Az újkori környezetvédő mozgalmak ezt a gondolatot saját etikus találmányukként ünneplik; nem ismerve vagy megfeledkezve arról, hogy a történelemben ez a gondolat eddig is jelen volt. Igaz, az újkorban csak búvópatakként, kicsi világító buborékként az emberi szellem nagy óceánjában.
Ilyen volt az, amikor Szent Ferenc azt kérte a kertész testvértől, hogy a kert egyik sarkában hagyja meg a gyomot. Vajon mire gondolt? A katolikus elképzelés szerint ez a tétel arra utal, hogy Jézus szerint a Jó gazda, maga Isten nem engedi idő előtt kitépni a gazokat. Az ökológusok azt hangsúlyoznák, hogy ez nagy felismerés arról, hogy
nincsen olyan élőlény, amely az élet teljessége szempontjából fölösleges lenne.
Ne ítéljünk semmit pusztulásra, mert egyszer még felismerhetjük a szükségességét. Mindkét elképzelésben van igazság, ám Ferenc nem törődött a vallási vagy mindennapi praktikával, az ő kiindulópontja Jézus szeretetteológiája volt. Ösztönösen is és a szeretet krőzusaként is.
Ha fel akarjuk tárni világunk fekete négyzeteit, idegenség rettegéseit, az elhallga(tta)tás csendjeit, akkor
a teremtésvédelem és az együtt teremtés védőszentje, Ferenc a lelkipásztorunk.
Az ő felszólítása – még a gyom tiszteletére is – arra irányítja a figyelmet, hogy gyönyörködni kell az egész teremtésben, és úgy válunk együtt-teremtővé, ha felismerjük, hogy nem Isten a felelős a történelmi, társadalmi tragédiákért, hanem mi magunk, a mi hübriszünk.
A Semmi huszadik századi oltárai
Az emberi ősképek, ősképzetek tudati szentélyében talán a legrejtelmesebb, elfüggönyözött oltár a Semmi oltára. A Teremtésről szóló nagy kinyilatkoztatások hol óvatosan, hol elegánsan megkerülik a Semmi kérdését, melyet majd a modern ember élez ki mazochista kíváncsisággal. Az emberi gondolkodást állandóan és szinte betegesen kísérti a Semmiről való gondolkodás, és a tudat titkos raktáraiban ott motoszkál a nyugtalanító képlet, hogy nem is csak egyetlen Semmi létezik. Ha lúd, legyen kövér és lehetőleg kettő.
A magát vallástalanná felszabadító modern ember egyszerre találta kevésnek az Ószövetségben rögzített nagy mitológiai képletet, hogy Isten a Semmiből teremtette a világot és azt az ógörög – Hérakleitosz által leírt – képletet, hogy a semmiből nem lesz semmi.
A Lét és a Semmi filozófiai együttfejlődése a huszadik században kitüntetett szellemi tánccá, szédült együttforgássá alakult
és szinte tautologikus nyelvi merevséggé fokozódott, amint Sartre és Heidegger filozófiai tételei ezt példásan mintázzák. Valami mintha kényszerítő erővel egyszerre szapulná és ösztökélné a mai gondolkodást, hogy akár erőn felül is – saját absztrakciós csapdáin túl is – próbálkozzon életünk steril értelmezési képleteivel.
Már elementáris erővel tört előre a huszadik században az ökológiai gondolkodás és kezdetben észrevétlenül, a főleg materialista vagy szelíd materialista
panteisztikus természetvédelmi elképzelések, zöld filozófiák után a vallások képviselői is egyre nagyobb erővel fordultak az ökológiai tudatosodás irányába,
amit teremtésvédelemként fogalmaztak meg.
Ezzel a késő modern kor ökológiai csapdáinak világa szinte akaratlanul szembekerült azzal a kérdéssel, hogy a Teremtés alapjelenségét valójában eddig nem tudtuk még csak vázlatosan sem meghatározni. Ez nem azt jelenti, hogy az emberiség ne rendelkezne sok csodálatosnál csodálatosabb mitológiai és tudományos teremtéstörténettel és azok számtalan értelmezésével. Ám ha feltesszük a kérdést, mi az, amit a teremtésben védenünk kell, akkor legalább nagy vonalakban definiálni kellene, mi az a Teremtés, amit védeni kell?
A zsidó-keresztény kultúrkör gondolkodói szerint természetesen az, amit a Biblia leír.
