Februárban Mohács történelmi kisvárosában végéhez ér az egész éves készülődés. A Duna csobogásának moraját lassanként a kóló ritmusa szorítja háttérbe, a kopasz fák ágainak ropogását hamarosan tízezrek nyüzsgő lépteinek zaja váltja fel. A hideg, nehéz levegőt máglyafüst sűríti majd, a kíváncsi tekintetek pedig a rémisztő maszkot viselő alakoskodókra szegeződnek.

Ha van olyan magyar népszokás, amely úgy tud óriásaira duzzadt tömegeket vonzani, hogy első látásra kifejezetten kultúraidegennek tűnhet, akkor az a busójárás – amelyet 2009-ben az UNESCO az emberiség szellemi kulturális öröksége részévé nyilvánította. Valószínűleg pont az előbbi miatt olyan hívogató – hiszen mi lehet szórakoztatóbb a hideg időszak végén, mint közösen elűzni, eltemetni az utálatos telet, miközben ördögszerű, rémisztő figurák gondoskodnak a termékenységvarázslásról, az ártó szellemek távoltartásáról, de elsősorban a vidám hangulatról?

Mohácsi busó /forrás: Csodálatos Magyarország

 

A busójárás eredetének megmagyarázására több monda is létezik. A legelterjedtebb így szól: a török megszállók elől a Mohács-sziget mocsaras vidékeire menekültek a mohácsi lakosok, hiszen helyismeretük révén pillanatok alatt el tudtak tűnni a portyázó török csapatok elől. Egyik éjszaka egy idős férfi jelent meg a mohácsiak előtt, majd azt mondta nekik, hogy kesergés helyett inkább ragadjanak fegyvert, és persze faragjanak rémisztő maszkokat, amelyeket vérrel kenjenek le. Ezen kívül egy viharos éjszakán érkező jelre kellett várniuk. Ami rövidesen meg is érkezett: nagy vihar közepette aranyozott páncélban tetszelgő vitéz fogta össze az ördögmaszkos alakokat, majd átkelt velük a Dunán Mohácsra. Az éjszaka leple alatt támadtak rá a törökökre. A babonás „lófarkasok” fejvesztve menekültek Mohács területéről, mert azt hitték, hogy egyenesen a pokolból jöttek el értük az ördögök.

 

A lényeg: a maszkok

Kik hintették el Mohácson a busójárás magját?

– A mondát mindenki ismeri, de a valódi történet ennél jóval földhözragadtabb. A török hódoltság után Mohács térsége nagyon elnéptelenedett, a kevés megmaradt közösség is szinte csak asszonyokból és gyermekeikből állt. Ezért szükség volt különböző népcsoportok betelepítésére. Így kerültek át Mohácsra többek között a katolikus horvátok, azaz a sokácok is. Minden bizonnyal ők hozták magukkal a XVIII. században a maszkos télűző pokládét, amelyet a bolgár Kukeri mintájára műveltek. A szokatlan népszokást eleinte nagyon apró csoportokban űzhették, de a mohácsi közösség befogadó volt, és idővel magába olvasztotta az alakoskodást. Természetesen magyar hatások is érték a fesztivált, így alakult ki idővel a busójárás, amelynek első írásos említése 1783-ból származik.

Hogyan néztek ki a korabeli maszkok?

– Rendkívül egyszerű maszkokról beszélünk. Akkoriban két szempont alapján készítették a őket: legyen hordható és ijesztő, utóbbi azért fontos, hogy elűzze a telet és az ártó szellemeket. Fontos kiemelni, hogy ezeken a maszkokon nem használtak szarvakat.

Természetesen a kor körülményei meghatározták az elérhető anyagokat, például a maszk körüli prémet lovaskocsik üléséről vették kölcsön a felvonulók, amelyeket később vissza kellett varrni a helyükre, így sokszor kvázi eldobható maszkokat hordtak, ezért maradt fenn olyan kevés az utókornak. Az egész egy tenyér méretű, arcot eltakaró ovális fadarab ­– lehetőleg Duna-parti vörösfűz és hársfa –, hiányos fogsorral – a légzés megkönnyítésére –, meg két lyukkal a szem körül, hogy legalább előrefelé ki lehessen látni. Ezek a maszkok, ha vigyáztak rájuk, sok esetben apáról fiúra szálltak. Aki nek örökölt, az saját magának faragta, így igazán művészi vonalakról akkoriban még nem beszélhettünk. Érdekesség, hogy a maszkokat vérrel kenték le, hiszen ez majdnem minden háztartásban megtalálható volt, és a célnak tökéletesen megfelelt. Ki tudja, talán ma is hever pár több száz éves darab valamelyik mohácsi padláson.

Nagyon régi, 150-200 éves, szarv nélküli maszkok a mohácsi busóudvarban

 

Manapság hogyan készülnek a maszkok? Még mindig a vér adja a színüket?

– A mai álarcok alapanyaga szintén a vörösfűz és a hárs, ezeket erdészetekből szerezzük be – környezetvédelmi okokból. Én személy szerint háztáji disznóvérrel kenem le a maszkjaimat ötször-hatszor, a szarvakat hozzá szintén háztájból szerezzük be. Általában a kecske-, a rackajuh-, a tehén- és a duplán csavart kosszarvak a legkeresettebbek. A fának két évet száradnia kell, mielőtt megmunkálhatóvá válik. Ha ez az idő eltelt, kifaragjuk, formázzuk, kisimítjuk, a rusztikus vonásokat belefaragjuk, majd gipszkartonnal erősítjük rá a szarvakat. A bundát általában kapcsozzuk vagy szögeljük a maszk pereméhez. A vonások rendkívül fontosak: éles járomcsont, határozott homlok, tradicionális busó szemforma, éles orr, valamint az elengedhetetlen vigyor vagy vicsor. A busómaszkok kifaragásánál egy dologra kell ügyelni: véletlenül se legyen inka beütése, mert a busómaszk az busómaszk.

Ha már a busó legyen busó: melyek a tradicionális busóöltözet részei és kellékei?

– Szükség van a tradicionális sokác bocskorra, amelyre szalmával – napjainkban már inkább újságpapírral – kitömött vászongatyát húz a busó. Felülre vászoning és persze birkabunda kerül, a fejen meg természetesen ott a maszk. Az egészet bőrszíj tartja össze deréktájon, esetleg ugyanitt még egy láncot körbe lehet tekerni. A busók általában visznek magukkal tarisznyát a pálinkának és bornak. Van náluk kereplő, kolomp, favella – hiszen a termékenységvarázslásnak is helye van a busójáráson.

 

Egy egészen más tudatállapot

A busók nem létező bibliájának legfontosabb szabálya talán az, hogy a csoport tagjain kívül senki más nem tudhatja, melyik maszk alatt pontosan kicsoda bújik meg. Egyes busócsoportok a mai napig a Mohácsi-szigetre mennek beöltözni, hiszen ott biztosan senki nem próbálja meg kifigyelni, hogy melyik maszk kit is rejt valójában. Ez adja meg a busók karizmáját, ettől ijesztők és érdekesek egyszerre, na meg persze nekik is egy egészen más élményt nyújt a teljes inkognitó. A beöltözők gyakran úgy számolnak be az érzésről: amikor teljes busómaskarában ékeskednek, szinte más tudatállapotban érzik magukat – mondhatni: ilyenkor leveszik a hétköznapit.