Arány, mérték

A rendszerváltozás hozta meg a nagy fordulatot nekem és a politikába belépő értelmiségi társaimnak: olyan történelmi pillanat jött el, amikor hirtelen mindent ki lehetett mondani és újra lehetett gondolni, amikor úgy éreztük, azonosulni tudunk a saját közösségünk létével és sorsával. S ilyenkor vállalni lehet a tervezés és a döntés felelősségét. Amikor így belekerültem a politikába, 1987-től kezdve, megértettem a két vagy három hivatás harmóniáját is. Tapasztalatom az lett, hogy író voltom segített a politikában, mert elsőrangú fontosságú lett munkámban a pontos fogalmazás és az emberismeret, segített tudósi tájékozottságom száz év európai és magyar eszméiben, és tapasztalatom a diplomáciai érintkezésben. Amikor viszont visszatértem az íráshoz, úgy találtam, sokkal gazdagabb képem lett az emberről és a létről, mint annak előtte. Főleg pedig megtanított a politika arra, hogy vállalni kell a döntések felelősségét, a vélekedéseim valós következményeit.

A történelmet én ma már egészen másképpen fogom fel, és a személy és a nemzet szerepét, az erkölcsi erőt is, mint boldogult marginális értelmiségi koromban. Vannak tehát természetes átjárások a két világ, a kétféle tevékenység között. Különösen az esszé az a műfaj esetemben, ahol a költő és a közéletiség együtt tud megnyilvánulni. Hogy a művészetnek nagyon komoly törvényei vannak, ez bennem erősen tudatosult, hiszen nemcsak költő vagyok, hanem évtizedekig tanítottam irodalmat egyetemeken itthon és Amerikában, esztétikával is foglalkoztam, s azonkívül a többi művészeti ág is érdekel. A zene lételemem. A képző- és iparművészet is nagyon erősen jelen van az életemben. Laci öcsém ötvös és szobrász lett, István öcsém festő. Így aztán nagyon erős tudata alakult ki bennem annak, hogy vannak bizonyos aránybeli és dinamikai törvények, amelyek egyetemesek, és minden műalkotásban ugyanúgy működnek, mint ahogyan az emberi világ más régióiban is. Az arányok nagyon fontosak, a mértékek, a túl kevés és a túl sok kérdése. Az egyensúlyok dinamikája.

A formák jelentősége, az organikusság. Nagyon megszerettem a távol-keleti művészetet, amely bámulatos az arányaiban és az ökonómiájában, abban, hogy milyen kevéssel milyen sokat lehet elmondani – ősi lelkület ez, amelyet klasszikus bölcselet tart életben. Láttam kiváló, zseniális művészeket, akik túl sokat írtak vagy túl sok művet hoztak létre, és láttam, hogy ebből milyen redundanciák és színvonalzuhanások következtek be. Ezek a törvények, ezek a felismerések aztán a politikai elemzésben és a politikai szereplők megítélésében is segítettek, mint ahogy a személyiség-lélektan is, amelybe nagybátyám vezetett be. A művészet redundanciájával például rokon az az ismerősünk, aki „túl sok”, aki folyton túlteng.

Az írás művészet, tehát mesterség is. Amint a politika is az. Az írás egy új létezőnek a létrehozása, amelyet az esztétikai törvények és a világegyetem más törvényei befolyásolnak – tehát van, amit meg lehet tenni művészként, és van, amit nem. Sokszor éppen a teljes kimondás az, ami nem működik. Születni kell a költőségre, de mesterré kell válni benne. És akkor sem tudsz mindent elmondani versben. Tehát végül is egy beszélgetőkönyvnek van értelme – éppen ezért. A beszélgetés teljesen más műfaj, mint az írás. Ősi és elemien fontos. Embernek lenni annyi, mint beszélgetni – Heidegger szerint.