Az Ószövetség azonban alig szól valamit a Teremtésről, mert számára az elsődleges az, hogy egy nép szövetséget köt Istennel,
ami a Teremtés szempontjából viszont másodlagos kérdés. A régi izraeliták természetesen ismerték a mezopotámiai sumér és akkád teremtéstörténetet és ismerték az egyiptomiakat is. Sőt a Teremtés könyvében (14,19) el is fogadják azt magukra nézve, mikor Melkizedek, Sálem (amelyet a zsoltáros [76,3] Jeruzsálemmel azonosít) papkirálya hűbéresévé fogadja Ábrahámot, és megáldja a Fölséges Isten által, aki az eget és a földet teremtette. Az itt bemutatott szövetségszertartásban Melkizedek és Ábrahám ugyanannak a Fölséges Istennek áldoz abban a szertartásban, amelyet később Jézus helyez saját szertartásának centrumába, ami az Eucharisztia alapja lesz.
Az ember társ-teremtő
Ha ebből az elképzelésből indulunk ki, akkor a Teremtés az Ég és a Föld (beleértve az embert is) együtt-teremtése. Ez az őshit nem foglalkozik azzal, hogy Isten miből teremtette világunkat. Minden igazi hit mélyén ott mozog a józan paraszti ész is, és így szellemileg nem fontoskodik olyasmin, ami földi ésszel felfoghatatlan. Belátása ez annak is, hogy a megoldhatatlan feladatokra elpazarolt szellemi energiák éppen a létezés fenntartásának alapfeladataitól vonják el az erőket.
Amikor napjainkban a teremtésvédelem még a közgondolkodásban is kényszerítő erővel jelenik meg, a lényegi kérdés az, hogy a Teremtés valódi mibenlétének meghatározása nélkül hitelesen beszélhetünk-e annak védelméről?
Itt meg kell előlegeznünk azt a hosszas bizonyításra szoruló állítást, hogy
a teremtésvédelem valójában emlékezés a Teremtésre és annak értelmezése az együtt-teremtés hosszú folyamatában,
amiben az ember társteremtő a földi létezésben. Ez lehet az Isten fiai képlet mindig újra kibontandó jelentősége is.
Nagy kultúrák általában azt tételezik, hogy a teremtés – teremtődés az, amikor a semmiből valami lesz. A Semmi a létezés örök kísértete, ami hol teremtőnek mutatkozik, hol pusztítónak, és így a szellem örök kihívása marad, bármihez is kezd.
Válogatás Kazimir Malevics szuprematista munkáiból, amelyek az Utolsó futurista festmények 0,10 kiállításán láthatók, Petrograd, 1915
Amikor a környezetvédelem teremtésvédelemmé magasztosul és Isten személyét vonja be a gondolkodásba, ellenpontként a Semmi mint sötét árny tornyosul fel. A Semmi fogalmának valójában a nyugati gondolkodás adott negatív szerepet, a keleti ismeri a „pozitív” Semmi fogalmát is. Azt is mondhatjuk, hogy a nyugati modern világfelfogás főleg a művészetben az elmúlt évszázadban a negatív Semmi bűvöletében élt. Három nagy életmű és azon belül három nagy alkotás is demonstrálja ennek a tételnek az igazságát. A múlt században Kazimir Malevics, Samuel Beckett és John Cage együtt sétáltak azon a szellemi országúton, amely a vélhetőleg sötét
Semmi oltárához vezetett. Olyan oltárhoz, ahol ők hárman rendkívüli tehetséggel próbálták megkomponálni
és a Semminek áldozó papokként celebrálni a szerintük kiüresedett nyugati civilizáció rekviemjét.
Misztikus valóságok túl az emberi létezésen
Műveikben a Semmi mintha a szó eredeti formájában meg akarna testesülni, legalábbis mintha olyan különleges létformát akarna felvenni, amely az emberek számára is valóságként értelmezhető. Természetesen ebben az inkarnációban kísért a mágia. Azért a mágia, mert még ősemberként kezdtünk el hinni abban, hogy képesek vagyunk olyan rituális műveletekre, amelyek által meg tudunk idézni a mindennapi emberi létezésen túli, azon kívüli misztikus valóságokat. Így mi, a Valóság-minden lakói a metafizikai valóság alapformáit, így a Semmit is. Ha valamit, hát ezt a szemtelenséget szeretjük az emberben. Azt a könnyedséget, hogy közben
észre sem veszi, hogy új jelenséget teremt, vallást vagy inkább álvallást. Majd úgy tesz, mintha észrevenné, és elkezd liturgiát varázsolni köré, magas művészi érzékkel.
Ilyen játékra vállalkozott a huszadik században három zseniális művész; hogy értünk vagy ellenünk, még nem derült ki világosan.
Három robusztus, célratörő művész Malevics, Beckett és Cage a huszadik század fekete mágiás létpusztításának korszakában arra az elhatározásra jutott, hogy elkezd babrálni a Csend és a Semmi ikercsillag-jelenség eseményhorizontjával.
Ez a vállalkozás a szélhámosság határait súrolja, ha a tevékenységet nem hitelesíti három ilyen nagy arc,
különösen Beckett „évszázadokon át szárított körtefából faragott” hiteles emberi arca.
A Semmiről való gondolkodás ott áll az emberi szentség és a szélhámosság határvonalán, könyörtelenül. Ezért képes leírni Leonardo da Vinci a jegyzeteiben, hogy „a köröttünk lévő nagy dolgok közül a Semmi létezése a legnagyobb”. Nem vállalkozik rá, hogy kifejtse, miért. Jogosan, mert a beavatottak, az igaziak úgyis tudják. Természetesen nem a kétszer kettő józanságával, hanem a szellemi-lelki félálom varázslatos kreativitásával, amivel szellemfiként aránylag könnyedén lehet oda-vissza játszani a Semmi és a Valami közötti eseményhorizonton.
Az emberi kultúrában erre kevesen képesek, és csak akkor érdemes gyanút fognunk, ha egy ilyen nagy utazót megkérdezünk, mi az a beavatás, amiben ő részt vesz, és azt válaszolja, hogy őt
nem érdekli a beavatás, csak a bor és a nő. Mozart ezt válaszolta azoknak, akik nem vették észre, hogy az ő zenéje beavatás.
Az a zene, ami a megértett csendből, a csend semmijéből a létezés legboldogabb energiáit szabadította fel és sugározta. Itt felvetődik az a tétel, hogy a Semmiből elvileg egyszerre lehet való világot, léttel teli teljességet teremteni és ugyanolyan erővel világidegenséget, a létértelmetlenség negatív katedrálisait.
Létnegativitás
A huszadik század legnagyobb alkotói az utóbbi irányba hajlottak, és nem azért, mert elhatározták, hogy gazemberek lesznek, hanem mert olyan erős nyomás alá helyezte őket a létnegativitás korszelleme. Az ennek a mélyén működő szellemi erő kétezer éven át építette fel magát, természetesen nem a Sátán, hanem az Ember segítségével, sátánarcunk fanyar, cinikus mosolygásával.
Krisztus után az első és második században vetődött fel hangsúlyosan az a gondolat, hogy Isten a világot a semmiből teremtette. Az Újszövetség könyvei között valójában sehol nem szerepel nyíltan kimondva a semmiből teremtés. Jézus szeretetteológiája felől ez érdektelen kérdés, nagyon földi és földhözragadtan emberi. Talán az sem véletlen, hogy a keresztények számára legfontosabb és egyetlen kinyilatkoztatás – a világ jóságáról – után gyorsan megerősödött és hangsúlyosan felmutattatott a világidegenség, a negatív teremtés kultusza. Talán van valami igazsága Jungnak, amikor arról beszél, hogy a Jóság manifesztációja az emberi tudatban feléleszti a Gonoszság megképződését és fordítva. Gyanús dialektikát sejtet ez a gondolat, de mintha működne ez a tétel.
A jézusi kinyilatkoztatás megkerülhetetlen lényege az volt, hogy
létezik a Világot teremtő Isten, Ő a szerető Atya, és a létezésnek szeretetvallásként kellene működnie.
Aki ebben hisz, örök életet nyer, sőt teremt magának ebben a szeretetteológiában. Ez a kinyilatkoztatás felkínálja az együtt-teremtés isteni-istenfiúi szerepét, mint a létezésben-boldogulás királyi útját. Ám amint Szent Pál és az egyházatyák már annak idején rámutattak; ahol felmagasodik a bűn, ott felerősödik a kegyelem is. Ezt lefordítva és megfordítva az első keresztény századok szellemi mozgásaira, azt mondhatjuk, hogy amint kihirdettetik Isten országának lehetősége egy földi szeretetkultuszban, egyből kiteljesedik a Föld, mint börtönbolygó idegenségének képzete, amit egy idegen isten teremtett, hogy ezekben a szerencsétlen földi lényekben csapdába ejtse a fénylelkeket.
Ezzel megteremtődött a gnosztikus világkép fekete négyzete, amiben foglyul ejtett lelkek reménykednek legalább egy olyan megváltásban, amiben néhány kiválasztott részesül.
A fekete négyzet emberi lelkeket emésztő semmije ettől kezdve működött az európai kultúrában,
mint atomcsapás után a halálos sugárzás, mint egy különleges zárt övezet, amibe néha be tudnak surranni kételyekkel egyszerre megáldott és megvert Stalkerek – mint a huszadik században Beckett, Cage vagy Malevics – és igazolják, hogy a Nagy Semmi létezik. Nincs remény, ne várjatok Godot-ra.
(A tanulmány három következő részét hamarosan közöljük.)
Nyitókép: a moszkvai Malevics parkban Grigorij Orekhov Fekete Négyzet című köztéri műalkotása tiszteleg a világhírű orosz absztrakt festő, Kazimir Malevics emléke előtt (gregoryorekhov.com)
