyörtelen logikájának. S persze az sem következik, hogy a keresztényeknek ki kell(ene) vonulniuk a világból, amely úgyis bűnös. Valóban kereszténnyé kellene tennünk a világot – és nem csak egy politikai keretbe foglalt részét –, csak éppen nem a hatalom és a politika módszereivel.

Boydnak az úgynevezett intézményes egyházról nincs jó véleménye. Ez nem egyházpolitikai vélemény, hanem a nevezetes konstantini fordulat gyökeres elutasítása, a Nagy Inkvizítortól való visszaborzadás, aki számára Krisztus és Isten országa csak zavaró tényező, a béke és a rend ellensége. Nem biztos azonban, hogy Boydnak ebben igaza van – pontosabban nem biztos, hogy innentől igaza van. Nagyjából a könyv felétől maga is belesodródik egy túlságosan is leegyszerűsítő értelmezésbe, meglehetős intranzigenciával védelmezve egy bizonyos közösségi-közéleti magatartást. Ez persze elkerülhetetlen: ebben az értelemben valóban nem lehet semlegesnek lenni. Ezért most magam is bírálatot gyakorlok, két észrevételre szorítkozva.

Először is: bármennyire igaz, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való, az egyház mint a Krisztus-hívők közössége mindenképpen magára ölt valamilyen intézményes ruhát. Ez azt jelenti, hogy szerepeket, hivatalokat, szabályokat hoz létre, s ez már az ősegyházban is megtörtént. Feladatokat osztottak meg, gyűléseket tartottak, határozatokat hoztak, választást tartottak, erkölcsi kérdésekben döntöttek. Ezért nemcsak az az érdekes, hogy Krisztus nevében milyen visszaéléseket követtek el a történelem során az egyházi autoritások vagy azok fölhatalmazásával a világi hatóságok (sokat), hanem az is, hogy mennyi áldozatot hoztak, jót tettek, s hirdették az evangéliumot – mégpedig az intézményes egyház keretei között. Az egyház – nemcsak a katolikus – olyan intézménynek bizonyult, amely a világi hatalmat olykor igen hatékonyan korlátozta. Ezt figyelmen kívül hagyni nemcsak igazságtalanság, hanem tévedés is. A jézusi tanítás tagadhatatlan radikalizmusa és egyenlőségelvűsége közé olykor nagyon is tekintélytisztelő és tekintélyalapozó gesztusok vegyülnek. A társadalmi rendet létrehozó szabályok és tisztségek sátáni eredetét állítani minden bizonnyal túllövés a célon.

Jézus maga is rendet teremt, valamilyen látható és megfogható hatalmat alapoz meg és ad át, még ha ez a hatalom más természetű is, és összekeverése az emberi hatalommal súlyos veszély.

Másodszor: nem mindig lehet radikálisan átértelmezni minden döntési helyzetet. Megengedhető az adófizetés a császárnak? Jézus válasza: a kérdés fölösleges. Meg szabad-e kövezni a házasságtörő asszonyt? Jézus válasza: kezdje a bűntelen. Ezek kétségkívül jól példázzák Jézus átértelmező stratégiáját, azt, hogy miért más az Isten országának logikája. Azonban sehol sem utasítja el a törvényt, az alapvető erkölcsi érzéket. A törvény alapja a szeretet, de a törvényt a szeretet nem törli el. Isten nem megbocsátó automata, aki minden bűnre mentséget talál, mindig fölkínál egy menekülő útvonalat. Jézus nem kíméli sem a képmutatót, sem a botrányokozót, azaz megerősíti az erkölcsi helyesség mércéit. Kétségtelenül nem azért jött, hogy ügyvéd, bíró, politikai tanácsadó, törvényhozó, netán harcos legyen. Amíg azonban velünk van a rossz, a bűn, amelyet Jézus maga sem szüntetett meg vagy számolt föl mintegy csodaképpen, addig megmarad az erkölcsi törvény is, amely mindenkit egyformán kötelez, keresztényt és nem keresztényt egy-aránt; sőt, pontosan ez az a törvény, amelynek segítségével a keresztény gyöngesége és bűnössége vagy éppen képmutatása, amelyet Boyd nem győz kárhoztatni, az emberiség egyetemes lelkiismereti ítélőszéke előtt kiderül. Az erkölcsi törvény egészének érvényre juttatása, minden elvi és gyakorlati nehézség ellenére, kötelesség marad, s ehhez szükség van ügyvédre, bíróra, törvényhozóra, harcosra, sőt még politikai tanácsadóra is. Nem egyszerű megváltott, mégis bűnös; Jézust követni igyekvő, mégis folyton elbukó és őt hiteltelenítő keresztényként élni. Boyd egyik alfejezetének címe: „Bonyolult egyszerűség”. Nos, valahogy így.

Ellenvetéseim azonban lényegtelenek ahhoz képest, ami a könyv valódi értéke. A próféták és szentek évezredes sora – s hogy úgy mondjam, tisztsége – igenis kitéphetetlen velejárója a zsidó-keresztény hagyománynak és vallási igazságnak. A radikális és egyetemes megtérés szükségessége, Isten országának mássága, amelyet a próféták és a szentek hivatalból hirdetnek, és hirdetniük is kell, valóban lehetetlenné teszi, hogy a kereszténységet nemzeti üggyé tegyük, vagy törvényekre, rendeletekre, népszavazásokra, politikai vezérekre bízzuk.

A szerző politikafilozófus, a Corvinus Egyetem tanára

 

 

Gregory A. Boyd: A keresztény nemzet mítosza. Hogyan pusztítja el az egyházat a politikai hatalomvágy? Fordította Kuroli Veronika. Luther Kiadó– Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 2022, 244 oldal

Nyitókép: Thomas Beckett, Canterbury érsekét megölik II. Henrik angol király emberei. XVI. század buges-i hórás könyv, British Library