A démonaival viaskodó Kádár és a kígyólelkű Grósz

Ahogy a szerző, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tudományos igazgatóhelyettese leírja, Kádárnak harminckét éves regnálása alatt hosszú ideig nem kis fejtörést okozott a megfelelő utód megtalálása. Medgyesi kitér Havasi Ferenc, Komócsin Zoltán és Maróthy László személyes ambícióira és a közpolitika velük kapcsolatos változásaira, valamint a „kedvelt fiú”, Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes tragikus sorsára is. Végül „sok-sok töprengés, vívódás után” választotta ki Grósz Károlyt, akit egyfajta „politikai fogadott fiúként” tartott számon. Valójában – ahogy a könyvben a történész is fogalmaz – a két politikus közös története egyszerre dráma, krimi és lélektani esettanulmány, bármikor filmvászonra vihető egy ügyes rendező segítségével.
Az eseménysor feltárása azonban nem lehetett csekély kihívás a szerző számára, mert Kádár részéről – nyilván annak introvertált személyisége miatt – alig maradt fenn értékelhető gondolat Grósz Károlyról, ugyanakkor utóbbi a média számára is meglehetősen nyitott könyvként működött, így számos információt megosztott, amivel az utókor is gazdálkodhat. Hogy ez megfelelő hitelességgel bírjon, ott vannak a levéltári források, valamint a kortársak – mások mellett Berecz János vagy Bányász Rezső – megszólalásai, akik megerősíteni vagy cáfolni tudták a Grósz által elmondottakat.

A kötet népszerűsítő és olvasmányos módon számba veszi Grósz Károly felemelkedésének és Kádárral kialakított kapcsolatának grádicsait, 1956-os szerepétől kezdve a Magyar Rádió és Televízió párttitkári funkcióján keresztül – ahol volt néhány összezördülése feletteseivel, többek között Kádár egy 1967-es KISZ-kongresszuson mondott beszédének a hatalom szerint rossz interpretálása miatt – az állampárt MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának (APO) helyettes vezetőségén, majd kis kitérő erejéig a Fejér megyei pártbizottság vezetésén keresztül a központi hatalomba való visszatéréséig, azaz az APO irányításáig.
Utóbbi pozíció már nagy befolyással járt,

egyfajta „propagandaminiszterséget” jelentett, aki felügyelte a média minden területét,

és „főszerkesztői, szerkesztői tisztségeket tudott adni barátok, haverok kezébe”. Két területen azonban nehezen tudott beleszokni Grósz a párt első számú vezetőjének munkamódszerébe, az egyik a KB kommünikéinek megfogalmazása volt, amelyben Kádár nem ismert tréfát, egyes szavakat képes volt szőrszálhasogató módon még az utolsó pillanatban is kicserélni, a másik a tömegszerencsétlenségek kommunikációja, melynek során először mindig a családtagokat értesítette a rendőrség a tragédiáról, és csak ezután adtak ki róla sajtóközleményt.
Fején találja a szöget Medgyesi Konstantin, amikor arról szól: „Különös belegondolni, hogy az a Kádár János, aki 1956 után minden lelkiismeret-furdalás nélkül küldött a halálba több száz forradalmárt, mély empátiával, nem megjátszott érzékenységgel viszonyult a szörnyű tömegbalesetek áldozataihoz és azok családtagjaihoz – és ezt a hozzáállást az egész államhatalomtól megkövetelte.”
Érdekes momentumra is felhívja a szerző a figyelmet:

amikor felkérték egy magasabb pozícióba Grószt, előtte szinte mindig pávatáncot járt, kérette magát,

de még az is előfordult, hogy a feleségére hivatkozott, mint akivel meg kell beszélnie az ügyet. Hozzátehetjük: 1979-ben még Kádárnak is két telefonjába került, amikor a kollégái felé néha erős jelzőkkel és odaszurkálásokkal operáló Grószt „leküldte” Borsodba megyei első titkárnak – de meglepő módon nem Grószt, hanem annak feleségét kellett meggyőznie arról, hogy az agilis pártapparatcsiknak ezúttal vidéken a helye.

Az újabb vidéki kitérő után, 1984-ben már a budapesti pártbizottság vezetése várt Grószra, majd 1987-ben a Minisztertanács elnöke lett, és az igazi „királydráma” valahol itt kezdődhetett el a „trónutódlásban”, ami az 1988. május 20–22-én tartott, paradox módon „pünkösdi pártértekezletnek” nevezett széles körű, sorsdöntő tanácskozáson teljesedett ki, nevezetesen az, hogy

Kádárt felfelé buktatták hatalom nélküli pártelnökké – ennek és az előzményeknek a lépésről lépésre való bemutatása a könyv külön erénye.

Hogy ez valójában „apagyilkosság” volt-e, vagy csak egyszerűen ez következett Kádár életkorából, Grósz agilitásából, nem utolsósorban pedig a nemzetközi politika alakulásából, azaz a hidegháború enyhüléséből, azt a könyv alapján ki-ki döntse el saját maga – valószínűleg nem adható egyértelmű válasz. Mindenesetre a kötetből jól kivehetően kiderül, hogy Kádár egész országlása alatt mindvégig viaskodott démonaival, azzal, hogy 1956-ban hazaárulóként idegen tankokkal taposta el a magyar forradalmat és szabadságharcot, és ez mindhalálig dolgozott benne. Medgyesi utal rá, hogy a Szovjetunióból nem jött olyan utasítás, hogy Nagy Imrét és társait ki kell végezni.
Ahogy Kádár híres-hírhedt 1989. április 12-i, a KB nyilvánossága előtt mondott, nem kis lelkiismeret-furdalásról tanúskodó utolsó beszéde kapcsán helyesen fogalmaz a szerző: ez is megmutatta, hogy

a tömeggyilkosoknak is lehet lelkiismeretük. Bizonyosan ez vette rá arra a haláltusájában is Nagy Imréről gondolkodó egykori pártvezetőt, hogy római katolikus papot hívasson

magához. Hogy a bűnbánat őszinte volt-e, vagy csak a bűnhődéstől való rettegés okozta, e világon nem fogjuk megtudni. Azt a történetet egy másik könyvben írják, és csak az igazak olvashatnak bele.

Medgyesi Konstantin: Apagyilkosság – Kádár János és Grósz Károly küzdelme, Open Books, Budapest, 2022, 256 oldal