Illyés temetése, Belon Gellért

Illyés Gyula temetési beszédét is Belon Gellért mondta az egyház részéről. Azt én szerveztem meg, persze anyósom tudtával és hozzájárulásával. Apósom latin nyelvű liturgiát kért. Csoóri Sanyi és Domokos Pál Péter közvetítésével találtuk meg Belon Gellértet. Illyés Gyulát 1983 áprilisában temettük el. Jártam sokat futballmeccsre, meg tudom becsülni: a Farkasréti temető bejáratának térségén tíz-tizenötezer ember biztosan szorongott, egy tűt sem lehetett leejteni. A rádió közvetítette a búcsúztatóbeszédeket, de amikor Belon Gellért lépett a mikrofonhoz, hogy a gyászszertartást celebrálja, és elmondja búcsúztatóját, a közvetítést szüneteltették.

Szemtanú barátom mesélte később, hogy erre a közvetítőkocsi körül állók közül többen leköpdösték a rádió autóját.

Olyan volt az egész esemény, mint egy tüntetés a rendszer ellen. A pap búcsúztatóbeszédét 1983-ban nem közvetítették! Nemcsak a család kísérte a sírhoz a koporsót, hanem a politikai vezetők közül is többen, s mögöttük tömeg: Aczél, Losonczi Pál államelnök, Kornidesz Mihály. Amikor a sírt behantolták, és rákerültek a koszorúk, virágok, a nép hirtelen elkezdte énekelni a Himnuszt, mire Aczél és Losonczi sarkon fordult, és elment szó nélkül, Kornidesz Mihály viszont vigyázzállásban ott maradt a sírnál, Csóti György írta ezt meg nemrég megemlékezésében. Ikával mi egy kertünkből hozott virágzó barackfaágat dobtunk a koporsóra a sírgödörbe, amint Utassy József is megírta. Még a szertartás előtt egy kapszulában erdélyi földet tettünk a koporsóba, amit barátaink küldtek, és Bollobás Enikő adott át.

Akkor 1984-et írtunk, és a rendszer „emberarcúnak” mondta magát. De hát ez a temetés kétszeresen is kínos lehetett. A hatalmas részt vevő közönség Illyésnek olyan legitimációt adott, amit ők soha semmilyen spontán eseményen nem kaptak meg. Ezt erősítette Sütő András beszéde is – neki ez volt első nyilvános szereplése Magyarországon. Másrészt nem tudták hogyan kezelni az egyház szereplését sem, különösen, mert apósom, vívódó modern emberként, többször állította azt, hogy ő a hithez nem tudott eljutni. És mégis egyházi temetést kért. A temetésnek a korra jellemző utójátéka volt, hogy másnap délelőtt a sírnál észrevettük, hogy több emlékezetes feliratú szalag eltűnt a koszorúhalomból. 1990 után, Végvári József titkosszolgálati őrnagy emlékezéséből tudtuk meg a magyarázatot: őt és embereit kirendelték, hogy hajnali hat órakor vizsgálják át a koszorúkat, és az „irredenta”, „nacionalista”, „ellenséges” szalagokat gyűjtsék be.

Államadósság, magyar és lengyel

A globális pénzügy- és gazdaságpolitika ilyen konstellációjában kezdődik meg a mi rendszerváltozásunk. Ez azt is jelentette, hogy 1990-re a kormányoknak például a pénzügyi politika feletti irányító és felügyelő hatáskörét világszerte hihetetlen mértékben megnyirbálták. Ez pedig azt hozta a mi esetünkben, hogy hiába volt a legjobb indulatú pártfogónk az egész rendszerváltozás első szakaszában George Bush elnök – aki szerintem legalább annyira becsülte és szerette Antall Józsefet, mint Kohl –, meg volt kötve a keze. Egyszerűen nem adhatott egy országnak segélyt a Kongresszus – a parlament – hozzájárulása nélkül.

