Hugo von Hofmannsthal Magyarországon (is) kevéssé ismert osztrák költő és drámaíró. Az ő nevéhez kötődik azonban a „konzervatív forradalom” kifejezés, amelyet egy 1927-ben, a Müncheni Egyetemen elmondott beszédében használt, s amely igen nagy karriert futott be egyrészt a saját korában, másrészt az elmúlt évtizedben, amikor a meggyökeresedett, de ártalmasnak-destruktívnak tartott szekuláris-liberális világ elleni lázadás egyik jelszava lett. Talán nem nagy meglepetés, hogy a beszéd nagy részét nemigen idézik, annál többet a provokatívan és jól hangzó kifejezést.
Hofmannsthal ugyanis ízig-vérig osztrák volt, a Bayreuthi Ünnepi Játékokkal szemben Richard Strauss-szal, Max Reinhardttal és másokkal együttműködve ő tervezte meg a Salzburgi Ünnepi Játékokat, mégpedig egy új osztrák identitás keresésének jegyében, amelyet a német szellem megmentéséhez elengedhetetlennek tartott, nehogy azt a porosz fenevad megsemmisítse. Ez nem éppen az a konzervatív forradalom, amely például Carl Schmittet lelkesítette, s akinek inspiratív szelleme nélkül a kétezres évek mámorítóan forradalmi konzervatizmusa bizonyára másként nézne ki.

Schmitt kétségtelen zsenialitással csúsztatta össze a Vezér és a Megváltó, a politikai és az isteni szuverén tulajdonságait, s páratlan szemfényvesztéssel állította elő saját politikai teológiai receptjét. A Politikai Teológia 1922-ben jelent meg. Tudjuk, hogy Hofmannsthal olvasta. S gondoljunk bármit is a müncheni beszédről, az ugyanabban az évben véglegesített, helyesebben átírt, drámája, A torony, egyenes és egyenesen elutasító válasz Schmitt elképzeléseire.

Hofmannsthal talán Shakespeare óta az első drámaíró, akinek volt bátorsága és képessége a politika legmélyebb kérdéseit színpadra állítani.

Ez nem föltétlenül hangzik izgalmasan, de egyrészt olvasója vagy nézője válogatja, másrészt a fentiek miatt a tét súlyosabb, mint Shakespeare-nél bárhol. Maga a darab egy másik zseniális szerző, a spanyol Calderón Az élet álom című 1635-ös drámájának parafrázisa. Calderónnál a végkifejlet reményteli, bár a kezdet drámaibb és fájdalmasabb nem is lehetne.
Basilio, Lengyelország királya újszülött fiát egy toronyba zárva tartja két évtizeden át, mert baljós próféciák szólnak arról, hogy elveszi tőle a hatalmat. Az utódlás kérdése azonban egyre sürgetőbb. A király próbát kíván tenni: hátha minden másként lesz, mint ahogy lennie kell. A fiatal Sigismundot altató hatása alatt a palotába viszik, ahol trónörökösként ébred. Calderónnál a fiú elbukik, viselkedése erőszakos, a prófécia igazsága kipipálva, irány vissza sötét börtönébe. Csakhogy a nép fölkel, az uralkodó megbukik – eddig még mindig a jóslatnál van az adu –, Sigismund azonban, az álom és a valóság fölcserélhetőségének tudatában és így magasabb bölcsesség birtokában, megkíméli atyja életét. A politikai tanulság tehát: a nyers és primitív próféciát legyőzi a bölcsesség.

Hofmannsthal megtartja a keretet, a próféciát, a fiú lázadását, a felkelést. A színhely szintén Lengyelország, aminek azonban itt nemcsak egzotikus szerepe van, hiszen

Lengyelország az önmagát politikai létezőként kifejezni képtelen ország paradigmatikus európai példája.

Sigismund a toronyba zárva egyszerre Calibanként, szörnyetegként tengődik; rabtartója azonban, aki így maga is a torony rabja, messzelátó tervei érdekében titokban királyfivá neveli. Az idők azonban vészterhesre fordulnak, az ország háborúba és nyomorba süllyed, az utakat fölkelők foglalják el, s mindezek fölött Basilio képtelen úrrá lenni. Főminisztere, a kolostorba visszavonult bíboros-kancellár babiloni átkokkal sújtja. De Basilio a hatalom rutinos gyakorlója, pontosan tudja, hogy mi segíthet még rajta: természetesen bűnbak és látványosság. Palotájába hozatja hát fiát, s vele annak nevelőjét, Juliánt. A fiú megtudja, hogy ő az örökös: a sötét terem mélyén apja a hatalom titkairól beszél neki, s arról, hogy nevelőjét, Juliánt el kell tennie láb alól, mivel ő a fölkelés valódi szervezője. Sigismund azonban föllázad, de nyomban apja helyébe lép: lázadása egyszerre reakció a hatalom cinizmusára és a hatalom vágyára. Hofmannsthal innen más irányba viszi a cselekményt. Basilio felülkerekedik a hatalom belső körén, az udvaron belül övé még a legitimáció. Nagy, látványos kivégzést szervez az abszolút autoritás újabb kinyilvánításaként. Terveit a régóta szervezett fölkelés keresztülhúzza: Olivier, a valódi vezér, mozgósítja rohamosztagosait. A megszabadított Sigismundot az udvar nagyjai, az oligarchák azon nyomban „alkotmányos” uralkodóvá kívánják formálni, amin ők persze saját megkerülhetetlenségüket értik. Sigismund nem kér belőlük. Julián, abban a hiszemben, hogy az ő kezében vannak a szálak, Sigismundot a népfölkelés élére kívánja állítani, hogy egy népi monarchiát alapítsanak: az örökös – minek is az örököse? – azonban a népszuverenitásnak sem veti alá magát. Ekkor végre benyomul maga a nép, a mezítelenek, a nyomorultak, akik azonban megváltót várnak, egy isteni-anarchista utópia uralkodóját. Sigismund ezt a reményt sem hajlandó beteljesíteni. Végül Olivier is belép, aki egy új típusú, a nép nevében és a népért gyakorolt diktatúrára tesz ajánlatot, amelyben Sigismund is részesedhet, egyelőre persze mint az átmenet szükséges díszlete, de akár valódi funkciókkal is. A válasz erre is nemleges, s ezzel Sigismund alá is írta a halálos ítéletét. Olivier utasítására Basiliót egy sötét sikátorban elteszik láb alól, Sigismundot pedig mesterlövész iktatja ki. A dráma teljes sötétséggel zárul, a nyögő-sóhajtozó állati élet és a könyörtelen, hideg diktatúra körülményei között emberi életre már nincs remény.

