Jelenleg a bolygó szárazföldi területeinek tizenhét, tengereinek tíz százaléka élvez természeti védettséget. Az élővilág sokféleségének védelméről megkötött montreali egyezségben az aláíró felek nemcsak azt vállalták, hogy mindkettőt harminc százalékra növelik, hanem azt is, hogy a sérült ökoszisztémák harminc százalékát is helyreállítják. E nagy ívű programban kiemelt figyelmet fordítanak az esőerdőkre és az ártéri ökoszisztémákra, valamint az őslakosok jogaira.
A kormányok egyetértettek abban, hogy meg kell állítani a fajok emberek okozta kihalását, és különös gondot kell fordítani a veszélyeztetett fajokra. A Science Advances című szaklapban publikált kutatás szerint a fajok kihalásának fő oka az éghajlatváltozás lesz. A Föld a jelenlegi tendenciák mellett
az évszázad végére elveszítheti növény- és állatfajállományainak több mint egytizedét.
A most megszületett egyezmény értelmében a nemzetek fenntartják, javítják és visszaállítják az ökológiai rendszerek eredeti állapotát; biztosítják az ökoszisztéma-szolgáltatások fenntarthatóságát, hogy a természeti környezet képes legyen – többek között – például élelmet és tiszta vizet szolgáltatni az emberiség számára; biztosítják a természeti erőforrások hasznosítása – például a növényi alapú gyógyszerek gyártása – során keletkezett profit igazságos és egyenlő elosztását.
A megállapodás alapján 2030-ig különböző forrásokból 200 milliárd dollárt fordítanának a biológiai sokféleség védelmére, ezenfelül további 500 milliárd dollárt más támogatások fokozatos kivezetésével vagy reformjával akarnak előteremteni. A konferencia során
a legtöbb nézeteltérést a program finanszírozása okozta.
A Kongói Demokratikus Köztársaság képviselője kifogásolta, hogy az ENSZ-nek nincs a biodiverzitás védelmét szolgáló külön pénzügyi alapja, csak a Globális Környezeti Alap (Global Environment Facility, GEF) részeként finanszírozhatnak ilyen célokat.
Ebből a forrásból Kína, Brazília, Indonézia, India és Mexikó kapják a legtöbbet, de az afrikai országok is nagyobb részesedést szerettek volna elérni. Végül az a megállapodás született, hogy a pénzügyi csomag részeként 2025-ig – a jelenlegi finanszírozást megduplázva – évi húszmilliárd, 2030-ra pedig évi harmincmilliárd dollárra növelik a szegény országoknak juttatott összeget.
Kun Zoltán élővilág- és tájvédelmi szakértő, a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetségének elnöke a montreali konferencián szerzett helyszíni tapasztalatai alapján úgy látta, hogy a szegényebb országok csak akkor fogadják el az ambiciózus célokat, ha van mögötte pénzügyi mechanizmus. Volt némi vita arról, hogy az EU támogassa-e egy Globális Biodiverzitás Alap létrehozását, amiből a szegényebb országok erőfeszítéseit lehetne támogatni, mivel
az egyiptomi klímacsúcs (COP27) után az EU nagyon óvatosan vállal újabb pénzügyi kötelezettségeket.
Sarm es-Sejkben ugyanis az ígért sok pénzért cserébe nem kaptak semmilyen konkrét vállalást a szegényebb országoktól.
Montrealban Argentína és Brazília (alkalmanként India és Dél-Afrika támogatásával) próbálta megakadályozni az ambiciózus célok elfogadását, miközben az EU képviselői elkötelezettnek mutatkoztak az erős és mérhető célok mellett. (Kun szerint ennek oka az is lehet, hogy bíztak a két nagy dél-amerikai ország blokkolásában…)
Az őslakosokat képviselő szervezetek, illetve azok az országok, ahol nagyobb őslakosközösségek élnek (például Brazília) ragaszkodtak hozzá, hogy az őslakosok által lakott és birtokolt területek számítsanak bele a harmincszázalékos területi természetvédelmi célba. Ezt az EU, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland elutasította, mivel szerintük így a cél nemhogy nem ambiciózus, de tulajdonképpen már teljesítettnek is tekinthető. Kun úgy látta, hogy
a többség ambiciózus cél helyett a célok lazításán dolgozott.
A klíma- és biodiverzitás-válságok összekapcsolása kérdésében akkora vita alakult ki, ami kérdésessé tette az addig elkészült dokumentum sorsát. Az EU az úgynevezett természetalapú megoldásokat (nature-based solution) kívánta beemelni az egyezménybe, a fejlődő országok ellenben az ökoszisztéma alapú megközelítést (ecosystem-based approach). Az is felmerült, hogy a dokumentum véglegesítését halasszák el a következő COP-ra.
A megállapodás végül megszületett, környezetvédő szervezetek azonban nem tartják azt elég ambiciózusnak. A New York-i székhelyű Wildlife Conservation Society (WCS) és más környezetvédelmi csoportok aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a tervezet 2050-ig tolta ki a fajok kihalásának megakadályozására, az ökoszisztémák integritásának megőrzésére és a populációkon belüli genetikai sokféleség fenntartására megfogalmazott célt.
Kun Zoltán szerint számos szervezet a védett területek kezelésének hatékonyságát hangsúlyozza. Az egyezmény eredményességét ugyanis nem egy egyszerű mennyiségi mutatóval (például a védett területek hektárban mért nagyságával), hanem a minőségen keresztül is mérni kell.
Fontos a természetvédelem hatékonyságának ellenőrzése, mert papíron könnyű újabb védett területeket kijelölni,
de ezeket úgy is kell kezelni, hogy azok a biodiverzitás- és a klímaproblémákra egyaránt megoldást adjanak.
A Jane Goodall Intézet támogatja azt a célt, hogy 2030-ig védetté nyilvánítsák a biológiai sokféleség szempontjából fontos szárazföldi és tengeri területek harminc százalékát, ugyanakkor
felszólítja a döntéshozókat egy világos útiterv meghatározására, hogy ezeket az ambiciózus célokat el is érjék.
Ez csak akkor lehetséges, ha a tervezett programokat megfelelően finanszírozzák, és a biológiai sokszínűség védelmének követelményét minden szinten beépítik a politikákba és gyakorlatokba.