Az ő kormányában e tekintetben a legnagyobb úr a pénzügyminiszter, Nicholas F. Brady volt, aki azt a felfogást képviselte, hogy Reagan alatt az államadósság úgy megnőtt, hogy komoly takarékossági politikát kell folytatni, és ez a vélekedés uralkodott a Kongresszusban is. A Kongresszus fékeit, így is mondhatjuk, a kormányban gyakorlatilag a pénzügyminiszter kezelte. Bush elnök emlékirataiban szokatlanul érzelmes hangsúllyal említi, hogy ő és Condoleezza Rice – kremlinológus volt a Nemzetbiztonsági Tanácsban, később emelkedett aztán a fiatalabb Bush alatt még nagyobb magasságokba – elszorult szívvel és tehetetlenül látták, hogy nem tudnak segíteni a kelet-közép-európai országoknak ebben a helyzetben.

Az egyedüli ország, amelyik komoly segítséget kapott, Lengyelország volt. És itt igazolódik korábban kifejtett tételem, hogy micsoda szerepük van az egyéniségeknek a politikában. Amit az egész gazdasági, szociológiai alapú gondolkodás a történelem tekintetében tagad. A segítséget Lengyelország azért kapta meg, mert volt egy ember, akit úgy hívtak, hogy Lech Wałęsa.

Wałęsának varázsos mítosza alakult ki, a saját képességein bizonyosan túlmenően, de megérdemelten.

Mondhatom ezt, mert jelen voltam bizalmas beszélgetéseken Antall-lal és Wałęsával, és amikor nem voltam ott, Antall beszámolt nekem utólag, hogyan segítette ő Wałęsát rendszeresen világpolitikai tájékozódásban 1990 után. Wałęsa bátorsága óriási fejleményeket indított be és vitt végig. A Szolidaritás nagyszerű dolog volt, természetesen II. János Pál pápa nagy léptékű segítségével a háta mögött – ezt tegyük hozzá. Lengyelországban a legszörnyűbb terror éveiben – amíg fel nem szabadultak a 80-as évek végén – kialakítanak egy második intézményhálózatot. Ennek ikonikus vezetője Wałęsa volt.

Ő az az ember, akit az amerikai Kongresszus meghívott 1990-ben, hogy beszédet mondjon előttük. A mi demokráciánk új vezetői meghívták például Borisz Jelcint és Erzsébet királynőt, hogy országgyűlésünkben beszédet mondjanak. De Amerikában ez sokkal kevésbé van szokásban, és mi ezt a küszöböt Washingtonban nem tudtuk átlépni. Hiába volt Antall a legnagyobb államférfi Kelet-Közép-Európában – ezt pontosan tudta Bush, Mitterrand, Thatcher és Kohl –, de létezik egy másik aspektusa is a politikának: a celebség és az azzal járó erő. A lengyelek el tudták érni, hogy Wałęsát hívja meg a Kongresszus, ahol szívhez szóló beszédet tartott Lengyelország gazdasági állapotáról. Ennek fejében aztán elengedték a lengyel adósság jelentős részét.

Senki másnak semmilyen szívességet nem tettek e tekintetben. Hozzá kell tenni, hogy az adósságkönnyítésért kemény árat fizettek a lengyelek: a Jeffrey Sachs javasolta sokkterápiát vezette be Balcerowicz pénzügyminiszter, a külföldi befektetők pedig csaknem egy évtizedig kerülték az országot. Jeffrey Sachs kihallgatást kért Antalltól is. Ő meghallgatta a bostoni gurut, és udvariasan elutasította terápiáját: köszönjük, mi nem kérünk belőle – mondta. Egészében, Kádár Béla és Bod Péter Ákos elemzése szerint, a lengyel adósságelengedés mérlege vegyes volt, az azonnali érzelmi hatás ellenére.

Duna Televízió

Nagyon tudatosan dolgoztunk mindvégig azon, hogy méltó szerephez jusson a sajtóban másfajta hang is, és elég hamar eredményeink is voltak. Idetartozik a Duna Televízió (…) nem kormánytévét akartunk csinálni – sokkal magasabb szinten, magasabb színvonalon, nagyobb távlattal és felelősséggel szemléltük ezt az ügyet. Úgy gondoltuk, hogy

a Duna Televízió létrehozása véghez viszi az egész magyarság virtuális egyesítését. Ezt akartuk, és ezt meg is cselekedtük.