A torony korábbi változatában, a német úgynevezett szomorújáték elégikusabb és metafizikusabb légkörét megidézve, egy „gyermekkirály” érkezik, és hoz megbékélést. Ez a második változat valódi tragédia, ahol még azt sem mondhatjuk, hogy bár valami nagyszerű dolog megsemmisül, de legalább a hős vagy az áldozat erénye annál dicsőségesebben ragyog. A modern tragédiától ilyesmi nem várható, mutatja meg Hofmannsthal, mert nincs többé szükség hősökre.

Sigismund gesztusa, amellyel a szuverenitás minden formájáról lemond, mélyen keresztény, és mélyen antipolitikai, azaz ennek a világnak a keretei között értelmezhetetlen, s így nem hősi, ahogy Jézus sem hős. Ezzel Hofmannsthal határozottan és világosan elutasítja a politikai teológia schmitti lehetőségét.

Természetesen a vallásos hit mindig is formálta a politikai meggyőződéseket, a népnek megváltó kell, de ahogy Jézus királysága nem ebből a világból való, azaz gyökeresen más, totaliter aliter, úgy semmilyen politikai szuverenitás nem vezethető le az isteniből.

Ez persze fölszabadító is lehet, hiszen akkor szabad a vásár, ízlés és a körülmények szerint választhatunk a kormányformák között: pontosan úgy, ahogyan Sigismund előtt is fölvonul az abszolút monarchia, az alkotmányos, de inkább oligarchikus monarchia, a népi demokratikus monarchia és a diktatórikus hatalom lehetősége. De van egy jól kivehető, fenyegető történelmi távlat is, amely egyszerre igaz továbbra is Lengyelországra (a vajdák nagy buzgalommal igyekeznek rávenni Sigismundot, hogy tegyen végre esküt), a modern Nyugat egész politikatörténetére, s persze Németországra is, amely ugyanezen megy keresztül, hátborzongató precizitással teljesítve be a hofmannsthali prófécia utolsó betűjét is. Mert valóban szabadon lehet választani? Nincs valami végzetszerű abban, ahogyan az abszolút, isteni jogon uralkodó zsarnokság nyomort és kiszolgáltatottságot szül, majd a hatalom varázsának elillanását? A túlélők, a trón korábbi támaszai persze a lehető legbiztosabbra igyekeznek menni, mihelyst lehetőségük van rá, megkötözik a nominális szuverént. És mi más történhet, mint hogy az oligarchákkal szemben a nép, a populus lesz az új hatalmi bázis. Csakhogy a nép nem politikai közösség, hanem kollektív képzeletjáték, benne angyalokkal és ördögökkel, amelyekre nem lehet hatalmat alapítani.

Ezt ismeri föl Olivier, aki ebből egyetlen kiutat lát: a diktatúrát, a nyers hatalomhitet, amely persze majd keres valami ideológiai vagy vallási fügefalevelet, de önmagán kívül semmi sem érdekli.

Nem, semmilyen schmitti fantáziálás vezérről, népről, szuverénről, kivételes állapotról nem tudja ezt a valóságot eltagadni; a hatalom marad az, ami: elnyomás és erőszak, most és a világ végéig. Amikor Sigismund először szólal meg, miután atyja egyre aggodalmasabban unszolja, igyekezve saját ’teremtő’ hatalmát megerősítve látni és hallani, egy ziháló kérdést kap válaszul: „Woher – so viel Gewalt?” (Honnan – ez a sok hatalom?)

A müncheni beszéd után két évvel Hofmannsthal meghalt, fia öngyilkossága után két nappal szívroham vitte el. A tizennégy évvel fiatalabb Schmitt még ötvenhat évet élt. Nem hiszem, hogy bölcsebben hunyt volna el.

Borítókép: Sz. Eszteró Anett: A diktatúra, mint végső állomás