Mostanában nem ritka, hogy a „közízlésre”, esetleg a városrendezésre, a fenntarthatóságra, a romló statikai, szerkezeti állapotra hivatkozva ítélnek halálra a felelősök, a fejlesztők olyan épületeket, amelyeket az építésztársadalom és a műemlékvédők ikonikusnak tartanak. Az utóbbi esztendő látványos „teljesítménye” volt többek között Ferencz István újpesti művelődési házának, Virág Csaba várbeli teherelosztójának és balatonfüredi OMFB-üdülőjének elpusztítása. És ne tagadjuk, ez csak a jéghegy csúcsa, jó néhány funkcióját vesztett, kiürült, esetleg csak „nem szeretett” szocreál, modernista vagy nyersbeton brutalista épület szerepel még a bontással fenyegetettek veszélylistáján. Gondoljunk csak a Bécsi utcában részben üresen tátongó egykori Chemolimpex székházra, Gulyás Zoltán alkotására, Kővári György Déli pályaudvarára, Mónus János épületére, az egykori OKISZ-irodaházra, vagy némileg tágítva az időszakot, Bierbauer Virgil budaörsi repülőterére.

De éppígy veszélyben vannak a múlt század második felének műemléki helyreállításai is, amelyeket most nagy igyekezettel gondolnak újra olyanok, akik elsősorban ideológiát és nem kultúrhistóriát, régészetet, építészetet, művészettörténetet, tehát szakmát látnak a műemlékvédelemben.

Könnyű erre azt mondani, magára hagyott, fel-
adat nélkül maradt épületekről vagy idejétmúlt gondolkodású helyreállításokról van szó, amelyek fölött eljárt az idő, csakhogy tudnunk kell, ezek a házak, ezek a restaurálások, amelyek között szép számmal találhatók kiemelkedő értékű alkotások, éppúgy egy korszak, egy társadalom lenyomatai, mesélő, építészet-
történeti és szociológiai emlékei, mint a századokkal ezelőttiek.

Másról, másképp beszélnek, más gondolkodást,
építészeti megfogalmazást őriznek, idéznek fel. Ám az eszeveszett bontás nem törli el a mégoly ellenszenves kort, amelyben az épületek születtek, viszont megfosztja a ma élőket és az utódokat az építészeti és a társadalmi ismerettől, a történeti folytonosságtól.

Mit tehetnek, tudnak-e, akarnak-e tenni valamit ebben a helyzetben a műemlékvédők? Erről szólt
a 45 utáni építészetünk védelméért című Országos Műemléki Konferencia, amelynek színhelye – és ez akár szimbolikusan is felfogható – Salgótarján volt. A részt vevő szakemberek tisztán, pontosan értik, látják a kérdést, érzik a felelősséget is, más kérdés, érdekérvényesítő erejük elegendő-e ahhoz, hogy a szakmailag megalapozott véleményt továbbvigyék, elfogadtassák. Vajon el tud-e jutni mégoly határozott szavuk a döntéshozókhoz, nyitott és értő meghallgatásra találnak-e abban az időszakban, amikor gyakorlatilag megszűnt a műemlékvédelem teljes intézményrendszere.

Tekintettel a sokat és persze joggal vitatott kor és némileg tágabban értelmezve már a harmincas évek modernizmusának építészeti örökségére az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága által szervezett tanácskozás megfogalmazta a Salgótarjáni felhívást, amely szükségesnek tartja az időszak építészeti alkotásainak átfogó, országos vizsgálatát, az értékek lehetőség szerint teljes körű számbavételét, az érték-
hierarchia felállítását, az alkotások fennmaradását veszélyeztető, illetve megmentését elősegítő lehetőségek felmérését és rögzítését hozzáférhető inventáriumban. Mindennek birtokában lehetséges annak a szakmai iránymutatásnak a kidolgozása, amely segíti országos, regionális és helyi szinten az értékek megőrzését. Lényeges feladat a legértékesebb, egyben leginkább veszélyeztetett alkotásokra egyedi, célzott megőrzési, hasznosítási és rehabilitációs programok, projektek kidolgozása és megvalósítása. Hasonlóképpen fontosnak tartja a felhívás a rehabilitációs és újrahasznosítási megközelítés érvényre juttatását, különös tekintettel a környezetet veszélyes hulladékkal terhelő bontások elkerülésére. A felhívás határozott kívánsága, hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés a korszak épületeit, megítélésük alapja egyedül az általuk hordozott – esetenként a használati-gazdasági értékkel is megerősített – építészeti, építészettörténeti érték legyen.◼