Ha belpolitikai vagy kulturális működésemnek ez maradt az egyetlen eredménye a négy évből, még akkor is elégedett lehetek.

Kedves nagyenyedi barátnőnk, Hajni – aki az én oda visszavonult és ott elhunyt nagybátyámat, Asztalos Kálmán mérnököt ápolgatta élete végéig – mesélte nekem, hogy a Duna Televízió első adásnapján az édesapja végig ott ült a televízió előtt, és egyfolytában folytak a könnyei. Azt gondoltam, hogy köszönöm, Istenem, ennyi sikernél többre nem vágyom. Mi lehet ennél nagyobb ajándék?

Verskönyvem, Balassa, Esterházy

Váratlan helyekről érkeztek az elismerések. Nagyon sok kritikát, illetve recenziót kapott a könyv, tíz-tizenketten írtak róla az 1982-es év során. 1983-ban volt az első költői estem. Vasy Géza szervezte az Eötvös Klub Hordó nevű pincéjében. A nevezetes Centrál irodalmi kávéháznak az akkor lerobbant állapotú helyisége volt az Eötvös Klub, annak a pincéjében volt az előadóterem. Balassa Pétert kértem meg, hogy vezesse be az estet, Czakó Gábor volt a beszélgetőpartnerem.

Balassa Pétert úgy ismertem meg, hogy a bölcsészkar büféjében odajött hozzám egy szimpatikus, ismeretlen ember, bemutatkozott, és rajongva beszélt a könyvemről. Valóban, a szerzői estemre írt bevezetője mindmáig egyike a legjobb írásoknak a költészetemről. Sajnos, nem jelentette meg kötetben. Úgy volt, hogy megjelenik a Mozgó Világban, de a Mozgó Világot akkor tiltották be, pontosabban elvették az ellenzéki szellemű szerkesztőségtől Illyés halála után. Balassa Péterrel jó ötévi barátság után a kapcsolat – nem kérdéses, hogy politikai okok miatt – kihűlt, így ezt az írást nem tette be egyetlen gyűjteményébe sem.

Amerikában jelent meg 1984-ben, amikor odaadtam az Amerikai Magyarság című lapnak. A magyar közönség pedig csak néhány évvel ezelőtt olvashatta, amikor a Magyar Szemle Alapítvány kiadta írói pályám visszhangjának válogatott gyűjteményét (Kodolányi Gyula világa). Balassa Péter jelentkezése, majd pedig ez a remek írása elindította közeledésemet az Örley Körhöz, amelynek ő esztétikai patrónusa volt, és tag volt régi költőbarátom, a nagyszerű Kemenczky Judit is, és az 56-os forradalom szent poétája, a Bakáts téri srác, Balaskó Jenő. Párhuzamos volt ez az Esterházy Péterrel való barátsággal, akivel sokan voltunk tényleg jó viszonyban baráti körömből – a Czakó-futballkör, Alexa Károly, Szörényi László.

Péter tulajdonképpen mindnyájunkkal megszakította a kapcsolatot 1990 második felében, ami nagyon szomorú esemény, s azt gondolom, nem pusztán a mi életünkben. Történt akkor egy fordulat a munkásságában, ami nem nagyon látható mindenki számára, de benne ott valami eltört a barátságokon kívül is.

A nagysikerű könyvből immár a harmadik kiadás jelenik meg, ebből az alkalomból egy jubileumi film is készült Kodolányi Gyuláról.

Az Országúti randevú című sorozatunkban Gazsó L. Ferenc újságíró és Szekér Nóra történész beszélgetett vele. Szó esik politikáról, rendszerváltásról, Antall Józsefről, a Kádár-rendszer sajátosságairól és persze költészetről, irodalomról is. A közel egy órás beszélgetést itt tudják megnézni: